Nagybánya, 1915. január-június (13. évfolyam, 1-25. szám)
1915-01-06 / 1. szám
A mi közönségünkhöz. Január 5. Ezen Számmal a „Nagybánya“ immár a tizenharmadik évfolyamába lép. Tizenhárom év nagy idő egy ember életében is, még nagyobb idő egy lap életében, melynek életideje, épen úgy, mint a harczos katonáké, kétszeresen számít. Ütközetben állunk mi is folytonosan. Küzdünk, viaskodunk az elvek, az előretörtetés nagy ütközeteiben s zászlónkon ma is ugyanazok a jelszavak ragyognak, melyek ezelőtt tizenhárom évvel lapunkat életre hívták. Fiúi hűséggel, megalkuvást nem ismerő elszántsággal és törhetlen szeretettel szolgáltuk a magyar hazát s az édes szülőföldet. Itt, e végvidéken éber szemekkel állottunk őrt s mig hazafias szivünk egész melegével istápoltuk a testvérnépek lestékes békéjét, együttérzését s a közös haza javára irányú áldásos együttműködését. kérlelhetetlen ellenfelei voltunk azoknak, akik nem bizonyultak méltóknak arra, hogy e könynyel és vérrel egy évezreden át annyiszor megszentelt földet hazájuknak vallják. Igazság és pártatlanság volt minden szavunknak, minden tettünknek vezérlője, irányítója. Az igazság védelmében nem tántoríthatott, nem félemlíthetett meg bennünket senki és semmi s az igazságért volt bátorságunk síkra szállani még akkor is, ha annak védelmében sajgó, vérező sebet kaptunk is. Mert a mi lapunk nem egy klikk, nem egy felekezet, nem is a város orgánuma, hanem lapja a köznek, a város lakossága egyetemének, melynek kell, hogy éltető napja az igazság, a pártatlanság legyen Legjobb tehetségünkkel dolgoztunk édes szülőföldünk s ősi lakossága szellemi s anyagi érdekeinek föllendítésén, fölvirágoztatásán s nem minden önérzet nélkül jegyezzük föl, hogy immár nem egy alkotásunk van, melynek létrehozatalában lapunk derekasan kivette a maga részét. Az utóbbi évek gazdasági tönkje, a reánk erőszakolt világháború rettenetes pusztításai városunkat is megakasztották a fejlődés útjában, sőt olyan súlyossá, szinte elviselhetetlenekké növelték terheit, melyek nemcsak polgárságunk teherviselési képességét teszik nagy erőpróbára, de a legtépdesőbb gondok elé állítja a vezető köröket, kiknek kötelességük a normális idők beálltával a rekonstruálás munkáját azonnal megkezdeni. A rekonstruálás nagy művéhez, melyből egy szebb, csillogóbb perspektíva ragyog felénk, ajánljuk fel mi is becsületes munkánkat, erőnket, tehetségünket. S ha erőink, tehetségeink fogyatékosak is, mindjárt teljessé válnak, ha — mint eddig is, a jövőben is velünk lesz városunk társadalma, polgársága. Reméljük is, hogy az a megtisztelő, benső kapocs, mely közönségünket a lezajlott tizenhárom év alatt lapunkhoz fűzte, a jövőben sem fog meglazulni, sőt bensőbbé, erősebbé kovácsolódik az együttes küzdelmek kohójában. Hiszen a mi közönségünk: a mi sziklaerősségünk ! Ez a sziklaerősség teszi lehetővé nekünk azt, hogy a jelenlegi válságos idők nagy mostohaságaival is meg bírunk küzdeni, mert bizony a vidéki lapok helyzete sohasem volt rózsás, de különösen küzdelemteljes a mai háborús időkben, amidőn mindenkinek megcsökkentek a bevételei, de meghatványozódtak a kiadásai. És bántó megdöbbenéssel kell tapasztalnunk azt is, hogy a hivatalos és más erkölcsi testületek, melyeknek legelső sorban volna hivatása és kötelessége s legkönnyebben tehetik is, hogy a sajtót támogassák, hova tovább nagyobb közönnyel és érzéketlenséggel mennek el a sajtó mellett, de alkalomadtán annál nagyobb hangsúlyozással hivatkoznak a sajtó nemes, magasztos és hazafias missióira, kötelességeire s veszik igénybe annak szolgálatait. Mert a sajtót nem támogatni, az legkevésbbé sem megrovásra méltó ; de ha a sajtó csak egyetlen egyszer is elmulasztaná, hogy a hivatalból vagy nem hivatalból hozzá küldött sokszor a legselejtesebb dolgoknak is, melyek a hazafiság vagy jótékonyság olcsó patinájával vannak bevonva, megfelelő propagandát ne csináljon, természetesen a legdíjmentesebben, akkor már az a sajtó hazaáruló, az az egoizmus s nem a közélet szolgálatában áll. A „Nagybánya“ tárczája. H Mit és «lel első liláimmá. — Harry Russel Dorian harcztéri leveleiből. — Ez itt, a Vogéz hegység alján, Allkirch, Seenheim és Gebwelle közt egy rettenetes körzetben, a németek és francziák első találkozása. Innen a hegyszirtek és szakadékok, hegyi dűlök és sasfészkek ünnepi kivilágítása. Hard bussiness! Hajnaltájt egy belforti fuvarostól még át tudtam venni egy törpe talyigát s egy fürge kis elzászi pennyt, amellyel vasárnapoként Dammerkircbbe jár, nosztalgikus elzászi paraszt, a szülőföldjére. A kert végében alkudoztunk olyan rémületes ágyúdörejben, hogy alig hallottuk az egymás hangját. A szakadatlan robbanásokban túlharsogva egymást, egészen közelről makacs franczia kakasok kukorékoltak bele, megriadt és ijeesztő rekedtséggel. Soha ennél enerválóbb és kínosabb hangegyveleg nem tépázta át az idegzetem. E indulok a kis talyigán. Az emberáradat elsodor az utón. Mégis csak tudok menni, tudok persze s könnyebben mint az autón. Boldog vagyok, hogy senki sem törődik velem, senki észre sem vesz, a törpe talyiga bakján. Az ágyú szól, tompán és dörögve. A távolabbi hegyoldalak fölött, a végtelen fenyősor gótikája fölött, sárgás füstgömbök szállnak tűzzel bélelten, mint a felhasadt óriás narancsok. Az egész erdő mellettünk, föl a szirtekig, az egész erdő zúg és zeng mint a templom nagy misében, rezonáló fatömegével mint milliónyi orgonasip, a sürüi szálfák folyosóin át. És az erdőkből és a hegyekből, Sennheim felől, ahonnan még kitűnő ut vezet és Thanne felől és St. Amarinről, ami szintén könnyebben járható és Dammerkirchből, ahol időnként belezúg a harang a szakadozott ágyúközökbe, minden fa és minden lomb és minden bérc mögül, sötét árnyékok tovakigyózásával, feketén s félelmetesen, egy emberlavina tör elő, hegyilitánok hallatlan nyüzsgése lekúszva a sikátorokon, a bevont, sisakok toronytüjével elárasztva a végtelent. Az erdők mélyéből, a hegyek derekán, mind jönnek, lihegve, előreszegzett fejjel, távol törpék hézagos sorokban s hirtelen megnőve itt elől, duzzadt csoportokban az emberi hús és formák hallatlan torlódásával s a puskák szegezve, amint rohannak előre. Súlyban megrakva és kipárnázva, a terniszterek felkészültségével, valami távoli emberi termés megdöbbentő pazarságát nyújtják, valami hallatlan frissesség és erdőillat érzését keltik, mint a hegyormok alpesi virágai, szétkallódva, szerterepülve, elsodródva s elrohanva, könnyedén és hangtalanul. És fölöttük, amint az ágyú szól, ujabb törpék bukkannak elő a csúcsos sisak sziluettjeivel, mintegy a bércekből szaporodva elő, mindég újak és mindég újak, végtelen sorokban fönn Wesserling erdei felöl, hullámzó emberkoszorú! És még följebb, a kéklő Leewen kőhomlokát legfelül, valami lázas hangyaboly fogja át, vándorló gnómtömeg felkészülve és összetorlódva, eltűnve és felbukkanva újra, a távoli mozgás minden rejtelmével, nyüzsgésével, sürü fekete árnyékával belepve az eget, így törtek le, mint az emberi zuhatag, a német katonák a hegyekről. A többiek vájjon merről jöttek, az elzászi seregek zöme várjon micsoda rejtélyes utakon? Bevallom, nehéz tájékozódnom. Hegyszakadékok, járatlan utak, maga a föld méhe nyílt meg itt e szürke emberáradat előtt, a szuronytetős sisakkal. Katzenthal még egyre ontja a csapatokat, Rappoltzweiler, Schlettstadt, Dambach, mint titokzatos emberrezervoirok beláthatatlan tömegeket sodornak elő, gépiesen gyors menetelésben. És felülről, Giromagny, Bussang, Carbonniers rejtekeiből, az elborult ég felhőiből, mint maga a mennydörgés gurul lova az ágyudörés, a tűzpára füstbokrétáival. Megnyitó, beköszöntő, fedező tűz nyilván, amint a sürü hadoszlopok felfejlődnek Colmár irányában s viharos nekilendüléssel, mint egy emberförgeteg, Gebweilert karolják át s letörnek Mülhausen felé. S ha ez volna minden! A hegyekről s a völgy mélyéből, láthatatlan kőkatlanokból újabb s újabb tömegek, szinte a föld alól pattannak elő, mint e hegyek, e völgy, ez erdők csodája, mint valami tüneményes embertermés fantazmagóriája, mindent ellepve s mindent benépesítve ! Egészen a Rajnáig s a Rajnán túl, Alt-Dreisachon túl ki tudja meddig, a rohanó puska és szuronyrengeteg szinte felkavarja és megdermeszti a levegőt vas és acél vibrációkkal. Altkirch! Várjon ? Nem tudom. A térképemre