Nagykároly és Vidéke, 1902 (19. évfolyam, 1-52. szám)

1902-01-02 / 1. szám

XIX. évfolyam. Előfizetési árak: Egész évre................8 kor. |­ Negyedévre.................2 kor. Félévre........................4 kor. 1j Egyes szám.................20 fill. Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. Nagykároly, 1902. január 2. Társadalmi, szép krod_a.larai és term.eretterjesztő Ih_etila.;p-NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. i . Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák Ferencz-tér 4. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 30 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. 1902. Az idő fövény-órájáról ismét le­pergett egy esztendő. Egy év merült ismét az enyészet végtelen tengerébe. Háromszázhatvanöt nap gondjaival, ter­heivel idősebbek, háromszázhatvanöt nap tapasztalataival gazdagabbak let­tünk. Uj esztendő! Mennyi örömet és bánatot temetsz el s talán százszoros örömöt és bánatot hordozol méhedben. Megdobban szivem az idő gyors szárnyalásán! És mégis mennyi poé­­zist rejtesz magadban elmúlt esztendő! Átélni egy hosszú évet, átélni annak összes szomorúságait, reményeit és csalódásait! Nap-nap után remélni, hogy a holnap jobbat hoz! Most, az uj esztendő beköszön­tésével minő reminiszciencziák nyújta­nak reményt szebb jövőre? Alit érzünk az uj év küszöbén ? Vajjon mit fog hozni ? Szeretnénk betekinteni a jövőbe, az új évben tör­ténendő eseményeket előre láthatni. A jövőbe tekinteni ! A kételyek szürke, ködös honába, reményeket fakasztó képzelettel. Amit az elmúlt esztendő nem adott meg, a­mit a könyörtelen sors meg­tagadott tőlünk, ez esztendőtől várjuk hogy meg fogja hozni. Ha szenvedtünk, tűrtünk, ha reményeinkben csalódtunk, ha sorsunkkal ki nem békülhettünk, a jövőtől várjuk epedve a változást. Bízunk, hogy az jobb lesz, keve­sebb szomorúságban, több örömben lesz részünk. A szerencsétlenséget bol­dogság, az elégedetlenséget megelége­dés váltandja fel. Újult erővel, fokozott munkakedv­vel lépünk az ó-esztendőből az újba, s ha a szerencse a lefolyt esztendőben nem mindenben kedvezett, erkölcseink javulásától várjuk, reméljük, hogy a jövő nem fog a múlt nyomába lépni. De ha a jövő szignatúráját akar­juk sejteni, kénytelenek vagyunk a múlttal számolni. Be kell számolnunk­­ előnyeivel és hátrányaival. És e számo­lás, sajnos, nem szolgál a múlt javára, mert az emberiségnek, a társadalom­nak sok a bűne. Az erkölcsiség színvonala alább sülyedt. Az érdek rozzant szekerét vállvetve toljuk, vonjuk. Felebarát fele­­­barátjával, testvér testvérrel az érdek fegyvereivel küzd. Az ember, kit ké­pére teremtett az Isten, elvesztette bi­­­­zalmát önmaga és mások iránt. Sötét kép. Mégis remélünk­­­­ hiszen annyira szeretünk remélni. Re­méljük, hogy az érdekek nagy har­­czából az erkölcsiség fog győzedelem­mel kikerülni s a sors mogorva arcza is nyájasabbá fog válni. Legfőbb ideje, mert lehetetlen, hogy a múlt szomorú­ságai után szebb jövő ne derüljön az emberiségre és édes hazánkra! Uj esztendővel viradjon boldogság, szerencse és áldás mindnyájunkra, az egész magyar hazára! TA­RCZ A. ♦is?* De szívesen ... De szívesen tenném fejedre Aldólag reszkető kezein. Amig ajkam imát rebegne: Óh áldd meg, áldd meg Istenem ! De szívesen odaadnék érted Mindent, mi drága, szép s ragyog, Ha volnék­­ oly gazdag, amilyen Földhöz ragadt szegény vagyok ! De szívesen meghalnék érted, Ha boldog lennél általa, Ha nem volna tovább az élted Gondteljes, borús éjszaka, így, csak nézem sajgó lélekkel, Mint vívsz it­tani harczokat. S csodálkozom — ennyi kin láttán — Hogy a szivem meg nem szakad! Tóth Erzsiké. 1-ső szám. A­ páros Tz-ia,d.a.l. A czivilizáczió leküzdte a középkor­ összes rémeit, csak egyet nem volt képes­­ teljesen kiirtani: a páros viadalt. A mikor az igazságszolgáltatást babo­nás, fölvilágosulatlan birák gyakorolták, a mi­kor az emberi szenvedélyeket, haragot és a bosszúvágyat igazságból merített törvények m­ég nem fékezték és amikor a tudás még sokféle tévtanok békéi alatt nyögött, érthető volt, hogy az igazság keresését vétkes könnyel­műséggel istenítéletre bízták. A sötét középkor zsarnok ítélkezési módját rég elvetették. A haladás elsöpört minden kínzást, az igazságszolgáltatás a hu­manizmus törvényeit követi. Csak a párbaj maradt kivétel. Talán elismerik-e még ma is jogosult­ságát? Azt hiszik, hogy a jog és törvény alapján ítélkező bíró nem orvosolhatja oly igazságosan a sérelmeket, mint egy ostoba ólomgolyó ? Oh, dehogy! Vagy igaz-e, hogy becsületes ember valamely rajta elkövetett sértést csak vérrel moshat le ? És csakugyan elégtételt szolgáltat-e a párbaj ? Mind olyan­­ kérdés, melyekre a józanul gondolkozónak, higgadtan szemlélőnek a leghatározottabb nem­mel kell válaszolni. E kérdésekre igenlő választ csak az úgynevezett lovagias ember ad. Mert a tár­­­­sadalom ezt a felfogást követte és szentesí­tette s mert félnek, hogy lovagiasnak nem tartják a párbaj elől kitérőt; félnek a gyáva­­­­ság vádjától, akik véletlen lábrataposás miatt nem teszik szívesen koczkára életüket, mely­től a legtöbb esetben családuk boldogsága is függ. Félnek, hogy a társadalomban többé szerepük nem jut, hogy mindenhonnan ki­­komplementálják, kinézik őket, ha párbajra ki nem állanak. Tehát — a­milyen abszurdnak is lát­szik első pillanatra — a félelem ösztökéli a legtöbbeket párbajra; nem kell éppen gyá­vának lenni, aki kerüli a párbajt, de több, mint valószínű, hogy aki párbajozik, az fél — fél a társadalom igazságtalan ítéletétől. Innen van, hogy sokan, akik akadémi­kusan vitatkoznak a párbaj jogosultsága ellen, abban a pillanatban, a­mikor a hely­telenül felfogott kényszerűség elé állíttatnak, nem késnek­­ a lovagias elégtételszerzés és adás módját elfogadni. Mert úri dolog ám a párbaj. Becsületes lehet mindenki, nem nagy virtus. Hanem lovagiasnak lenni, az már a becsületnek finomabb megkülömböztetésére vall. Nem lopni, nem csalni, azt a paraszt is tudhatja. De a legkisebb, sokszor csak képzelt sérté­sért véres elégtételt csak ur szerezhet magá­nak. S ki ne akarna ma ur lenni? Hogy az urhatnámság legfattyúbb haj­tása a párbaj, vitatni alig lehet. De ha már az úrhatnámság napjainkban annyira elter­jedt, miért nem gondolkodunk, hogy humá­nusabb módon elégítsük ki. Nem tartjuk elegendőnek, hogy a pár­baj ellen indított és indítandó akc­iókat az úgynevezett társadalom kezdeményezi. Látjuk és tapasztaljuk, hogy ennek megfelelő foga­natja nincs. Az arisztokrácziának, a főurak­nak kellene a párbajt kárhoztatni és akkor egyszerre vége szakadna a sok haszontalan vérontásnak. Mert ha a középosztályú férfin hivatkozhatnék arra, hogy egyik-másik nem­zeti kaszinóbeli gróf vagy báró megtagadott egy kihívást, sokkal hamarább ütne a párbaj végórája, mintha ezer bölcs tőrül-hegyire megmagyarázza annak helytelenségét. Németországban maga a császár nyi­latkozott több ízben a párbaj ellen; Angliá­ban a főúri körökből, az udvarból egészen száműzték a párbajt, amennyiben drákói rendszabályokkal lépnek föl a párbaj vétkesek ellen. Francziaországban is felette­ szigorúan büntetik meg a párbaj­ vétséget, bárha ott ritkább a párbaj, mint nálunk, a­minek ma­gyarázatát megtaláljuk abban a körülmény­btől], hogy ott többnyire ví­ tőrökkel párbajoz­nak. A ví­ tőr pedig olyan fegyver, a­melyik nem ismer megalkuvást, mint például a lapos kard vagy a pisztoly. A ví­ tőr a legtöbb esetben komoly bajt, halált okoz s azért kétszer is megfontolják a francziák és csak­ Tycho Brahe. Született, élt és meghalt, mint­ előtte és utánna annyian mások, de mert tudásá­val, műveivel mélységes nyomokat vágott, nevét a történelem hűségesen őrzi. 1601. október 24-én halt meg Prágában és most ünnepelte meg ugyanott halálának három­századik évfordulóját a cseh királyi tudomá­nyos társaság, a kormány, s a tudomány sok idegen képviselőjének jelenlétében. Meg­újított sírjára számos koszorút tettek. Pontosabban mint ő, előtte az égi jelen­ségeket még senki sem észlelte, s általában az újabb gyakorlati csillagászat alapvetőjének tartják. Újabbnak, ezelőtt több, mint három­száz évvel­ így beszélni csakis a csillagászat tör­ténetéről szólva lehet. Igen, mert a csilla­gászat felette régi tudomány. Kora nem év­századokra, hanem évezredekre terjed. Mikor vette kezdetét, meg nem mond­ható. Valószínüleg az értelem felvillanásával. A ragyogó csillagos ég ugyan­is mindig azt a varázst gyakorolta az emberre, a­mit ma. Felköltötte bámulatát, izgatta tudásvágyát. Végtelen azonban a különbség az ég­nek régi és gondolat nélkül való szemlélete, s a világegyetemnek mai általános felfogása között. Hogy ide juthassunk, minden idők és minden nemzetek legkiválóbb szellemeinek egyesülésére volt szükség. S még így is sok századon át kellett az észleleteket gyűjteni, azokat czélszerűen összefűzni, a puszta tüne­ményekből a valódi mozgásokat megállapí­tani, lassanként ezen mozgások törvényeit felismerni, a törvényekből pedig az általános nehézkedés nagy elvére emelkedni, hogy végre az égi tünemények megmagyarázhatók legyenek. A régi annalesekből annyit betűzhetünk ki, hogy a legelső ismeretek már csak a föld­­mi­velés és hajózás kedvéért is, az évszakok megkülönböztetése, a Hold alakjának válto­zásai, s annak fogyatkozásai, meg a csillag­zatok folyton ismétlődő felkelése és lenyug­vása körül forogtak. Aztán bármely szabadon álló fa árnyékának rendszeres változásait meg­figyelve, rá kellett bukkanji a gnomon, a napóramutató, ezen első és legrégibb csilla­gászati eszköz használatára, a­minek segé­lyével meg lehetett határozni a nap- és év­szakok hosszát, a napút ferdeségét és az észlelő hely sarkmagasságát. Ezen legelső tudományos ismeretek korát csak némi pon­tossággal is meghatározni, teljes lehetet­lenség; de hogy az nagyon régen lehetett, az is bizonyítja, hogy a Nap-, Hold- és boly­gók keringési idejét, a­miknek meghatározá­sához pedig bizony hosszú időkön át kellett megfigyeléseket tenniük, már a legrégibb népek is olyan pontosan ismerték, hogy azokon sok javítani valót a legújabb csilla­gászok sem találtak. A legrégibb csillagászati megfigyelést az öt régen is ismert bolygó, a Saturnus, Jupiter, Mars, Mercur­s Hold együtt­állásá­ról Ghinában jegyezték fel Krisztus előtt 241­0 évvel. De ha ez nem egészen bizonyos is, az bizonyos, hogy Yao császár idejében. Krisztus előtt 2300-ban a csillagászatot már ott azt művelték s tudták, hogy a nap­év hossza csaknem pontosan 365 s egy negyed nap. 2155-ben két csillagász életével lakott, mert a várt napfogyatkozás idejét nem pon­tosan számította ki. Tehát már akkor a be­álló napfogyatkozások idejének kiszámításá­val is foglalkoztak. A Krisztus előtt 722—480. közötti időszakból Confucius 36 fogyatkozást jegyzett fel. Azután egy hosszú meddő kor­szak következett, m­íg későbben a többi tudo­­m­ánynyal együtt a csillagászat is új lendü­letnek indult. A középkorban, 1280-ban Kr. után Kosu-king csillagász azért lett híressé, mert addig nem ismert csillagászati eszközö­ket talált fel és használt sok eredmén­nyel. Mindamellett is a csillagászat magas fokra Ghinában soha sem jutott, mert ha szorgal­masan űzték is gyakorlatilag, az észleletek­ből elméletet állítani fel nem tudtak. E nél­kül pedig nevére méltó tudomány nem kép­zelhető. A hinduk is híresek voltak csillagászati ismereteikről már nagyon régen. Pontosan ismerték a Nap és Hold sziderikus keringési idejét; ki tudták számítani előre a fogyatko­zásokat, s a bolygók rendszeres mozgását, táblázatokba szedték. A Káldeaiaknál, meg az egyptombelieknél a csillagászattal foglal­kozni külön papi osztálynak volt kizáróla­gos joga. Ez ismereteinek forrását a nép előtt nagy gonddal őrizte, hogy titokszerű tudásával azt annál inkább befolyásolhassa. Az előbbiek állítólag már 1900 évvel Nagy Sándor előtt, tehát 2200 évvel Krisztus előtt tudták, hogy a Nap- és Holdfogyatkozások 225 hónap, vagy 6585 nap lepergése után megint csak olyan rendben következnek be. Ez a híres időszak, a­minek a neve náluk Sáros volt, de a­mit a mai csillagászat, annak újabb felfedezőjéről, s az uj kor neve­zetes csillagászáról, Halleyről, Halley-féle időszaknak nevez. Ennek ismeretében a fogyatkozások bekövetkezése természetesen előre megmondható. De mily rémséges hosszú időre lehetett szükség, míg megfigyelések alapján, ezen időszakot felismerhették, s azt pontosan megállapíthatták. Az egyptomiak­­ról azt tartják, hogy ők osztották be először az évet tizenkét 30 napos hónapra.

Next