Nagybánya, 1913. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)
1913-01-01 / 1. szám
Uf) 2II. évfolyam..1-ső szám. l © 13. jazmár hió X- ftdz 6 £> Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. rés ® «»sBírÉíszc - 3C3^Lox>10LXa3MC3: Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-út 14 szám, ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő Üzletében is. i . . ■ ... ---------- ír ,mm ni. .... -i.............-,-;|-|^saaiggaMaB==f. Uj reménységek küszöbén. Deczember 31. Midőn e sorokat írjuk, pár óra van már csak hátra s az 1912. év is lesülyed a semmiségbe. Szent igaz, hogy vissza nem sírja senki! Öröme, boldogsága vajmi kevés volt, annál több keserűsége, nyomorúsága, tenger bánata. Az 1912. év is azon fekete évek közül való, aminőkre a legöregebb emberek sem szoktak visszaemlékezni. Az abnormis időjárás tönkretette legszebb reményekre jogosító termésünket, a háború nyomán támadt pénzválság pedig oly megrázkódtatásnak tette ki az országot, hogy évek kellenek, míg ezt a rettentő megrázkódtatást kiheverjük. Az óév utolsó órái a legteljesebb rezignáczióban érik a nemzetet! Mit hoz a jövő? Mivel kecsegtet az uj év? Ha élne még a nemzetben az eleven magyar őserő, akkor nem volna oly kevés a reménységünk sem az uj reménységek küszöbén. De sajnos, nagyon is éles megvilágításban látjuk a lelkek dekadencziáját, a politikai és társadalmi élet teljes züllését, mely már oly megdöbbentő képet mutat, mintha e földet nem is egy nemzet tagjai, hanem idegen, egymásra törő s egymást szakadatlanul pusztító népek laknák. Külső ellenség jobban azt el nem végezhetné, amit itt mi magunk végzünk el. A kis balkáni népek néhány hét alatt világhistóriát csinálnak s mi legfölebb csak irigykedve, csodálattal nézhetjük hősies elszántságukat, lelkesedésüket s önfeláldozásukat. A mi egész életünk pedig kicsinyes, apró perpatvarkodások végnélküli lánczolatából áll, amelyeknek minden tudásunkat, minden időnket, főleg pedig az izzó, pártos gyűlöletnek minden raffináltságát szenteljük. Pedig az idő rohanva fut fölöttünk s alighanem keresztül gázolt is már rajtunk. Vájjon mikor nyílnak föl már a magyar szemek s mikor fogják a dolgokat úgy látni, magyar szegpontból, amint azt a nemzet legvitálisabb érdekei is megkövetelik? Nemcsak az utóbbi évek históriája, de különösen ennek az évnek eseményei is megdönthetetlenül dokumentálták azt, hogy teljesen a züllés útjára jutottunk s uj apostolokra kell várnunk, akik a nemzetet a lejtőn feltartóztathatnák! De vájjon e sisiusi munkához elégségesek lesznek-e £•]• apostolok? A regeneráló munkának nem e magából a nemzetből kell-e kiindulnia? Első sorban az általános kijózanodásból! Mert most mindenki mintha szörnyen mámoros állapotban leledzene, mely a valóságtól eltérő világításban mutat be mindent. Ennek a deliriumos, lázas állapotnak kell legelső sorban is eltűnnie, hogy kezdetét vehesse az igazi munka, mely nem szóvirágokból, szóczafrangokból áll, hanem öntudatos, czélratörekvő munkából, melynek a fórumot kell megtisztítania a destruktiv irányzatoktól. A többi mind magától jő! . . . . . . Városi életünk sem valami nagyon vigasztaló képet mutat. Polgárságunk szerfölött komoly és nehéz helyzettel küzd; a város pénzügyei súlyos viszonyok közé jutottak s az újabb megterheltetés épen a legrosszabb időben jó. De hát e tekintetben magunkra vessünk! Az a pénzügyi gazdálkodás, hogy mindent a várostól követel mindenki, de a városnak senki sem ad semmit, ide kellett hogy vezessen. Csak a tűzoltói költségekre utalunk. Ezelőtt vagy tíz évvel épen mi voltunk azok, akik indítványoztuk, hogy a tűzoltói költségek fedezésére hívjuk föl a háztulajdonosokat. Aránylagos elosztásban alig számbavehető összeg jutott volna egy egy háztulajdonosra. S minő nagy egyhangúsággal elvetették ez indítványunkat! Pedig csak koronákról volt szó. Azóta pedig a város kétszázezer koronánál többet adott ki. linóitól költségekre! S nemcsak e téren, hanem minden téren igy vagyunk! Az uj reménységek küszöbén azonban nem rekriminálunk! Öntudatos városi politikával, egyetértéssel, vállvetett munkássággal a kátyúba rekedt szekeret egyszerre kiránthatjuk s gond nélkül haladhatunk azon az uton, mely az igazi boldogulás felé vezet. A „Nagybánya“ tárczája. Az én házam. Van egy házam, nem büszke palota. Nincsenek benne büszke lépcsők. Nincsenek benne hosszú folyosók. Hangulatot és csöndet megemésztek. Szürke kis ház csak, az országúton. Én lakom benne s az országutat Csak én futom. Van egy házam, sulyo3, nagy gyertyatartók Ezüst tányérján bánattüzek égnek Nyitva vannak az udvarra az ajtók S belátszik kékje, csillaga az éjnek . . . Kis szürke ház csak, az országúton. Én lakom bennem az országutat Csak én futom . . . Van egy házam Jer oda édes párom, Szerelmes, csókos, édes feleségnek ! Ebben a házban olyan szép az álom, a gyertyatartók itt örökre égnek . . . Bár szürke ház csak az országúton. Én lakom bennem az országutat Magam futom . . . Van egy házam . . . magányos, bús szobái. Asszonytalan, szomorúan kacagnak . . . Kis udvarom lombos gesztenyefái Megcsókolják rácsát az ablakomnak. Siratnak engem, az országúton. Poros ut — hosszú még és szomorú . . . S magam futom . . . Huzella, Ódon. Fogadásból. — írta : Dóra. — A gazdag Almássyné izgatottan szólt a mellette foglalatoskodó szobalányhoz : — Ha nem tudnám, hogy ébren vagyok, rossz álomnak hinném. A művelt, előkelő Pataki Kata fennül egy fonott árukkal megrakott szekerén és úgy hajtja a lovakat, mintha férfi volna. E percben az említett szekér megállóit a park ajtaja előtt. A magas ülésről egy csengő hang szólalt meg: — Vegyen kitűnő ruháskosarat Almássyné asszonyom, olcsón adnám ! — Ruháskosarat ? kérdé az álmélkodó Almássyné. Épen jókor ajánlja Pataki kisasszony, már régen készülök venni. Van-e közöttük tartós, tudja, olyat szeretnék, amelyiknek falécek vannak az alján. Kata egy bizalmat keltő alkotmányt nyújtott le, azután ügyesen leugrott a kocsiról és élénk beszélgetésbe kezdett a vásárlóval. — Talán üzletet nyitott Pataki kisasszony ? — kérdezte a kíváncsiságtól remegő Almássyné — Nem én, ez csak kísérlet. Meg akarnék győződni róla, jó elárusítónő válnék-e belőlem, mondta jókedvűen Kata. Tetszik a kosár ? Volna egy gyönyörű hintaszékem, megvehetne a nagymamának. A babus részére volna itt egy édes kis bölcsőm. Vannak aztán elsőrangú bevásárlókosaraim! Bájos kézmozdulattal a kocsi felé mutatott. — Higyje el, én megvásárolnék mindent, amit oly ügyesen felajánl, de bőségesen el vagyok látva mindenfélével. Csakis egy ruhakosárra van szükségem. Azt rögtön ki is fizetem. Mert hitelre ugye nem adhat? kérdezte tréfásan. — Dehogy nem, enyém az áru, szívesen hitelezek – mondta komolyan Kata, miközben ötven fillért vett ki a nagy pénzestárcájából. — Rendben vagyunk, Almássyné asszony, köszönöm, Isten vele. Egy pillanat alatt felszökött a kocsi bakjára és Almássyné csodálkozva kisérte szemmel a távozó járművet, miközben értelmetlenül hebegte : — Ki hitte volna ?! — Micsodát? Mi történt? kérdezte mögötte egy hang. Endre Lajos volt, az asszony unokaöccse, aki látogatóba jött a nagynénjéhez. — Hogy mi történt? Pataki Kata volt itt e pillanatban, nagy távkocsin fonott árukat árul és ő maga hajtja a lovakat is. — Lehetetlen ! szörnyűködött a fiatal ember. — Lehetetlen ? ismételte sértődötten a néni. Azt a ruháskosarat is tőle vettem. De én már kezdek tisztán látni az ügyben. Kata letette a tanítónői vizsgát és nem kap állást. Az apja biztosan valami nagyobb szabású spekuláczión el-