Nagyítás, 2009. december (1. évfolyam, 1-2. szám)

2009-12-16 / 1. szám

www.nagyitas.hu agy­ít­ás! gyújtópont I. évfolyam, I. szám, 2009. december 16. Az erkölcsi megújulásról ✓Irta: Mádl Ferenc, volt köztársasági elnök M­ély válságba jutott a XX. században az európai, de mondjuk inkább úgy, hogy a keresztény kultúrkör hagyomá­nyos emberképe. A zuhanás a há­borúkkal kezdő­dött és a diktatú­rákkal folytatódott. Az ember a pusztítás és a közöny bűnébe esett. Heinrich Böll háborús regényében az erkölcsében megfogyatkozott ember az Úr „Ádám, hol voltál?” kérdésére csak azt tudja mondani, hogy „a háborúban voltam”. Túl kevesen voltak a hősök és az ártatlanok. A háborúk és diktatú­rák után pedig nem a katarzis, ha­nem a hagyományos európai mora­litás lassú eróziója következett: az egyéni önzés, az anyagi és szellemi hatalom vágya és bűvölete. Az, amit -jellemzően anyagi oldala felől kö­zelítve - fogyasztói, szerencsésebb összefüggéseiben jóléti társadalom­nak nevezünk. Ennek összetevői, jellemzői között valóban csak sze­rény szerep jutott a moralitásnak. Ez a civilizáció jutott válságba, amiben nem a sokat emlegetett pénzügyi-gazdasági oldal a legijesz­tőbb, hanem az, hogy történelmi lép­tékben igen rövid idő alatt fenntart­hatatlan rendszer alakult ki. Mert fenntarthatatlan az a berendezke­dés, amelyben élünk, amelyet a piac elszabadult hatalma szabályoz, amely sem demográfiai értelemben, sem anyagi alapjait tekintve nem ké­pes önmaga újratermelésére. Alig tudja fedezni energiaszükségletét, környezeti állapota romlik, az em­beri tevékenység okozta felmelege­dés veszélyezteti a létalapját jelentő természet egyensúlyát. A kialakuló krízisről a termelé­si és a megélhetési gondok össze­függéseiben szokás beszélni. Keve­set hallunk arról, hogy milyen fele­lősség terheli korunk emberét, döntéshozóit és az egyszerű polgárt mindezért. Az ember és az emberi­ség jövője nem csak technológiai probléma: a jövőért minket terhelő felelősség elhárítása súlyos, életbe­vágó erkölcsi kérdés. A világfolyamatoktól Magyaror­szág, a magyar nemzet sem függet­lenítheti magát. Többnyire azon­ban el sem jutunk ilyen messzire vezető, stratégiai kérdésekig. 2002 nyarától az országos politika egyre inkább bezárt minket a magunk bajai közé. Sokféleképpen leírható az, ami történt: a közgazdaság, a politológia, a lélektan és az etika nyelvén is elmondható, miként ju­tottunk mai helyzetünkbe. Nem hiszem, hogy ezt bárki is így akarta volna. Abban azonban biztos vagyok, hogy nem jutunk ilyen mélyre, ha az egyes emberek, csoportok, politikai vezetők erköl­csi szempontokat is megfelelően szem előtt tartanak döntéseikben. Nem tették, nem teszik: az ország általános válságba jutott, és ebbe beletartozik erkölcsi válsága is. So­rolhatnám az uralkodó politikum szintjén megjelenő ijesztő ténye­ket: D-209-es ügy, eszeveszett kor­mányzati túlköltekezés, a 2004. december 5-i népszavazás, amely­ben a társadalom többsége nem mérte föl a nemzeti összetartozás . Úgy gondolom, hogy az erkölcsi értékek az emberek lelkében és kö­zösségeik gondolatvilá­gában igazában ma is je­len vannak. Sorsfordító feladat, hogy ezeket elő­hívjuk, élővé tegyük. 14 föladásának kockázatát, a válasz­tásra sandító pénzügyi információ­visszatartás, őszödi beszéd, had­üzenet nélküli háború a civil társa­dalom ellen az 1956-os forradalom 50. évfordulóján, elhatalmasodó korrupció, gyűlöletkampányok, mindennapos erőszak és félelem. Mindez súlyos gazdasági és tár­sadalmi hátrányok forrása, nem csak jogszabályokba ütközik, de az alapvető emberi jóérzéssel is szem­ben áll. Az erkölcs, szemben azzal az elképzeléssel, hogy csak külön­böző tilalmak összessége, sokkal inkább az európai hagyományok ajánlásainak foglalata: a Tízparan­csolat parancsolatnak nevezi őket. A szeretet, a bizalom, a szavahihe­tőség, a szolidaritás és sok minden más parancsát tilalomnak csak az tarthatja, aki a megjelölt értékek ellen akar fordulni. Ezek az értékek nem valamiféle teoretikusan megfogalmazott, el­vont moralizmus közegében szüle­tett tézisek, hanem a társadalmak működőképességének megőrzésé­hez, az emberiség életben maradá­sához az ember létérdekei szerint szükséges szabályok. Ilyen értelem­ben az erkölcs nem tiltás, nem kor­lát, hanem létfeltétel és lehetőség. Nemcsak keresztény hitünk és kul­túránk, hanem szinte valamennyi vallás, az iszlám, a buddhizmus és a többiek tanítása szerint is. Az erkölcsi válság láthatóan azt mutatja, hogy létfeltételeink kerül­tek veszélybe. Nekünk természete­sen a magunk baja, a magunk vál­sága fáj a legjobban, és a felada­tunk is az, hogy ezen segítsünk. A történelem tanúsága szerint igazán a válság mélyén ismerik fel az emberek és közösségeik, hogy rossz úton járnak, hogy elhagyták az alap­vető erkölcsi normákat. E felismerés az első lépés a jó irányba, a korrekció felé. Ma a közgondolkozás egyre vi­lágosabban látja, hogy a válság egyik legsúlyosabb tényezője az erkölcs, az európai erkölcsi hagyomány nor­máinak rossz irányú alakulása. Ez kárára van mind az egyes emberek­nek, mind a közösségeknek, mind a politikának, mind a kultúrának, mind a gazdaság működésének. Elsőként bizonyára itt kellene változtatni. Azt hiszem, elegendő lenne a kétezer évig jól működő ke­resztény elvek általánosabb megerő­södése, mert bajaink döntő oka, hogy ezek hatása megkopott, szere­pük erőtlenné vált. Az alapvető er­kölcsi és politikai normákat az em­ber, a közösségek, az állam politikai fórumai viszonylagossá, az erkölcs uralmát bizonytalanná tették. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy az erkölcsi értékek az emberek lel­kében és közösségeik gondolatvilá­gában igazában ma is jelen vannak. Sorsfordító feladat, hogy ezeket elő­hívjuk, élővé tegyük. A Tízparancsolatban és az euró­pai erkölcsi normákban áthagyomá­nyozott örökség alkalmas mai vilá­gunk irányítására is. A szeretet, az igazságosság, az igaz beszéd, a jóság, a szépség, a hit megőrzése, „az Úr napjának megszentelése”, az élet, a mások, a kicsik és a szülők tisztele­te, a tulajdon tisztelete, a hazasze­retet, a szolidaritás, a bölcs, jogálla­mi kormányzás, a demokratikus gondolkodás morális feladat is. Az új vagy jobb irány ezeknek az érté­keknek elkötelezettebb követése lenne. Ebben áll az egyes ember, a sajtó, a kultúra, benne a művésze­tek nagy értékközvetítő szerepe, a politikai, társadalmi, egyházi intéz­mények és különösen az iskolák fe­lelőssége. ■ Csak egyetlen magyar irodalom létezik Ma már nincs értelme a határon inneni és azon túli irodalom elkülönítésének. Ez derült ki az írószövetségben rendezett tanácskozá­son. És az is, hogy a literatúra ma már min­denütt vesztett társadalmi súlyából. V­an-e egyáltalán értelme a rendszerváltás után még határon túli irodalomról beszélni? Ezt a szónoki kérdést tették fel újra és újra a Magyar Írószövetség székházában november 26-án rendezett, Határtalan irodalom című konferencia előadói, és - nem meglepő módon - rendre nemmel válaszolták meg. Vasy Géza, a szövetség elnöke bevezető szavaiban Po­­mogáts Béla elemzőmunkája merült fel példaként, amely a „magyar irodalom Erdélyben” terminust hasz­nálja a korábbi „erdélyi magyar irodalom” helyett. Elek Tibor Erdély magyar nyelvű irodalmát vizs­gálva az „Erdélyben születő irodalom” terminus beve­zetésére tett javaslatot, amit szerinte az is indokol, hogy az ide köthető alkotók új generációjának jó néhány tag­ja már nem is Erdélyben alkot. Az előadó fontosnak tar­totta már az elején kiemelni: az Erdélyben születő ma­gyar irodalom - egyes vélekedésekkel szemben - nem vesztett színvonalából a rendszerváltás után, bár el kell ismerni, hogy lényegesen kevesebb társadalmi súllyal bír, mint a trianoni döntés és a rendszerváltás közötti időszakban. Ami változott, az a hangvétel: a kilencve­nes években kialakuló műhelyek fiatal alkotói markán­sabban fogalmaznak, és popularitásra törekszenek. Ezt a markáns hangot, a popularitásra törekvést és a paro­­disztikus attitűdöt vizsgálta Pap Ágnes Veronika is, a kolozsvári Előretolt Helyőrséggel együtt említve a ma­rosvásárhelyi Éneklő Borz műhely alkotóit. Beke Ottó a Vajdaság irodalmával kapcsolatban a múltidézés és a gyász fontosságát emelte ki, Bartha Zoltán pedig arról beszélt, hogy Kárpátalján a vallo­­másos irodalmat az eklektika, az esztétikai sok­színűség váltotta fel. Mizser Attila a Felvidék magyar irodalmáról kimutatta: az 1980-as években még be­zártság jellemezte, de a kilencvenes évektől - elsősor­ban a Kalligramnak, valamint a Szőrös Kő és az Iro­dalmi Szemle nevű műhelyeknek köszönhetően - itt is nyitás történt, hogy ezzel az egységes magyar iroda­lomhoz tartozó diskurzus jöjjön létre. Kerékgyártó György ■ Nagyítás „Szép lassan, sorjában fogjuk elmesélni, majd meglátjuk, mi történik, miközben írok. ” Az indító mondat nem tőlem való, hanem Julio Cortázar Na­gyítás című elbeszéléséből, melynek alapján forgatta 1966-ban remek filmjét, a filmtörténet sokat vitatott alkotását, a Nagyí­tást Michelangelo Antonioni. Cortázar az elbeszélés már-már át­hidalhatatlan nehézségeivel, míg Antonioni a világ megismer­hetőségével (vagy megismerhetetlenségével) foglalkozott. A ma­gyar kultúrközeg a filmes változatot ismeri inkább. A főszereplő fotós a parkba indul témát keresni. Felfigyel egy fiatal nőre meg egy idős úrra, és fényképezni kezdi őket. A nő élénken tiltakozik, ám Thomas, a főhős megtagadja, hogy át­adja neki a filmtekercset. A nő még a lakására is utánamegy, s csak egy másik filmtekercs átadásával sikerül végül megszaba­dulni tőle. A fotós ezek után hozzáfog a rejtélyes anyag előhívá­sához. Nagyítást készít a képről, melyen felfedez egy pisztolyt tartó kezet a bokrok között, sőt a bokor alatt immár egy holttes­tet is látni vél. Visszatér a parkba, és valóban ott találja a tete­met: azé a férfié, aki délután a fiatal nővel volt. Hazatérve Tho­mas feldúlva találja lakását: a képek eltűntek. Bizonyíték híján azonban senki nem hisz neki. A sokat tárgyalt kérdés, hogy a művészet, a kultúra hozzáse­gít-e bennünket a valóság (s benne mi magunk) jobb megisme­réséhez, azóta is számtalan választ szült, de egyik sem volt iga­zán megnyugtató és kielégítő. Talán egyike ez azoknak a kérdé­seknek, amelyek valójában nem is igénylik, hogy legyen rájuk felelet. A Cortázar-Antonioni tandem mindenesetre megaján­dékozott bennünket egy makacs illúzióval, hogy a világ megér­tésére módunk van egyéni erőfeszítéseket tenni. Ennek eszköze pedig a nagyítás, akár több menetben is, amikor az idill mögött, a bokrok közül előkerül egy kikandikáló pisztoly, netán egy te­­metetlen holttest is. Ha nem ötven, csupán húsz évre tekintünk vissza, hasonló il­lúziókra bukkanunk. Az akkori rendszerváltó várakozások nem csupán a kollektív vágy titokzatos tárgyához, a piacgazdaság­hoz fűztek vérmes reményeket, de a kultúra demokratizálásához is. A realitás ebben is, abban is merőben másnak bizonyult. A ka­pitalizmus nem lett jobb és igazságosabb, mióta átmenetileg - úgy két emberöltőre - letértünk az útjáról, s a kultúra ágyásai sem hajtottak szebb és szagosabb virágokat, miután lekapták fe­­lülük a diktatúra melegházát. A diktatúrát azért éreztük fojtogatónak, mert ravaszdi álli­beralizmusa mögött a kizárólagosság igénye rejtőzött. Az aczéli kánon - kusza és kiismerhetetlen szabályok szerint - hagyta lé­legezni a kultúrát, de gyökerestül kitépte a kultúrákat. Korláto­zott pluralizmusa hazugságra épült, a „húzd meg - ereszd meg”, illetve az „oszd meg és uralkodj” évezredes tanításait sá­táni módon alkalmazva. Ha akartuk, ha nem, az ördög nyála összekent bennünket. Ami utána következett, az minden várakozást alulmúlt. Fá­jó volt persze a melegház hiánya is, miközben bajosan születtek új mecénások, ám sokkal fájóbb az értékrelativizmus, amelyet a beköszöntő szabadság hozományaként kaptunk. Ráadásul a rendszerváltó kultúrelit is pártokra szakadt: megtanulhattuk, hogy a kultúra - amely definíció szerint egy és oszthatatlan - a gyakorlatban sok és osztható. A megosztottság azonban nem je­lentett osztozást: a diktatúra rühellt kirekesztő kánonját lassan, de biztosan felváltotta egy önmagát szabadelvűnek hirdető, de hasonlóképpen kirekesztő kánon. Azóta eljutottunk a falig - vagy ha úgy tetszik, a bokorig, ahonnan titokzatos pisztolycsövek kandikálnak ki a kellően gon­dos nagyításokat követően. Még nem mondható ki, hogy elher­dáltuk a bennünket körülvevő valóság megismerésének lehető­ségét, de már jó úton vagyunk felé. A hovatovább egyeduralko­dóvá vált kultúrafogalom megannyi részigazságot megfogal­maz, de olykor köszönőviszonyban sincs mindennapi tapaszta­latainkkal. Elégtelenek a magyarázatok, vérszegények a közös mítoszok, a szubkultúrák nem állnak össze közös nemzeti - kö­zép-európai, európai - kultúrává. Nem kéne ebbe belenyugod­nunk: újabb és újabb nagyításra van szükség. . A Nagyítás című film zárójelenetében pantomimesek jelen­nek meg, s teniszjátékot imitálnak. Eljátsszák, hogy egy túlütés miatt a labda Thomas, a fotós lába elé esik, aki némi habozás után lehajol a nem létező labdáért, és visszadobja a játékosok­nak. Egy frissen induló kulturális hetilapnak sem más a dolga, mint felvenni az eléje ütött teniszlabdát, de kimondani róla, ha virtuális. Ám ez a wimbledoni pantomimjáték megannyi újabb kérdést fogalmaz meg. Lehet-e egységes kultúrája egy kulturá­lis értelemben következetesen, szisztematikusan szétzilált nem­zetnek ? Elmozdulhatunk-e a nyirkos faltól ? Megmutatható-e a szivárvány színeiben pompázó kulturális pluralizmus a sáncait minden „betolakodó” ellen védő kizárólagosság ellenében? Van-e garancia arra, hogy nem ismét kizárólagosságok váltják egymást ? Létezhet-e közös nyelv, közös agy, közös szív ? Van-e esé­lye, hogy a XXI. század első évtizedének végén mindennemű hát­só gondolat nélkül feltehessük a kérdést: mi az ember, mi az eu­rópai, mi a magyar? S vajon győzzük-e mindezt bölcsességgel, türelemmel, fixírrel és fotópapírral? „De ha megint kérdéseket kezdek el föltenni, semmire sem megyek, jobb lesz, ha belefogok, talán maga az elbeszélés lesz a válasz, legalábbis valakinek, aki elolvassa. ” Csontos János ■

Next