Nagybánya, 1914. július-december (12. évfolyam, 27-52. szám)

1914-07-02 / 27. szám

2 NAGYBÁNYA Adakozzunk! Julius 1. A mai társadalmi életben lépten-nyomon felhangzik hol egy kérő, de legtöbbször köve­telő szó: adakozzunk ! Az összes újságokat, a társadalmi és nem társadalmi tényezőket mintha csak a gyűjtés mániája fogta volna el. Szinte kegyetlen ver­­sen­nyé fajult a kilincselés, melynek parancsoló vezényszava: fel, azaz ki az erszényekkel! Szol­gáljuk a közczélt! Áradozó dikcziókat hallunk a humanizmus­ról Szivet facsaró, lelket megrázó hangon szó­nokol a kultúra néha nemzetközi, olykor pedig patriarchális keretek között. Ma már adakozni kell! Ez olyan kikerül­hetetlen kötelessége mindenkinek, akárcsak a családfentartás. Adakozni kell száz és száz czí­­men, száz és százféle módon. Nincs az a foga­lom, melyet a gyűjtés fogalmává ne minősít­hetne a modern zsebmetszés. A társadalom valóban ennyi terhet már aligha bírhat el s bár mindenki keservesen érzi, hogy a tőle kicsikart adomány anyagi helyzeté­nek felbillentésére vezet, mégis adakozik, mert adakozni kell Aki nem fizet, az a társadalom itélőszéke előtt smuczig, fösvény és szívtelen ember. Azt a banális körülményt, hogy az ada­kozókhoz mérten a templom egere is virilis, a vak humanizmus nem látja, nem mérlegeli. Tagadhatatlanul vannak czélok, gyönyörű eszmék, miknek létesülése a köz filléreitől függ. De nem a kényszer­ fillérektől A nemes és mé­lyen érző szív összeforr a közös fájdalomban és már ez érzése is a szenvedők felé hajtja Az igaz részvét mindig megtalálja azt az eszközt és módot, amel­lyel a nélkülözésekben, szük­ségben szenvedők siralmas helyzetét enyhítheti Az adakozás esetenkénti szükségességét el­ismerjük. Az egyén vagy valamelyebb szűkebb kör az alapjában véve nagy terhet el nem vál­lalhatná. Ezért kell megosztani ezt a terhet ará­nyosan a társadalom tagjai között. De nem a követelés, a presszió hangján A kulturális jótékonyságot úgy felfogni, hogy annak gyakorlása minket sújtson érzékeny anyagi veszteséggel: valóban már zsebmetszésszerű művelet. Jót tenni: a legtisztább gyönyörűség. Le­gyen az mindenkinek legszentebb joga, de ne üssük rá a kényszer bélyegét. Hány igazi ember­barát törli le a könnyeket, de nem a piaczon, ezrek és ezrek dicshimnuszától kisérve, de csöndben, szinte lopva és a hírlapi nyugtázást az a forró, hálaadó imádság pótolja, melyet a Gondviselés jobban szeret, mint az emberi hiú­ságot szolgáló nyilvános adakozást, mely csak a vagyonosabb egyén érdekeit szolgálja és szo­morúsággal tölti el a szegényebb adakozót, kinek anyagi helyzetét nyilvánosan pellengérre állítja. Az adakozásnak nincs meg az önkéntes jellege. Nem annyit adhatunk, már csak a nagy nyilvánosságért sem, amennyit akarunk, hanem annyit, amennyit követelnek. Ezt az adót pedig a mi társadalmunk el nem bírja! És igen gyakran a támogatásunkra szoruló , ezért a gyűjtés eredménye nem elégitheti ki. Egy csinos arcz, egy puha kacsa, nemesebb jog­­czim nélkül is, mohón sepri be a koronákat, sőt aranyakat is ridiküljébe, mig az a vak, vagy sánta koldus dideregve jár küszöbről-küszöbre s mindennapi kenyerét sem vallja meg a ne­mes szivek könyörületessége Az adakozás csapása különösen a tiszt­­­viselőkre, kereskedőkre és iparosokra nehezül szinte elviselhetetlenül. A buzgó gyűjtők néha azt is elkövetik, hogy egy czimen különböző időben öten, hatan is megostromolnak egy és ugyanazon személyt, pardont nem ismerve. Hogy nem nagyítunk, bi­zonyítsák azt azon tisztviselők, kiknek egy tizen­­ketted, sőt egy tized rész fizetését is elviszik a különböző társadalmi adók s a nyilvános gyűj­tések ! Adakozzunk a köz javára Bis dat qui cito dat. De a szabad elhatározást tartsa tiszteletben a gyűjtő. Mi menjünk az urnákhoz, ne azokat hozzák hozzánk Mert a gyűjtés mai elfajulása a társadalmat előbb-utóbb elfásitja s ott nem segítünk, ahol a nyomorúság nem színes frázi­sokban, de sajgó könnyekben nyilatkozik meg. Sokszor lehet hallani felháborodást, panaszt, hogy mily erőszakos módon vetik magukat a gyűjtések a társadalmi zsebre. Mintha az feneket­len volna. Ha tovább is így tart, bizonyára meg­alakul a közgyűjtés elleni liga. Mert szívesebben adunk egy évre 50 koronát tagdíjképen e klub­­­­ban, semhogy százféleképen pumpoljanak meg, hol itt, hol ott, átkozván azt a szerencsétlent,­­ aki a ruhát zsebekkel verte meg. Még valamit ! Divatos betegség a jótékony­­­­ság adományozta tárgyak nyilvános kiosztása Ünnepély nélkül mit ér az élet, mit ér a jóté­­­­konyság ? Semmit. A főczél az ünnepély s az ünnepeltetés! Minek a jótékonysággal kérkedni, minek a megajándékozott szegélyeket és szülőket nyil­vánosan megalázni? A jótékonyságot gyakorolni kell nem dobbal, nem síppal s nem a nyilvá­nosság előtt. Amit a jobb kéz ad, ne tudja a balkéz! melyet a rémhír keltett, főleg miután a közönség meggyőződött arról, hogy a hír igaz, mert a középületekre már vasár­nap kitűzték a gyászlobogókat. A nagy nemzeti gyász súlyát mindenki érezte s a vendéglőkben már vasárnap este sem szólott a zene, jóllehet, hogy hatósági beavatkozás sem történt. A nagy gyászra való tekintettel elmaradt a szatmári rendőrkongresszus nagybányai kirándu­lása, valamint elmaradt a szatmáriak péterpálnapi hangversenye. Elmarad to­vábbá a nagykárolyi dalegyesületnek jú­lius 4-ére hirdetett nagy hangversenye, melyet később fognak megtartani. Ma szerdán Nagybánya város képviselete közgyűlést tartott Napirend előtt dr. Makrai­ Mihály polgármester a legmélyebb részvéttel emlékezett meg a gyalázatos merényletről, mely ily nagy gyászba bo­rítolta a magyar nemzetet s az uralkodó családot. Indítványára a közgyűlés leg­mélyebb részvétének jegyzőkönyvileg adott kifejezést s elhatározták, hogy 1. a temetés napjáig a város kegy­­urasága alatt álló templomokban na­ponta délelőtt 11 és délután 6 óra­kor egy-egy félóráig harangoztalak; 2 a temetés napján az összes üzletek zárva maradnak; 3. a temetés napján a városi alamizsnások között koszorumegvál­­tás czimén egy félhavi segélyt osz­tatnak ki. Itt említjük meg, hogy Geduly ev. püspök elrendelte, hogy az ev. templom­ban a temetés napjáig naponta kétszer harangozzanak. Nincs kétség benne, hogy a ref. templomban szintén harangozni fognak s igy naponta az összes templo­mokban kétszer szólalnak meg a harangok. Az uj évnegyed alkalmából ismétel­ten kérjük hátralékos előfizetőinket hát­ralékaik szives beküldésére, mert nekünk is igen terhes kötelezettségeink vannak. Személyi bh­efe: Dr. Kosutány Ignácz kolozsvári egyetemi tanár nyári tartózkodásra családjával váro­sunkba érkezett. — Ferenczy Valér festőművész a nyári hónapokra haza érkezett. — Baráti Lajos, a Bolond Istók H­ÍREK. Julius 1. Nagybánya gyásza. Trónörökös­párunk meggyilkolásának borzalmas híre vasárnap kora délután jutott el váro­sunkba. Leírhatatlan az a megdöbbenés, 1914. julius 2. A „Nagybánya“ tárczája, Apróságok a trónörökös és neje életéből. A trónörökös sziget a diszkréCiióval ügyelt mindenkoron arra, hogy személye előtérbe ne kerüljön s belül maradjon azon a határvonalon, amelyet helyzete kijelölt. Kerülte a politikát s szívvel lélekkel katona volt. Tudjuk, hogy ideál­jaiul a Habsburgok nagy katona tagjait válasz­totta, Rudolfot, Miksát, I. Károlyt. A monarchia és a dinasztia nagyságát áhította, imperialista volt a szónak nemes értelmében. Nagy czélokat tűzött maga elé, de tisztában volt azzal is, hogy a monarchiának erős és félelmetes hadseregének kell lennie. Mint katona, minden bizantinikus mellékíz nélkül lehet mondani — elsőrendű volt. Villám­gyorsan fogta föl a gyorsan változó helyzeteket. Ha valamely gondolatot jónak tartott, amellett szívósan kitartott. A jó tanácsokat meghallgatta és ha úgy találta, hogy helyesek, készségesen el is fogadta őket. Katonai környezetét, valamint, amióta ő volt a haderő főfelügyelője, a legfőbb katonai funkcionáriusokat is, alig csalatkozó emberismerete alapján, tisztára az észbeli quali­­tások nyilvánulása szerint válogatta össze. A trónörökös egészen uj szellemet ’vitt be a hadseregbe. Ő inspirálta azokat a szavakat, amelyeket az egyik hadügyminiszter mondott ki, hogy t. i. a hadsereg elszárad Ezt a káros folya­matot minden erővel igyekezett megakadályozni. Amikor megkapta a királytól a főfelügyelői ran­got, rögtön hozzálátott az öreg generálisok ki­cseréléséhez. Hallatlan zúgolódás támadt ennek a nyomában, azonban ellenállásról szó sem lehetett. Rövid néhány hónap alatt új és fiatalos erejű generalitása volt a hadseregnek. Azután észrevette a trónörökös, hogy a hadgyakorlatok nem folynak le eléggé harczszerűen. Intézkedett, hogy a jövő­ben minden másképen legyen és ma már szigorú harczszerűséggel folynak a manőverek, amikből sokat és alaposan tanulhatnak azok, akiknek egy­kor komoly háborút kellene viselniük. Hasonlóan nagy jelentőségű reform­munkát végzett a haditengerészetnél is. Az ő idejéig mel­lékes fegyvernemnek tekintették a flottát. Neki épúgy, mint II. Vilmos császárnak is, az volt a nézete, hogy egy nagyhatalom jelentős haditenge­részet nélkül nem képzelhető. Szenvedélyesen sze­rette a flottát. A tengerész élet az ideálja volt. Sok kedves emlék fűződik azokhoz az élmények­hez, amik az ő látogatásait kísérték. Az előírásos formaságokat halálosan gyűlölte. Történt egyszer, hogy Mirth ellentengernagy, aki akkor még az aknázó-tanfolyam parancsnoka volt jelentést ka­pott a trónörökös közeli látogatásáról. A főher­­czeg környezete azt­ kívánta a parancsnoktól, hogy rövid és egy szuszra elmondható magyará­zatot tartson a trónörökösnek az aknalerakásról, azután pedig hallgason és egy szót se szóljon. A főherczeg megérkezett és a parancsnok elkezdte szavalni betanult mondókáját Alig mondott azon­természetes árványviz gyógyhatása hurutos bántalmaknál páratlan; a leg­­::.: utóbbi termésű savanyú uj borral vegyítve kitűnő italt szolgáltat. :::: ■a Kapható mindenhol, na Árj­egyzéket kívánatra küld a SIMZADI ilii­ MINI. na Kapható mindenhol, db

Next