Nagybánya, 1915. január-június (13. évfolyam, 1-25. szám)

1915-01-06 / 1. szám

A mi közönségünkhöz. Január 5. Ezen Számmal a „Nagybánya“ im­már a tizenharmadik évfolyamába lép. Tizenhárom év nagy idő egy ember életében is, még nagyobb idő egy lap életében, melynek életideje, épen úgy, mint a harczos katonáké, kétszeresen számít. Ütközetben állunk mi is folytonosan. Küzdünk, viaskodunk az elvek, az előretörtetés nagy ütközeteiben s zász­lónkon ma is ugyanazok a jelszavak ragyognak, melyek ezelőtt tizenhárom évvel lapunkat életre hívták. Fiúi hűséggel, megalkuvást nem is­merő elszántsággal és törhetlen szeretet­tel szolgáltuk a magyar hazát s az édes szülőföldet. Itt, e végvidéken éber sze­mekkel állottunk őrt s mig hazafias szi­vünk egész melegével istápoltuk a testvér­népek lest­ék­es békéjét, együttérzését s a közös haza javára irányú áldásos együtt­működését. kérlelhetetlen ellenfelei vol­tunk azoknak, akik nem bizonyultak méltóknak arra, hogy e könynyel és vér­rel egy évezreden át annyiszor megszen­telt földet hazájuknak vallják. Igazság és pártatlanság volt minden szavunknak, minden tettünknek vezér­lője, irányítója. Az igazság védelmében nem tántoríthatott, nem félemlíthetett meg bennünket senki és semmi s az igazságért volt bátorságunk síkra szállani még akkor is, ha annak védelmében sajgó, vérező sebet kaptunk is. Mert a mi lapunk nem egy klikk, nem egy felekezet, nem is a város or­gánuma, hanem lapja a köznek, a város lakossága egyetemének, melynek kell, hogy éltető napja az igazság, a pártat­lanság legyen Legjobb tehetségünkkel dolgoztunk édes szülőföldünk s ősi lakossága szel­lemi s anyagi érdekeinek föllendítésén, fölvirágoztatásán s nem minden önérzet nélkül jegyezzük föl, hogy immár nem egy alkotásunk van, melynek létrehoza­talában lapunk derekasan kivette a maga részét. Az utóbbi évek gazdasági tönkje, a reánk erőszakolt világháború rettenetes pusztításai városunkat is megakasztották a fejlődés útjában, sőt olyan súlyossá, szinte elviselhetetlenekké növelték ter­heit, melyek nemcsak polgárságunk teher­viselési képességét teszik nagy erőpró­bára, de a legtépdesőbb gondok elé állítja a vezető köröket, kiknek kötelességük a normális idők beálltával a rekonstruálás munkáját azonnal megkezdeni. A rekonstruálás nagy művéhez, mely­ből egy szebb, csillogóbb perspektíva ragyog felénk, ajánljuk fel mi is becsü­letes munkánkat, erőnket, tehetségünket. S ha erőink, tehetségeink fogyaté­kosak is, mindjárt teljessé válnak, ha — mint eddig is, a jövőben is velünk lesz városunk társadalma, polgársága. Reméljük is, hogy az a megtisztelő, benső kapocs, mely közönségünket a lezajlott tizenhárom év alatt lapunkhoz fűzte, a jövőben sem fog meglazulni, sőt bensőbbé, erősebbé kovácsolódik az együttes küzdelmek kohójában. Hiszen a mi közönségünk: a mi szikla­erősségünk ! Ez a sziklaerősség teszi lehetővé nekünk azt, hogy a jelenlegi válságos idők nagy mostohaságaival is meg bírunk küzdeni, mert bizony a vidéki lapok helyzete sohasem volt rózsás, de külö­nösen küzdelemteljes a mai háborús időkben, amidőn mindenkinek megcsök­kentek a bevételei, de meghatványozód­­tak a kiadásai. És bántó megdöbbenéssel kell tapasz­talnunk azt is, hogy a hivatalos és más erkölcsi testületek, melyeknek legelső sor­ban volna hivatása és kötelessége s leg­könnyebben tehetik is, hogy a sajtót tá­mogassák, hova tovább nagyobb közön­­nyel és érzéketlenséggel mennek el a sajtó mellett, de alkalomadtán annál nagyobb hangsúlyozással hivatkoznak a sajtó nemes, magasztos és hazafias missióira, kötelességeire s veszik igénybe annak szolgálatait. Mert a sajtót nem támogatni, az leg­­kevésbbé sem megrovásra méltó ; de ha a sajtó csak egyetlen egyszer is elmu­lasztaná, hogy a hivatalból vagy nem hivatalból hozzá küldött sokszor a leg­selejtesebb dolgoknak is, melyek a haza­­fiság vagy jótékonyság olcsó patinájával vannak bevonva, megfelelő propagandát ne csináljon, természetesen a legdíjmen­­tesebben, akkor már az a sajtó haza­áruló, az az egoizmus s nem a közélet szolgálatában áll. A „Nagybánya“ tárczája. H Mit és «lel első liláimmá. — Harry Russel Dorian harcztéri leveleiből. — Ez itt, a Vogéz hegység alján, Allkirch, Seenheim és Gebwelle közt egy rettenetes kör­zetben, a németek és francziák első találkozása. Innen a hegyszirtek és szakadékok, hegyi dűlök és sasfészkek ünnepi kivilágítása. Hard bussiness! Hajnaltájt egy belforti fuvarostól még át tudtam venni egy törpe talyigát s egy fürge kis elzászi pennyt, amel­lyel vasárnapoként Dam­­merkircbbe jár, nosztalgikus elzászi paraszt, a szülőföldjére. A kert végében alkudoztunk olyan rémüle­tes ágyúdörejben, hogy alig hallottuk az egymás hangját. A szakadatlan robbanásokba­n túlhar­­sogva egymást, egészen közelről makacs franczia kakasok kukorékoltak bele, megriadt és ijeesztő rekedtséggel. Soha ennél enerválóbb és kínosabb hangegyveleg nem tépázta át az idegzetem. E indulok a kis talyigán. Az emberáradat elsodor az utón. Mégis csak tudok menni, tudok persze s könnyebben mint az autón. Boldog vagyok, hogy senki sem törő­dik velem, senki észre sem vesz, a törpe talyiga bakján. Az ágyú szól, tompán és dörögve. A tá­volabbi hegyoldalak fölött, a végtelen fenyősor gótikája fölött, sárgás füst­gömbök szállnak tűzzel bélelten, mint a felhasadt óriás narancsok. Az egész erdő mellettünk, föl a szirtekig, az egész erdő zúg és zeng mint a templom nagy misében, rezonáló fatömegével mint milliónyi orgonasip, a sürüi szálfák folyosóin át. És az erdőkből és a hegyekből, Sennheim felől, ahonnan még kitűnő ut vezet és Thanne felől és St. Amarinről, ami szintén könnyebben járható és Dammerkirchből, ahol időnként belezúg a harang a szakadozott ágyúközökbe, minden fa és minden lomb és minden bérc mögül, sötét árnyékok tovakigyózásával, feketén s félelmetesen, egy emberlavina tör elő, hegyilitánok hallatlan nyüzsgése lekúszva a sikátorokon, a bevont, sisa­kok toronytüjével elárasztva a végtelent. Az erdők mélyéből, a hegyek derekán, mind jönnek, lihegve, előreszegzett fejjel, távo­l törpék hézagos sorokban s hirtelen megnőve itt elől, duzzadt csoportokban az emberi hús és formák hallatlan torlódásával s a puskák szegezve, amint rohannak előre. Súly­ban megrakva és kipárnázva, a terniszterek fel­készültségével, valami távoli emberi termés meg­döbbentő pazarságát nyújtják, valami hallatlan frissesség és erdőillat érzését keltik, mint a hegy­ormok alpesi virágai, szétkallódva, szerterepülve, elsodródva s elrohanva, könnyedén és hangtala­nul. És fölöttük, amint az ágyú szól, uj­abb törpék bukkannak elő a csúcsos sisak sziluettjeivel, mintegy a bércekből szaporodva elő, mindég újak és mindég újak, végtelen sorokban fönn Wesser­­ling erdei felöl, hullámzó emberkoszorú! És még följebb, a kéklő Leewen kőhomlokát legfelül, va­lami lázas hangyaboly fogja át, vándorló gnóm­­tömeg felkészülve és összetorlódva, eltűnve és felbukkanva újra, a távoli mozgás minden rejtel­mével, nyüzsgésével, sürü fekete árnyékával be­lepve az eget, így törtek le, mint az emberi zuhatag, a német katonák a hegyekről. A többiek vájjon merről jöttek, az elzászi seregek zöme várjon micsoda rejtélyes utakon? Bevallom, nehéz tájékozódnom. Hegyszakadékok, járatlan utak, maga a föld méhe nyílt meg itt e szürke emberáradat előtt, a szuronytetős sisakkal. Katzenthal még egyre ontja a csapatokat, Rappolt­­zweiler, Schlettstadt, Dambach, mint titokzatos emberrezervoirok beláthatatlan tömegeket sodor­nak elő, gépiesen gyors menetelésben. És felülről, Giromagny, Bussang, Carbonniers rejtekeiből, az elborult ég felhőiből, mint maga a mennydörgés gurul lova az ágyudörés, a tűzpára füstbokrétái­val. Megnyitó, beköszöntő, fedező tűz nyilván, amint a sürü hadoszlopok felfejlődnek Colmár irányában s viharos nekilendüléssel, mint egy emberförgeteg, Gebweilert karolják át s letörnek Mülhausen felé. S ha ez volna minden! A he­gyekről s a völgy mélyéből, láthatatlan kőkatla­nokból újabb s újabb tömegek, szinte a föld alól pattannak elő, mint­ e hegyek, e völgy, ez erdők csodája, mint valami tüneményes embertermés fantazmagóriája, mindent ellepve s mindent be­népesítve ! Egészen a Rajnáig s a Rajnán túl, Alt-Dreisachon túl ki tudja meddig, a rohanó puska és szuronyrengeteg szinte felkavarja és megdermeszti a levegőt vas és acél vibrációkkal. Altkirch! Várjon ? Nem tudom. A térképemre

Next