Nagybánya, 1916. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1916-01-06 / 1. szám

2 NAGYBÁNYA folytatódik tovább s így kötelességünk az erő­próbára készülni. Nagybánya lakóinak szervezkedését a gaz­dasági munkára én a következőkben gondolom megvalósíthatónak: Sok hadi özvegyünk van. Ezek között több van olyan, akit gyermekei nem kötnek a ház­hoz, mehet munkára s érti is azt úgy, ahogy érti. Ezeket vegyük számba, írjuk össze. Ezek közül az államsegélyes nők közül azokat, kik­nek fekvőségük van, első­sorban annak meg­művelésére kötelezzük. Ha a saját földjének a megművelésén felül is képes másnak segítségére lenni a munkában, arra is kötelezzük. Akiknek nincsen földjük, azokat külön tartsuk nyilván. Ezekből azokat, akik körülményeik, apró gyer­mekeik, betegségük miatt hazulról nem távoz­hatnak számításba nem véve, a többit napszámba járásra szorítsuk Legyen megállapítva a nap­szám s azt kötelezőleg minden gazda tartsa be. A hadba vonultak itthon maradt asszonyai, gyermekei, ha arra valók, munkára legyenek szoritva. Aki felszólittatik a munkára valaki által a munkaadók közül s nem megy munkára, a hatóságnál bejelentendő és annak államsegélye addig ameddig tartassák vissza. Végre is akármilyen nemes intenczióval adja az állam a segélyt, nem azért adja, hogy dologtalanságra, léhaságra és könnyelműségre szoktassa a népet, hanem azért, hogy eszközt nyújtson a megélhetéshez. De emellett dolgoz­nia kell és tisztességes munkájával keresnie annak, aki tud. Vannak Nagybányának területei a régi vásár­tér és a mellette újabban mivelés alá fogott földekkel. Ezt a város szántássá fel s vettesse be kukoriczával és paszullyal. A szántás és a vetőmag kerülne a városnak pénzébe s a többi munkát elvégeznék az államsegélyes nők. Ki lennének rendelve a munkára. Fizetést nem kapnának, de a termésből annak idején kiki a napszámok után és arányában részt kapna. A termények, a szánlás-vetési, a betakarítási mun­kák s a vetőmag beszerzési költségein felül mind a felügyelést és kézimunkát teljesítő emberek­nek adatnának ki. Gondolom, hogy ez jó ellá­tási forrása lenne a város szegénységének. Min­denesetre az eredmény mutatná meg. Hiszem, hogy ez az eredmény nagy fáradságot és ve­­sződséget is megérdemel. Akiktől függ, kísértsék meg. Jó gondos­kodni a szegény osztály jövő évi ellátásáról ta­lán így is, mert ez a jövő elég terhesnek ígér­kezik, terhesebbnek, mint a mai küzdelmes jelen. Székely Árpád: tettek az emberek körül. A folyócska mocsaras partján akadtunk össze, piros csikós, lányos ruha volt rajta, de a kalapja, amelyet azelőtt a szal­­­agján hurcolt maga után, most már — igaz, hogy szélesen — a fején ült. Egy kis fiút veze­tett a kezénél, a kis­fiú egy csokoládé-cserebo­gáron rágódott és sírt. — Ohó! — álltam hirtelen eléjük, — ört tehát férjhez ment. Cirmoska ? No, szép dolog! Ez a hűség ? Nevetett, megfogta mind a két kezemet és kicsi híjjá, hogy nyakamba nem ugrott. — Nini, maga az ? Nézzétek, hogy megfér­­fiasodott és milyen előkelő ! Milyen finom ka­bátja van ! Bizonyosan sok pénzt keres, vallja be. Útnak bocsátotta a kis­fiút, aki ép most fürösztött volt meg a folyóban és aki bosszúból egy pocsolyába telepedett le könnyeivel és a csokoládé-cserebogarával. — Nos és most ki vele. — szóltam, ■— összevonva szemöldökömet, — kihez ment férjhez? — Egy özvegy emberhez, — szólt büszkén. — A kis fiú az övé, nekünk nincs gyermekünk, egy sincs, pedig tizet akartam. — És mi a férje ? Szeretik egymást ? Re­mélem ! És, igaz, a legfontosabb most jut az eszembe, legalább komolyan veszi magát? Ferdén nézett rám, mint egy megsértett kis kakas, aztán a karomba kapaszkodott. — Nem, lássa ő sem! — fecsegte szélesen. — Ilyen a sors! Halgassa meg, miért vett el? Oh, nem szerelmi regény ez, csak azért kért meg, mert egyedül állt a világon, mindig csak az első feleségére gondolt, mindig szomorkodott utána és emiatt betegeskedni is kezdett. Soha egy gombja nem volt a kabátján, de mikor föl akartam varrni az elsőt igy szólt: »Nem, ezt ne bántsd, Cirmoska, te csak nevessél, énekeljél, te vagy az én életem napsugara.» — Ej, érdekes. És jó ember különben? — Igen, nagyon jó, szorgalmas, figyelmes, nem korholy, nem asszony-vadász. A foglalko­zása ? Görög pap, mint a nagyapám. De miért kell nekem mindig nevetnem? Miért nem szabad megtudnom, az uram milyen nehezen keresi meg a kenyerét és miért van haragban a püspökkel? Néha egész éjjel a szobájában ül és jelentéseket ír a minisztériumnak. Mi van egy ilyen jelen­tésben ? Ön talán tudja ? — Én nem tudom, honnét tudhatnám, én csak festek és hozzá elég rosszul. Istenem, ha tudná milyen rosszul. — Nem, ez nem igaz, — szólt és az ajka egy pillanatra lefelé görbült, mintha valaki meg­bántotta volna. — meglássa, magára még nagy jövő vár. Miért ráncolja össze a homlokát ? Hány éves ? — Már harminckilenc és még mindig nem vagyok senki sem, még mindig csak képeket javí­tok. Csinos pályafutás! Mi lesz belőlem, hm, mit gondol ? Finom arcocskája elborult, megigazította fején a kalapot, amely most már komolyan a szinte ünnepélyesen ült kövér, piros haján, hangja mélyebb lett, mint egy messziről hazatérő, elké­sett dongóé. — Ne legyen szomorú — szólt duzzogva — inkább udvaroljon nekem, milyen más volt 1916. január 6. Karácsony éjszakája a fronton. Egy francia lovastiszt naplójegyzeteiből való ez a hangulatos leírás: — Hadnagy ur! Hadnagy úr! Két óra! . . . A derék Watfrelot szemem elé tartja a remegő gyertyafényt, hogy siettesse ébredésemet. Mily kínzás, ha az embert ily korán rázzák föl bol­dog álmából. Nyáron még csak hagyján, de ma, épen karácsony napján! A fal felé fordu­lok, hogy gondolataimat kissé összeszedjem. . . Eszembe jut, hogy egy száz lovasból álló osz­tag parancsnokságát kell átvennem. Legényem léptei lassankint elhalkulnak és utána mély csönd támad. Sehol semmi nesz. Ablakomon át, amelynek se függönye, se üvege, egy darabka csodálatosan tiszta eget látok, telehintve a ra­gyogó csillagok miriádjával. Hideg lehet oda künn! Allons­hop! Egy ugrással lekerülök az ágyról s meggyőződöm, hogy a kancsómban megfagyott a viz. Egy szempillantás alatt felöl­tözöm s gyertyával kezemben lebotorkálok az ódon kastély lépcsőzetén. A szálló előtt már nehány emberem sorakozik teljesen fölszerelten, lovát kantárszáron tartva Szegények, ezeknek is kínszenvedés lehetett kibújni a meleg vacok­­ból, amit szalmából készítenek. Már annyira megszokták a szalmán való fekvést, hogy a rendes ágyhoz majd úgy kell külön hozzászok­­niok. Hadnagy urnak alásan jelentem, a legény­ség teljes számban parancsára készen áll! A két eszkadron legidősebb altisztjei je­lentik. Chasseur-jeim ezúttal is, mint mindig, pontosan megjelentek egytől-egyig. Ez az igazi inteligens, spontán fegyelmezettség, amelynek már nincs szüksége többé sem parancsra, sem ellenőrzésre. Gyorsan nyeregre szállva, a ke­ményre fagyott uton a találkozó­hely felé sietünk, ahol a másik ezred ötven embere várakozik reánk. Itt van az én de rék bajtársam, G. alhad­nagy, a mindig jókedvű czimbora, aki csak az imént került ki az iskolából. Vakmerő és vig ficzkó — tan mieux! Hála Istennek, meg van bennünk apáink lendülete és vitézsége — és ami sokkal nehezebb: mosolyogni tudunk ennek az ostoba vándokturásban való harcznak, am­e­­l­lyet lovaskatona létünkre ránk kényszeritennk. — A Páris felől jövő ut keresztezésénél lovain­kat hátra kell hagynunk s a lövészárkokig ter­jedő területen, amelyet az ellenséges tüzérség , tűz alatt tart, gyalog kell áthaladnunk. Elhalad­­­­tunkban födetlen fővel köszöntünk egy fakeresz­tet, amelynek feliratát már mindnyájan jól is­merünk ; nyolczvan bajtársunk pihen alatta. A falu bejáratánál »Qui-vive!« — kiáltással fogad az őrszem A csatorna mentén haladunk, mely­nek vizében kétoldalt a nyárfák si­houettejei tükröződnek. Néma csönd. Mikéntha mindkét részről parancsszóra megszüntették volna az öl­döklést! Megható, de nyugtalanító érzés is egy­úttal, mert fokozott óvatosságra serkent. E peremben az ellenség is életjelt ad ma­gáról. A messze távolban egy röppentyű szökik a magasba, amint lassan aláhullik, mint csoda­szép fénygolyó megvilágítja az egész tájat. Oh, mi már jól ismerjük ezeket a rettegett német rakétákat, amelyek ki nem alvó fénye láttára minden teremtett léleknek a földre kell vetnie magát s mozdulatlanul kivárni a kialvásukat, nehogy a golyók zápora csapjon közibénk. Ez­úttal még a lőtávolukon kívül vagyunk, ked­vünkre gyönyörködhetünk tehát e ragyogó csil­lag fényjátékában. — A betlehemi csillag! — jegyzi meg ez­úttal komolyan G. társam. Egy századossal találkozunk, akitől meg­kérdezem, mi újság­ok­ elül. — Semmi különös — feleli elmenőben. — Mindössze annyi, hogy ma és holnap alighanem pihenőnap lesz. Naplemente óta egyetlenegy lövést nem tettek, hanem egész éjfélig énekel­tek. Holnap éjszaka alhadlok, akár a bunda — ha ugyan valami hadicsel nem lappang mögötte. A következő nap csakugyan nyugodtan telt el, most esti tíz óra van. A jobbkéz felől el­húzódó lövészárokban népfelkelők teljesítenek őrszolgálatot. Meglátogatom őket Figyelő szem­mel nézik az ellenséges front vonalát, ahol még mindig semmi nesz. Most valaki megszólal: »Nini, még ki is világítják lövészárkaikat«Fel­ugrom a futódeszkára. Csakugyan, ott világos­ságot látok. Távcsövem segélyével óriás fenyő­fákat látok, amiket a sötétség leple alatt cipel­tek oda a németek s villamos lángocskákkal rakták tele. Ezt azért tették, nehogy a gyertyák fénye állandó célt nyújtson a mi tüzérzőségünk­­nek. Ájtatos borzalom fut át a testünkön, ami­kor a végeláthatatlan síkon át bánatos, dalla­mos ének akkordjai szállanak föl a magasba. . . . A mi népfelkelőink árkai lassankint meg­elevenednek, az egész század szó nélkül a mell­védre támaszkodik. Mintha azok ott tulnan összebeszéltek volna, az ellenséges lövészárok egy-egy része egymásután csatlakozik a kar­énekhez s majd közelebbről, majd távolabbról, csodálatos lágysággal hangzik ideát az ének. Grandiózus, ünnepies karének, amely az óriás halálmező fölött lágyan tovalebben. A mieink némán hallgatják; a szürkülő népfölkelők gon­dolatai otthon kalandoznak. Miért nem gyújtunk azelőtt! Bizonyosan szerelmes valakibe és most a festészetre tol mindent. Miért nincs bizalma hozzám? Akar egy almát? — tette hozzá hirte­len. — Lopjak egy almát! Még zöldek, ilyenkor a legjobbak ! Megsimogattam a kezét. — Nem, Cirmoska, én sohasem szerettem a gyümölcsöt és csak a maga kedvéért ettem al­mát annak idején. Hanem, ha jó akar hozzám lenni, nevessen a szemembe, úgy, mint régen, az öreg Fridolin kapitány sírján. Ohó! most meg­bántottam ! — Oh, maga utálatos — szólt, kivonva kar­ját a kezemből. — Miért nem akarja elmondani, miért szomorú? Nos, kit szeret? És miért neves­sek? Még most is mindenki azt akarja, hogy énekeljek, nevessek, de én már nem vagyok gyer­mek, hanem asszony, négy éves asszony. Azt hiszi talán, hogy nem vagyok érdemes rá, hogy a titkát megtudjam, vagy nem tudok egy vigasz­taló szót mondani ? — Haragszik ? — Igen, haragszom magára, mindenkire, az egész világra — nézett durcásan a szemembe, aztán, mint a szerepéből kieső színész, elmoso­lyodott. — Maguk mind rossz emberek és soha­sem fogják elhinni, hogy Czirmoska sírni is tud és néha a szive olyan szomorú, mintha rögtön meg akarna szakadni. — Milyen bohó maga, Czirmoska. Szeme elé tartotta átlátszó tenyerét, aztán egyszerre tapsolni kezdett. — Nyulacskám! Nyulacskám! — kiáltotta fel vígaa és előre vonszolt a síkos gyepen.

Next