Nagyítás, 2009. december (1. évfolyam, 1-2. szám)
2009-12-16 / 1. szám
www.nagyitas.hu agyítás! gyújtópont I. évfolyam, I. szám, 2009. december 16. Az erkölcsi megújulásról ✓Irta: Mádl Ferenc, volt köztársasági elnök Mély válságba jutott a XX. században az európai, de mondjuk inkább úgy, hogy a keresztény kultúrkör hagyományos emberképe. A zuhanás a háborúkkal kezdődött és a diktatúrákkal folytatódott. Az ember a pusztítás és a közöny bűnébe esett. Heinrich Böll háborús regényében az erkölcsében megfogyatkozott ember az Úr „Ádám, hol voltál?” kérdésére csak azt tudja mondani, hogy „a háborúban voltam”. Túl kevesen voltak a hősök és az ártatlanok. A háborúk és diktatúrák után pedig nem a katarzis, hanem a hagyományos európai moralitás lassú eróziója következett: az egyéni önzés, az anyagi és szellemi hatalom vágya és bűvölete. Az, amit -jellemzően anyagi oldala felől közelítve - fogyasztói, szerencsésebb összefüggéseiben jóléti társadalomnak nevezünk. Ennek összetevői, jellemzői között valóban csak szerény szerep jutott a moralitásnak. Ez a civilizáció jutott válságba, amiben nem a sokat emlegetett pénzügyi-gazdasági oldal a legijesztőbb, hanem az, hogy történelmi léptékben igen rövid idő alatt fenntarthatatlan rendszer alakult ki. Mert fenntarthatatlan az a berendezkedés, amelyben élünk, amelyet a piac elszabadult hatalma szabályoz, amely sem demográfiai értelemben, sem anyagi alapjait tekintve nem képes önmaga újratermelésére. Alig tudja fedezni energiaszükségletét, környezeti állapota romlik, az emberi tevékenység okozta felmelegedés veszélyezteti a létalapját jelentő természet egyensúlyát. A kialakuló krízisről a termelési és a megélhetési gondok összefüggéseiben szokás beszélni. Keveset hallunk arról, hogy milyen felelősség terheli korunk emberét, döntéshozóit és az egyszerű polgárt mindezért. Az ember és az emberiség jövője nem csak technológiai probléma: a jövőért minket terhelő felelősség elhárítása súlyos, életbevágó erkölcsi kérdés. A világfolyamatoktól Magyarország, a magyar nemzet sem függetlenítheti magát. Többnyire azonban el sem jutunk ilyen messzire vezető, stratégiai kérdésekig. 2002 nyarától az országos politika egyre inkább bezárt minket a magunk bajai közé. Sokféleképpen leírható az, ami történt: a közgazdaság, a politológia, a lélektan és az etika nyelvén is elmondható, miként jutottunk mai helyzetünkbe. Nem hiszem, hogy ezt bárki is így akarta volna. Abban azonban biztos vagyok, hogy nem jutunk ilyen mélyre, ha az egyes emberek, csoportok, politikai vezetők erkölcsi szempontokat is megfelelően szem előtt tartanak döntéseikben. Nem tették, nem teszik: az ország általános válságba jutott, és ebbe beletartozik erkölcsi válsága is. Sorolhatnám az uralkodó politikum szintjén megjelenő ijesztő tényeket: D-209-es ügy, eszeveszett kormányzati túlköltekezés, a 2004. december 5-i népszavazás, amelyben a társadalom többsége nem mérte föl a nemzeti összetartozás . Úgy gondolom, hogy az erkölcsi értékek az emberek lelkében és közösségeik gondolatvilágában igazában ma is jelen vannak. Sorsfordító feladat, hogy ezeket előhívjuk, élővé tegyük. 14 föladásának kockázatát, a választásra sandító pénzügyi információvisszatartás, őszödi beszéd, hadüzenet nélküli háború a civil társadalom ellen az 1956-os forradalom 50. évfordulóján, elhatalmasodó korrupció, gyűlöletkampányok, mindennapos erőszak és félelem. Mindez súlyos gazdasági és társadalmi hátrányok forrása, nem csak jogszabályokba ütközik, de az alapvető emberi jóérzéssel is szemben áll. Az erkölcs, szemben azzal az elképzeléssel, hogy csak különböző tilalmak összessége, sokkal inkább az európai hagyományok ajánlásainak foglalata: a Tízparancsolat parancsolatnak nevezi őket. A szeretet, a bizalom, a szavahihetőség, a szolidaritás és sok minden más parancsát tilalomnak csak az tarthatja, aki a megjelölt értékek ellen akar fordulni. Ezek az értékek nem valamiféle teoretikusan megfogalmazott, elvont moralizmus közegében született tézisek, hanem a társadalmak működőképességének megőrzéséhez, az emberiség életben maradásához az ember létérdekei szerint szükséges szabályok. Ilyen értelemben az erkölcs nem tiltás, nem korlát, hanem létfeltétel és lehetőség. Nemcsak keresztény hitünk és kultúránk, hanem szinte valamennyi vallás, az iszlám, a buddhizmus és a többiek tanítása szerint is. Az erkölcsi válság láthatóan azt mutatja, hogy létfeltételeink kerültek veszélybe. Nekünk természetesen a magunk baja, a magunk válsága fáj a legjobban, és a feladatunk is az, hogy ezen segítsünk. A történelem tanúsága szerint igazán a válság mélyén ismerik fel az emberek és közösségeik, hogy rossz úton járnak, hogy elhagyták az alapvető erkölcsi normákat. E felismerés az első lépés a jó irányba, a korrekció felé. Ma a közgondolkozás egyre világosabban látja, hogy a válság egyik legsúlyosabb tényezője az erkölcs, az európai erkölcsi hagyomány normáinak rossz irányú alakulása. Ez kárára van mind az egyes embereknek, mind a közösségeknek, mind a politikának, mind a kultúrának, mind a gazdaság működésének. Elsőként bizonyára itt kellene változtatni. Azt hiszem, elegendő lenne a kétezer évig jól működő keresztény elvek általánosabb megerősödése, mert bajaink döntő oka, hogy ezek hatása megkopott, szerepük erőtlenné vált. Az alapvető erkölcsi és politikai normákat az ember, a közösségek, az állam politikai fórumai viszonylagossá, az erkölcs uralmát bizonytalanná tették. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy az erkölcsi értékek az emberek lelkében és közösségeik gondolatvilágában igazában ma is jelen vannak. Sorsfordító feladat, hogy ezeket előhívjuk, élővé tegyük. A Tízparancsolatban és az európai erkölcsi normákban áthagyományozott örökség alkalmas mai világunk irányítására is. A szeretet, az igazságosság, az igaz beszéd, a jóság, a szépség, a hit megőrzése, „az Úr napjának megszentelése”, az élet, a mások, a kicsik és a szülők tisztelete, a tulajdon tisztelete, a hazaszeretet, a szolidaritás, a bölcs, jogállami kormányzás, a demokratikus gondolkodás morális feladat is. Az új vagy jobb irány ezeknek az értékeknek elkötelezettebb követése lenne. Ebben áll az egyes ember, a sajtó, a kultúra, benne a művészetek nagy értékközvetítő szerepe, a politikai, társadalmi, egyházi intézmények és különösen az iskolák felelőssége. ■ Csak egyetlen magyar irodalom létezik Ma már nincs értelme a határon inneni és azon túli irodalom elkülönítésének. Ez derült ki az írószövetségben rendezett tanácskozáson. És az is, hogy a literatúra ma már mindenütt vesztett társadalmi súlyából. Van-e egyáltalán értelme a rendszerváltás után még határon túli irodalomról beszélni? Ezt a szónoki kérdést tették fel újra és újra a Magyar Írószövetség székházában november 26-án rendezett, Határtalan irodalom című konferencia előadói, és - nem meglepő módon - rendre nemmel válaszolták meg. Vasy Géza, a szövetség elnöke bevezető szavaiban Pomogáts Béla elemzőmunkája merült fel példaként, amely a „magyar irodalom Erdélyben” terminust használja a korábbi „erdélyi magyar irodalom” helyett. Elek Tibor Erdély magyar nyelvű irodalmát vizsgálva az „Erdélyben születő irodalom” terminus bevezetésére tett javaslatot, amit szerinte az is indokol, hogy az ide köthető alkotók új generációjának jó néhány tagja már nem is Erdélyben alkot. Az előadó fontosnak tartotta már az elején kiemelni: az Erdélyben születő magyar irodalom - egyes vélekedésekkel szemben - nem vesztett színvonalából a rendszerváltás után, bár el kell ismerni, hogy lényegesen kevesebb társadalmi súllyal bír, mint a trianoni döntés és a rendszerváltás közötti időszakban. Ami változott, az a hangvétel: a kilencvenes években kialakuló műhelyek fiatal alkotói markánsabban fogalmaznak, és popularitásra törekszenek. Ezt a markáns hangot, a popularitásra törekvést és a parodisztikus attitűdöt vizsgálta Pap Ágnes Veronika is, a kolozsvári Előretolt Helyőrséggel együtt említve a marosvásárhelyi Éneklő Borz műhely alkotóit. Beke Ottó a Vajdaság irodalmával kapcsolatban a múltidézés és a gyász fontosságát emelte ki, Bartha Zoltán pedig arról beszélt, hogy Kárpátalján a vallomásos irodalmat az eklektika, az esztétikai sokszínűség váltotta fel. Mizser Attila a Felvidék magyar irodalmáról kimutatta: az 1980-as években még bezártság jellemezte, de a kilencvenes évektől - elsősorban a Kalligramnak, valamint a Szőrös Kő és az Irodalmi Szemle nevű műhelyeknek köszönhetően - itt is nyitás történt, hogy ezzel az egységes magyar irodalomhoz tartozó diskurzus jöjjön létre. Kerékgyártó György ■ Nagyítás „Szép lassan, sorjában fogjuk elmesélni, majd meglátjuk, mi történik, miközben írok. ” Az indító mondat nem tőlem való, hanem Julio Cortázar Nagyítás című elbeszéléséből, melynek alapján forgatta 1966-ban remek filmjét, a filmtörténet sokat vitatott alkotását, a Nagyítást Michelangelo Antonioni. Cortázar az elbeszélés már-már áthidalhatatlan nehézségeivel, míg Antonioni a világ megismerhetőségével (vagy megismerhetetlenségével) foglalkozott. A magyar kultúrközeg a filmes változatot ismeri inkább. A főszereplő fotós a parkba indul témát keresni. Felfigyel egy fiatal nőre meg egy idős úrra, és fényképezni kezdi őket. A nő élénken tiltakozik, ám Thomas, a főhős megtagadja, hogy átadja neki a filmtekercset. A nő még a lakására is utánamegy, s csak egy másik filmtekercs átadásával sikerül végül megszabadulni tőle. A fotós ezek után hozzáfog a rejtélyes anyag előhívásához. Nagyítást készít a képről, melyen felfedez egy pisztolyt tartó kezet a bokrok között, sőt a bokor alatt immár egy holttestet is látni vél. Visszatér a parkba, és valóban ott találja a tetemet: azé a férfié, aki délután a fiatal nővel volt. Hazatérve Thomas feldúlva találja lakását: a képek eltűntek. Bizonyíték híján azonban senki nem hisz neki. A sokat tárgyalt kérdés, hogy a művészet, a kultúra hozzásegít-e bennünket a valóság (s benne mi magunk) jobb megismeréséhez, azóta is számtalan választ szült, de egyik sem volt igazán megnyugtató és kielégítő. Talán egyike ez azoknak a kérdéseknek, amelyek valójában nem is igénylik, hogy legyen rájuk felelet. A Cortázar-Antonioni tandem mindenesetre megajándékozott bennünket egy makacs illúzióval, hogy a világ megértésére módunk van egyéni erőfeszítéseket tenni. Ennek eszköze pedig a nagyítás, akár több menetben is, amikor az idill mögött, a bokrok közül előkerül egy kikandikáló pisztoly, netán egy temetetlen holttest is. Ha nem ötven, csupán húsz évre tekintünk vissza, hasonló illúziókra bukkanunk. Az akkori rendszerváltó várakozások nem csupán a kollektív vágy titokzatos tárgyához, a piacgazdasághoz fűztek vérmes reményeket, de a kultúra demokratizálásához is. A realitás ebben is, abban is merőben másnak bizonyult. A kapitalizmus nem lett jobb és igazságosabb, mióta átmenetileg - úgy két emberöltőre - letértünk az útjáról, s a kultúra ágyásai sem hajtottak szebb és szagosabb virágokat, miután lekapták felülük a diktatúra melegházát. A diktatúrát azért éreztük fojtogatónak, mert ravaszdi álliberalizmusa mögött a kizárólagosság igénye rejtőzött. Az aczéli kánon - kusza és kiismerhetetlen szabályok szerint - hagyta lélegezni a kultúrát, de gyökerestül kitépte a kultúrákat. Korlátozott pluralizmusa hazugságra épült, a „húzd meg - ereszd meg”, illetve az „oszd meg és uralkodj” évezredes tanításait sátáni módon alkalmazva. Ha akartuk, ha nem, az ördög nyála összekent bennünket. Ami utána következett, az minden várakozást alulmúlt. Fájó volt persze a melegház hiánya is, miközben bajosan születtek új mecénások, ám sokkal fájóbb az értékrelativizmus, amelyet a beköszöntő szabadság hozományaként kaptunk. Ráadásul a rendszerváltó kultúrelit is pártokra szakadt: megtanulhattuk, hogy a kultúra - amely definíció szerint egy és oszthatatlan - a gyakorlatban sok és osztható. A megosztottság azonban nem jelentett osztozást: a diktatúra rühellt kirekesztő kánonját lassan, de biztosan felváltotta egy önmagát szabadelvűnek hirdető, de hasonlóképpen kirekesztő kánon. Azóta eljutottunk a falig - vagy ha úgy tetszik, a bokorig, ahonnan titokzatos pisztolycsövek kandikálnak ki a kellően gondos nagyításokat követően. Még nem mondható ki, hogy elherdáltuk a bennünket körülvevő valóság megismerésének lehetőségét, de már jó úton vagyunk felé. A hovatovább egyeduralkodóvá vált kultúrafogalom megannyi részigazságot megfogalmaz, de olykor köszönőviszonyban sincs mindennapi tapasztalatainkkal. Elégtelenek a magyarázatok, vérszegények a közös mítoszok, a szubkultúrák nem állnak össze közös nemzeti - közép-európai, európai - kultúrává. Nem kéne ebbe belenyugodnunk: újabb és újabb nagyításra van szükség. . A Nagyítás című film zárójelenetében pantomimesek jelennek meg, s teniszjátékot imitálnak. Eljátsszák, hogy egy túlütés miatt a labda Thomas, a fotós lába elé esik, aki némi habozás után lehajol a nem létező labdáért, és visszadobja a játékosoknak. Egy frissen induló kulturális hetilapnak sem más a dolga, mint felvenni az eléje ütött teniszlabdát, de kimondani róla, ha virtuális. Ám ez a wimbledoni pantomimjáték megannyi újabb kérdést fogalmaz meg. Lehet-e egységes kultúrája egy kulturális értelemben következetesen, szisztematikusan szétzilált nemzetnek ? Elmozdulhatunk-e a nyirkos faltól ? Megmutatható-e a szivárvány színeiben pompázó kulturális pluralizmus a sáncait minden „betolakodó” ellen védő kizárólagosság ellenében? Van-e garancia arra, hogy nem ismét kizárólagosságok váltják egymást ? Létezhet-e közös nyelv, közös agy, közös szív ? Van-e esélye, hogy a XXI. század első évtizedének végén mindennemű hátsó gondolat nélkül feltehessük a kérdést: mi az ember, mi az európai, mi a magyar? S vajon győzzük-e mindezt bölcsességgel, türelemmel, fixírrel és fotópapírral? „De ha megint kérdéseket kezdek el föltenni, semmire sem megyek, jobb lesz, ha belefogok, talán maga az elbeszélés lesz a válasz, legalábbis valakinek, aki elolvassa. ” Csontos János ■