Nagybánya, 1914. január-június (12. évfolyam, 1-26. szám)

1914-01-01 / 1. szám

Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: GLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi­ út 14 szám, ahol lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő Üzletében is. A rubikon. Deczember 31. Két napig nem ettem egyebet a reggeli és uzsonnakávémnál, két napig nem sütöttem a szobámat és nem csa­vartam föl a villanyt, nem vettem köny­vet a kezembe, hanem a korgó gyomor nincstelenségbe ringató lázálmait éreztem és éltem át, mint az a százezer proletár­testvérem, akinek nincs a korgó gyomra mellé meleget ígérő fáspincze és natúr­­szeletek illatát lehelő, forró gőzös konyha­szomszédság. Két napig úgy éltem, a fizikai fájdalmat éhezve, mintha a kö­zépkor ostoros szerzetese sanyargatta volna vakbuzgalomban sebhelyes testét. Két napig éreztem azt a nélkülözést, amit a kávéval úri módon stilizáltam mégis komédiává s amit százezer mun­kásgyomor érez és ami százezer nyug­talan lelkiismeretben döngeti a rubikon kapuját. Mert igenis ott állunk a rubikonon, a szerencsétlen, küzdelmes, nyomorusá­­­­gos esztendő halottas pinczéjében, hiszen ez az év úgy múlik ki, mint a vízbefúlt névtelen proletár, akit nem ravatalos ágyról, hanem csak a hullaház jeges­kamrájából löknek a gödörbe. És akit nem gyászolnak résztvevő siratok csak a nincstelenek hajléktalan serege kisér néma szemek kidülledő vádjával, azt sem tudva: kit vádoljon, kit átkozzon, kire küldje felébredt lelke minden fáj­dalomból fakadó szemrehányását? Ki­kisérjük mi az ó­évet? Tartsunk mi halottas beszédet a halottak fölött, ame­lyeket hamarjában nem is tudjuk, hol keressünk: a gazdasági és ipari élet, a kereskedői körök, vagy a Cunard-Linie hajóinak fedélközi áldozatai között? A rubikon felé fordulni sokkal fon­tosabb most, mert ettől az új évtől kell várnunk mindent, amit az egész élet még adhat s amit várni ebben a szo­morú percmben nem­ a sablonos újévi várakozás, de az az egyetlen menedék, amiről jót remélni még lehet, még szabad. A belügyminiszternek lapunk más helyén közölt rendelete, tudjuk, érezzük, sok reménykedő lélekben fog hatalmas háborúságot kelteni, most már ennek is vége? Hát már ott,­­az Aranyak és Ál­mok minden pór, minden munkanélküli, de egyszersmind mi­nden sikkasztó és gyilkos új életet igérő földjén is beál­lott a gazdasági pangás? Most már oda sem lehet menekülni, ahol, hogy itt vol­tam: nem tudják a m­űbarokkban, ahol, hogy családom van­­ nőm és kivetett és a sáros magyar faluban, nem kérdi senki; csak erős kárt kér — vagy ma már csak kért — tőlem, bevándorlótól s meg­fizette dolláros bankjegyekkel izzadt, ke­serves munkámat! Vége van ennek a kivezető ösvénynek is, amelyet legalább széppé tett — míg itthon voltunk — az illúzió. Hát minek világosítnak fel min­ket róla? Miért nem hagyják meg ne­künk ezt az egyet, ezt a menedéket, amely a nyomort valahogy elviselhetővé teszi, miért fújják széjjel ezt az egyet — az illúziót? A rubikon kapuja előtt is csak ezért olyan roppant a veszteglők tömege, mert az illúziók eloszlásától félnek­­ túl a kapun. Félnek az elhatározó lépések ke­gyetlen józanságától, félnek az elhatá­rozó lépések mindenkor romboló ek­jétől, amelyben roppant tömegek ener­giái féktelenségben felszabadulnék. Mert tapasztalás bizonyítja, hogy az az erős, aki meg bírja tenni a lépést — a rubi­konon át, kegyetlen rombolással ledönt hiteket és bálványokat, feloszlat utópiá­kat és a valóság mezítelensége a bátor lépésektől irtózok erkölcsét a legkénye­sebb Achilles-sarkon sérti. Épen ezért kell nyugodtan és egy kevéssé optimista szemmel, de valósá­gában a pesszimista aggodalmával meg­állni akkor, amikor a jövő év lubikon­­jához érkezünk. És össze kell szedni azoknak, akik a népet, a közönséget irá­nyítják, vezetik, minden energiájukat arra, hogy olyan erővel tudjanak neki­vágni azoknak a gazdasági harczoknak, amelyek a túlsó parton fegyverbe hív­nak. Mert ennek az évnek minden kínja, minden mélysége és pusztulása abban gyökeredzett, hogy a rengeteg munká­ban meggörnyedt vezető fórumok nem tudtak kellő időben a nép segítségére sietni. A jövő év eljövendő terheit kiszá­mítani lehetetlen. Egy ma bizonyos: az Osztrák-Magyar Bank újabb kamatleszál- A „Nagybánya“ tárczája. A székfonó leány. Bertrans marquisnál mondták el ezt a tör­ténetet, a vadászévadot felavató ebéd után. Ti­zenegy vadász, nyolc fiatal asszony és a környék orvosa ült a fényben úszó, gyümölc­csel és vi­rággal megrakott asztal körül. A szerelemről kezdtek beszélni és nagy vita támadt, az az örök vita, hogy csak egyszer le­het-e igazán szeretni vagy többször is. Példákat idéztek, olyan embereket, akiknek csak egy ko­moly szerelmük volt, de beszéltek olyanokról is, akik gyakran és hevesen szerettek. A férfiak ál­talában azt vitatták, hogy a szenvedély, mint a betegségek, többször is megtámadhatja ugyanazt az embert , s a támadása halálos is lehet, ha valami akadály szegül ellene. Ez a felfogás vi­tathatatlanul helyes volt ugyan, de azért az as­­­szonyok, akiknek véleménye sokkal inkább tá­maszkodott a költészetre, mint a megfigyelésre, azt erősítgették, hogy a szerelem — az igazi, a nagy szerelem — csak egyszer csaphat le a ha­landóra; hogy ez a szerelem a villámhoz hasonló, s ha egy szívet megérintett egyszer, azt úgy ki­üríti, elpusztítja, fölégeti, hogy abban semmi más hatalmas érzés nem csirázhatik ki újra, de még egy álom sem. A marquis, aki sokat szeretett, hevesen el­lene szegült ennek a vélekedésnek. — Én mondom önöknek, én, hogy az em­ber többször is szerethet, teljes erejével, egész lelkéből. Önök szerelemből öngyilkossá lett em­bereket említenek annak bizonyítékául, hogy egy második szenvedély nem is lehetséges. Én pedig azt felelem, hogy ha ezek nem követik el azt az ostobaságot, hogy megölik magukat, — ami a visszaesés minden eshetőségétől megfosztotta őket,— meggyógyultak volna, újra kezdték volna, nem is egyszer, egészen természetes haláluk nap­jáig. A szerelmesekkel is úgy áll a dolog, mint az iszákosokkal. Aki ivott, inni is fog. Aki sze­retett, szeretni is fog. Vérmérséklet dolga az egész. A doktort választották bíróul, egy öreg, falura vonult párisi orvost — ezt kérték, hogy mondja meg a véleményét. Csakhogy véleménye nem volt. — Mint a marquis mondta, ez vérmérsék­let dolga, ami engem illet, én tudtam egy szen­vedélyről, mely ötvenöt esztendeig tartott egyet­len napi megszakítás nélkül és csak a halál ve­tette végét. A marquise tapsolni kezdett. — Milyen szép ez! Micsoda álom, hogy így szeressenek valakit! Micsoda boldogság, ötvenöt esztendeig élni, egészen beburkolva ebbe a vál­­tozhatatlan, intenzív szeretetbe! Milyen boldog lehetett, hogy áldhatta az életét az a férfi, akit így imádtak ! Az orvos elmosolyodott. — Valóban, asszonyom, nem csalódott ab­ban, hogy a szeretett lény férfi volt. Ismeri is: Cheuquet úr, a városkánk patikáriusa. Ami a nőt ,' Jeti, ismerte azt is: az a vén székfonó leány volt, aki minden évben fölkereste a kastélyt. De majd jobban megmagyarázom a dolgot. A hölgyek lelkesedése lelohadt; undorodó arczuk láthatóan azt mondta: — Piha ! — mintha bizony a szerelem csak finom és előkelő lénye­ket keríthetne hatalmába, akik egyedül méltók arra, hogy comme il faut emberek érdeklődjenek irántuk. Az orvos folytatta: — Három hónapja elhívtak ennek a vén leánynak a halálos ágyához. Előtte való nap ér­kezett, abban a kocsiban, mely lakásul szolgált neki, az a gebe húzta, amelyet önök is láttak. Két kutyája kisérte­k barátai és őrzői. A plé­bános már ott volt. Minket nevezett ki végren­delete végrehajtójává és hogy megmagyarázza nekünk utolsó akarata értelmét, egész élete tör­ténetét elmondotta. Sohasem hallottam különö­sebbet és meghatóbbat. Apja is, anyja is székfonásból élt. Sohasem volt földre épített lakása. Kicsi korától kezdve kóborolt, rongyosan, férgesen, piszkosan. Megálltak minden faluvégen, sáncz mentében; kifogták és legelni csapták a lovat; a kutyájuk aludt, lábára fektetve az or­rát; a kis­lány meg a fűben hempergett, mi­alatt az apja meg az anyja az utat szegő szilfák árnyékában megfoldozta a falu minden ócska szalmaszékét. Nem igen szoktak beszélgetni eb­ben a mozgó lakásban. Néhány szó kellett csak, hogy eldöntsék, melyikük járja végig a házakat azzal a jól ismert kiáltással : — Ssszékfonóóó ! — azzal hajtogatni kezdték a szalmát, egymás­sal szemközt, vagy egymás mellett. Ha a gyerek

Next