Nagyítás, 2010. január-május (2. évfolyam, 1-18. szám)
2010-01-13 / 1-2. szám
www.nagyitas.hu agyítási gyújtópont Ide nekünk a lila szalagot! Magyarországon sajnos még ma is sokan vélik úgy, hogy a családi problémák, viták megoldásának, a konfliktusok kezelésének elfogadható formája a lelki és/vagy a fizikai erőszak, az ilyesmi pedig kizárólag az adott család magánügye. Szerencsére nem mindenki gondolja ezt, s azt sem, hogy ne kellene változtatni a közgondolkodáson e tekintetben (is). Budapesten tavaly december 10-én fejeződött be a szinte kizárólag civilszervezetek (NANE, Patent, Amnesty International stb.) által létrehozott 16 Akciónap a Nők elleni Erőszak Ellen elnevezésű programsorozat. Az egyébként sikeresnek tekinthető, elsődlegesen figyelemfelhívó célzatú rendezvényről azonban elmondható, hiába várták hasznos és igényes szakmai és felvilágosító programokkal az érdeklődőket, ahhoz, hogy valóban eredményes (sokakhoz eljutó, sokakat elgondolkodtató) megmozdulásról, ne adj’ Isten, valamiféle markánsabb tudatformáló hatásról lehessen beszélni, többre volna szükség. Hogy mi kellene ehhez? Leginkább pénz, a média - főként a televíziók - relatíve „érdek nélküli” nyitottsága, az állam részéről pedig lényegesen komolyabb együttműködési szándék. Egyelőre itthon természetesen mindez csak álom. A kereskedelmi orgánumoknál meglévő, esetleg még a nézettség csökkenését is bevállaló jó érzés mértékét - például ami a családon belüli erőszak ügyét illeti - jól tükrözi a hazai Jerry Springerek és szerkesztőik gazdaságilag eredményes, etikailag viszont totálisan elfogadhatatlan tevékenysége, amit még az időként fel-feltűnő riportfillérek és beszélgetések sem képesek ellensúlyozni. Persze nem is erre esküdtek fel, az általános társadalmi felelősségvállalás kérdéséhez pedig valahogy nem sikerült felnőni. Az viszont már kevésbé kimagyarázható, hogy a közszolgálati orgánumok megfelelő személyei miért nem élik meg a köz szolgálataként a témával kapcsolatos komolyabb mértékű foglalkozást, s fedezik fel: van élet a Híradón és a Kékfényen kívül is. Holott a Szomszédok ismétlése mellett az egyetlen járható utat a valódi, bár kétségtelenül továbbra is ráfizetéssel járó közszolgálatiság jelenthetné. Köztudott dolog, hogy a privát mecenatúra Magyarországon nem különösebben izmos, még annak ellenére sem, hogy az utóbbi években számos pozitív kezdeményezés akadt művészeti és tudományos díjak, ösztöndíjak, esetleg innovatív támogatások formájában, ezen a területen azonban nemigen találni ilyet. Ennél azonban lényegesen kiábrándítóbb a valódi, erős állami szerepvállalás hiánya, amitől úgy tűnik, hogy a nők elleni vagy a családon belüli erőszak: 1. vagy nem valós probléma 2. vagy csak politikai szempontból nem különösebben lényeges. Mert ha lenne állami szándék, akkor egy komoly kampányt - nem egy-egy megyei szakembereknek szóló roadshow-ra gondolok, programot könnyedén meg lehetne csinálni, de az aktivisták és a területen dolgozók becsülendő lelkesedése és elkötelezettsége ehhez önmagában roppant kevés. Pénz kellene, ráadásul még csak nem is sok, legalábbis a még megszorítások idején is mindenfelé szivárgó végkielégítésekhez, prémiumokhoz képest. Látszólag most jogosan háborodhat fel, aki tudja, hogy már ötödik éve működik az országban olyan intézményrendszer, amely a családjukon belül bántalmazott embereknek segít. Ennek része például egy 24 órában ingyenesen hívható telefonszolgálat (Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálat: (06-80-20-55-20), illetve azok a titkos befogadó intézmények, melyek az otthonukat kizárólag ilyen okokból elhagyni kényszerülő embereknek nyújtanak menedéket (átlagosan 30 napra), amennyiben az öszszesen százegynéhány férőhelyből találnak pár üreset a telefonszolgálat munkatársai, illetve az érintettek valahogy meg tudják valósítani az akár több száz kilométeres utazást, eljutásukban ugyanis a rendszertől nem igazán várhatnak segítséget. Mindezek ellenére tény: korábban nem volt még ennyi sem. Emellett azonban az is, hogy az évente két-három BKV-s végkielégítésből, száz, legfeljebb százötven méter autópályának megfelelő öszszegből finanszírozott rendszer korántsem elégséges. Mi lesz azokkal, akiknek nem jut férőhely? Mi lesz azokkal, akik a on „„„ _ ou nap ci.JLIlu.ibavai nem luuírojv esdaládok átmeneti otthonába, anyaotthonba költözni? Az egyedülálló bántalmazottaknak marad-e bármi is a hajléktalanságon kívül (egyébként nemigen)? Magyarországon ugyanis az esetek 99 százalékában az áldozatok hagyják el otthonukat. Számos érintett, a témában itthon veteránnak számító civilszervezet fájlalja, hogy nemcsak mindennapi működésükben, programjaik anyagi támogatásában nem számíthatnak érdemben állami segítségre, de szakmai együttműködésre való törekvést se különösebben tapasztalnak a Szociális és Munkaügyi Minisztérium részéről, ami nemcsak az ezen a területen (is) fényévekkel előttünk járó nyugati országok, de a hozzánk hasonló helyzetben lévő államok gyakorlatával is ellentétes. Ha pedig nyilvános fórumokon felteszik az imént említett kérdéseket, azt nem igazán veszik jó néven a tisztségviselők (személyes tapasztalat). Pedig ez a szakadék nyilván senkinek sem jó, legkevésbé azoknak, akik a családon belüli erőszak elszenvedői. Az ebben történő szükséges változáshoz azonban elengedhetetlen lenne, hogy fent, döntéshozói, törvényalkotói szinten is mutatkozzon némi igyekezett, ami túlmutat azon a félévente kommunikált - kezdő PR-ostól is fájdalmasan olcsó - üzenetnél, miszerint: már készül a családon belüli erőszakról szóló törvény. Az október 1-jétől hatályos, a bántalmazó áldozatától történő távoltartásáról szóló jogszabállyal kapcsolatban pedig aligha akad olyan gyakorlati szakember az országban, aki a jelenlegi formájában bármennyire is életképesnek tartaná. Mégis hiába volt olyan civilszervezet (Patent), amely már korábban előrukkolt az alkotmányosság kereteit sem feszegető törvénytervezettel, nem talált nyitott fülekre. Amíg pedig az állam nem érzi úgy, hogy a problémát valós súlyának megfelelően kellene kezelni, amiben nem kikerülhető az aktivista tevékenységet folytató civilekkel történő valós szakmai összefogás, a tudatos és progresszív együttműködés, addig aligha várható érdemi előrelépés. Ami talán az ilyen programok, kampányok, megmozdulások közös szervezésével vagy legalább létrejöttük segítésével, közös törvényelőkészítő munkával, a jelenlegi ellátórendszer újragondolásával, fejlesztési lehetőségeinek felmérésével vehetné kezdetét. A minisztérium 2009-ben több programot is szervezett a Nők Elleni Erőszak Világnapja köré. Ezek közé tartozott a november 25-én, a Szabadság téren megvalósult rendezvény, amelyről a szervezőkön és a meghívottakon kívül valószínűleg senki nem tudott. A félórás eseményen a járókelőket szólították meg, az arra nyitottakat a témához kapcsolódó, hasznos információkkal látták el, illetve kabátjukra a nők ellenei erőszak elutasításának jelképéül szolgáló lila szalagot tűztek, majd az összejövetel zavaros (?) szimbolikájú „lufi-szélnek eresztéssel” ért véget, természetesen kamerák előtt. Különös ugyanakkor, hogy az összességében meglehetősen soványra sikerült program a tavalyi projektnél még így is sokkal eredményesebben zárult. 2008-ban ugyanis a családon belüli erőszakkal foglalkozó civilszervezetek és a korábban már említett intézményrendszer munkatársai tartottak egész napos országházi felvilágosítást a Parlament egyik folyosóján. A dolog talán jól is elsülhetett volna, ám a standoknál - a néhány valóban érdeklődő politikuson kívül - nagyobb számban csak az „egy lila szalagért jöttem, többre nincs időm” képviselők vagy a témát humorosnak találó, szellemesnek vélt megjegyzéseikkel kérkedő honatyák jelentek meg. (Itt lehet ostort meg bilincset kapni? Mindig csak a nők, a nők? Hát ennyit az esélyegyenlőségről!) A csúcspontot pedig egyértelműen az jelentette, amikor Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, zakóján a frissen kitűzött lila szalaggal elmondta: szerencsére nem érintett a témában, feleségével remek házasságban élnek. Ha pedig ez az egész még egy magát baloldalinak mondó kormányfőre sem tartozik, akkor ugyan mégis kire? Erre a kérdésre sajnos az elmúlt évben sem kaptunk választ. Csepregi János ■ ► Ha lenne állami szándék, akkor egy komoly kampányt, programot könnyedén meg lehetne csinálni, de az aktivisták és a területen dolgozók becsülendő lelkesedése és elkötelezettsége ehhez önmagában roppant kevés. A II. évfolyam, 1-2. szám, 2010. január 13.3 Ciklonveszély? ✓ Óriási vihart kavart a hazai szellemi életben az Országos Széchényi Könyvtár (OSZK) új főigazgatójának, Sajó Andreának a kinevezése. Közismert tudósok nyilatkozatban tiltakoztak, könyvtárosok álltak értetlenül a miniszter döntésével szemben. Az új igazgató elődje a poszton tíz évig Monok István volt, aki annak rendje és módja szerint harmadszorra is beadta pályázatát a vezetői tisztségre. Hiller István, az oktatási és kulturális tárca ura azonban - egy szakmai, ad hoc bírálóbizottság véleményének figyelembevételével - vetélytársa mellett döntött. A két pályázat közül csak a volt vezetőé érhető el a világhálón, az újonnan kinevezettet több helyütt, köztük parlamenti felszólalásokban is hiányolták, megtekintésére azonban nem nyílt lehetőség. A kinevezés körülményei azért érdekesek, mert Monok István szakmai múltját kifogás nem érheti. A tizennégy rendkívül színvonalas intézményi tagsággal, valamint többek között Bolyai-díjjal és a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével kitüntetett főkönyvtáros híresen nehéz ember, a nemzeti könyvtár tarthatatlan költségvetési helyzetét nem átallotta a kormány orra alá dörgölni a nyilvánosság előtt. Szigorúságát kollégái egy része sem honorálta (bár a legutóbbi átvilágításnál a dolgozói elégedettség 80%-os volt), főleg a szakszervezetiek, akik információnk szerint a fent említett bírálóbizottságban két fővel képviseltették magukat... 2010-ben kezdődik a könyvtári digitalizálási program, amely az OSZK koordinálásával kétmilliárd forintos pályázati pénzből gazdálkodik. .. Talán ez volt az oka a politikának nem engedő Monok István ejtésének ? Az új igazgató asszony 1990-ben szerzett magyar-könyvtár szakos tanárképző diplomáját 1998-ban a KLTE TTK-n informatikus-könyvtáros egyetemi egészítette ki. PhD-fokozatát 2003-ban szerezte meg az ELTE BTK-n. Könyvtárosmúltja nehezen vethető össze vetélytársáéval, a kilencvenes években a Matáv-csoportnál dolgozott információkutatóként, majd a Nemzeti Hírközlési Hatóság információ- és tudásmenedzsment osztályát igazgatta. 2006-tól egy évig az Eduweb Zrt. Távoktatási Üzletágáért felelt. Az OSZK-ban júniusban lezajlott szervezeti átalakítás óta a Gyűjteményfejlesztési és Feldolgozási Igazgatóság Lelőhely-nyilvántartó Osztályát vezette. Az eddig megjelent hírek alapján a digitális szolgáltatások fejlesztését, a fiatalabb generációk elérését és az olvasók visszacsábítását kiemelt feladatként kívánja kezelni az igazgató asszony. A valóban tragikus állapotban lévő számítógépek lecserélése, a honlap állandó frissítése (2010 januárjában az éves program cím alatt a 2004. évi kalendáriumot láthatjuk) elodázhatatlan feladat. Ráadásul ha a rezsit is a megspórolt bérekből finanszírozzák (ez Monok szerint „nyílt titok”), milyen forrás jut majd a számítástechnikai modernizációra? Az olvasók visszacsábítása alatt nem tudni, pontosan mit ért az egyik közösségi portálon önmagát 2009 decemberében még „Szőke Ciklon” becenévvel illető frissen kinevezett vezető, hiszen a könyvtár beiratkozott oldalainak száma 2005 óta folyamatosan növekszik. Kíváncsian várjuk, a felbukkant „ciklon” elfújja-e a viharfellegeket a hazai könyvtártudomány egéről ? Sályi Lőrinc ■ Idézet az igazgatónőnek a legnépszerűbb magyar közösségi portálon egy-két hete még megtalálható adatlapján a „magamról” című rovatból: „Mit írhatnék? Rejtő rólam mintázta a Szőke Ciklont. Aki ismer, tudja, milyen vagyok! Aki nem, annak meg legyen mindegy! Ja, meg szőke is vagyok... De ne feledd: ha szőkén nézek rád, akkor is veszélyben vagy... Ki tudja, mit gondolok odabent! Jut eszembe, ki nem állhatom az ostoba, buta, seggnyaló és kétszínű embereket. Ideges leszek tőlük...” Svejk és Tömböl vezérezredes Tudják, ki az a Svejk? Svejk, a derék katona. Tudják-e, ki az a Tömböl László vezérezredes? Tömböl László vezérezredes a Magyar Honvédség vezérkari főnöke. Hát azt tudják-e, ki az a von Zillergut ezredes? Friedrich Klaus von Zillergut - Svejk szülőatyja, Hasek szerint - tiszteletreméltó idióta, magyarázási mániában szenvedett, nem győzte elmagyarázni a magától értetődő dolgokat. Például: „Az olyan utat - magyarázta hallgatóságának von Zillergut ezredes -, amelynek mindkét oldalán árok van, országútnak nevezzük. Tudják, mi az az árok? Az árok egy kiásott dolog, amelyen több ember dolgozik. Egy földmélyedés. Igen. Kapával csinálják. Tudják, mi a kapa?” Tudják, miben különbözik Tömböl vezérezredes von Zillergut ezredestől? Tömböl László vezérezredes nem magyaráz. A Honvédelmi Minisztérium tájékoztatása szerint Tömböl László vezérezredes azért szervezett ünnepséget dr. Mátyás Miklós hadbíró vezérőrnagynak 2009. szeptember 21-én, hogy nyugdíjba vonulása alkalmából emléktárggyal ajándékozza meg. Tudják, ki volt dr. Mátyás Miklós? Az ünnepelt dr. Mátyás Miklós hadbíró vezérőrnagy, az 1956. október 23-i forradalom megtorlásának tevékeny részese, aki ellen 2006-ban pusztán elévülés miatt nem indult eljárás bírói úton elkövetett emberölés miatt. Von Zillergut ezredes - Svejk szülőatyja, Hasek szerint - tiszteletreméltó idióta volt. Évejknek, állítása szerint, papírja volt róla, hogy hülye. Félreértések elkerülése végett: Tömböl László vezérezredes - aki dr. Mátyás Miklós ünnepléséről szóló, 2009. szeptember 21-i parancsát (a Nemzeti Jogvédő Alapítvány nyomására) 2010. január 5-én nyilvánította tévessé - a Svejkben nem szerepel! Csendes Csaba