Nagy-Károly és Vidéke, 1904 (21. évfolyam, 1-52. szám)

1904-01-07 / 1. szám

T'á.xsa.cla.lxxxi, szé^pixocLalxxxi és xsxxxexeTtexjeszT® ixsílls.;p. NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Előfizetési árak: Egész évre . 8 kor. 1 Negyedévre . . . . .2 kor. Félévre.........................4 kor. j Egyes szám...................20 fill. Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák Ferencz i.ér 4. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben). Bt i : (‘iöDiiiv. s nev • nlöl nem fogadunk el.urdetések ,utan.yo. ion közöltétnek. Nyilttér m 30 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. I ’ a____,__ Városi érdekeink. Alig van az országban oly viszonyok között levő város, mint a miénk. Már fekvésénél fogva is, folyóvizünk hiányában, meg vagyunk fosztva egy oly hatalmas természeti erőtől, mely az ipari vállalkozásokat elősegíthetné. Debreczen és Szatmár közé ékelve — e két törekvő város érdekeinek körébe esve — eddig részünkre vajmi kevés, úgyszólván semmi sem jutott. Nemrégen komolyan fenyegetett bennünket az a végzet, hogy a vármegyei székhelyet, városunknak ezen egyetlen előnyét, elviszik tőlünk s habár ma már — hála Istennek — ez közvetlenül nem képezi kérdés tárgyát, de azért mindenkor résen kell állanunk. Daczára, hogy a vármegye székhelye városunkban van, a törvényszék Szatmáron székel, pedig egy egész nagy vidék jogos igényei lennének kielégítve és sok panasz megszüntetve akkor, ha a mi városunk is törvényszéket kapna. Sajnos, hogy vagyon hiányában, egyedül a lakosság adózó képességére támaszkodva, közintézményekért kevés áldozatot hozhatunk, ennek daczára mégis megtennénk mindent, ha tudnók, hogy befektetésünk meghozza a maga gyümölcsét. Városi jellegünk megóvásáért már eddig is sokat tettünk. Aki 15—20 évvel ezelőtt látta Nagykárolyt, alig ismer reá s tagadhatlan tény, hogy városunk polgársága vállvetve igyekszik azon, hogy a polgármesterrel egyetértőleg városunkat a fejlődés utján előre vigye. De mégis nem lehet kivárni azt, hogy egyedül a lakosság erejére támaszkodva oldjunk meg minden kérdést. Mert utóvégre is a húr túlfeszítve könnyen elpattan. A kormánynak kötelessége reánk is gondot viselni. Mig azt látjuk, hogy más városokban a közintézmények egész sorozatát emelteti a kormány, addig nekünk nem jut semmi. Míg más városokban impozáns állami épületek emelkednek, melyek valóságos díszére válnak a városnak, addig, ha mi építünk, a magunk erejéből kell építenünk. Más városokban állami támogatás mellett hatalmas ipari vállalatok keletkeznek, melyek egy egész vidék jólétét mozdítják elő, nálunk pedig még az egy fűrészgyár is megszűnt. Az ecsedi láp óriási költséggel kiszárított területe ma már termékeny talaj. Tudjuk jól, hogy a telepítéseknek meg kell kezdődniök, mert különben az az óriási terület kellőleg művelhető nem lesz. A nagykároly— mátészalkai vasút volna hivatva, hogy ezt a nagy terület forgalmát városunk felé irányítsa s mi annyi vajúdás után még mindig nem tudjuk ezt a kérdést nyélbe ütni, pedig városunk talán anyagi erejét meghaladva, igyekezett kötelességét teljesíteni. Más városokban impozáns, nagy költséggel kiépített indóházakat építtetett csak a közelmúltban az állam, mi pedig hiába panaszkodunk, rajtunk nem segít senki. Bármiféle közintézményről van szó, nekünk csak a hallgatás jutott osztályrészül s fájó szívvel látjuk, hogy minden újabb alkotásnál még csak szóba sem jövünk. Pedig e lapnak hasábjain nem egyszer felhívtuk az illetékes körök figyelmét ,egy-egy szóbanforgó közintézményre. Hallottunk már mi többféle ígéretet elhangzani, melyek biztattak bennünket, ígértek már nekünk törvényszéket, szép állomási épületet, vasutat, de bizony az Ígéret csak Ígéret maradt. Jó volna már egyszer az Ígéret beváltását is kérni. Mert ha tovább is csak összetett kezekkel nézzük, hogy mint vesznek el mindent az orrunk elől, akkor csakugyan megérdemeljük sorsunkat! Aki kér, az kap is, de a néma gyereknek az anyja sem érti a szavát. Nem hisszük, hogy ha lenne valaki, ki a kormány figyelmét a mi állapotunkra reá irányítaná és joggal követelne valamit számunkra, legalább valami kis morzsa ne jutna nekünk abból, ami másoknak garmadával jut. Károlyi György gróf programmbeszéde. Károlyi György gróf, a nagykárolyi választókerület pártonkívüli képviselőjelöltje folyó hó 3-án délután 2 órakor mondotta el programmbeszédét a Polgári Olvasókör nagytermében. A rendkívül nagy számmal egyjegyűrt polgárság lelkesedéssel hallgatta a gróf hazafias programmbeszédét és különösen élénk tetszésben részesült azon kijelentése, hogy a nemzeti kivánalmaknak az 1867. XII. t.-cz. keretén belül leendő megváltoztatásáért küzdeni fog. Politikai pártba nem lép be, mert mint kezdő politikus először vizsgálódni akar és csak komoly megfontolás után akar dönteni a felett, hogy melyik az a politikai programis, melynek zászlója alá szegődik. Pártonkívüli álláspontjával ,biztosítani akarja magának a politikai függetlenséget is, hogy mindenkor szabadon nyilváníthassa véleményét az ország és kerületének érdekében. Majd az általános politikai viszonyok ismertetése után reátért a város és kerület érdekeire, és meleg szavakban ecsetelvén azon szeretetet, amely öt gyermekkora óta e város és kerülethez fűzi, kijelentette, hogy szívvel-lélekkel oda fog törekedni, hogy a a város és kerület vég epedett kívánságai minden tekintetben kielégítést nyerjenek. ígérte, hogy a megyei székhely régóta vajúdó kérdését dűlőre viszi, új vasúti indóház építése iránt a szükséges lépéseket megteszi és oda fog törekedni, hogy e város a megye kikerekítése alkalmával kir. törvényszéket kapjon. A város érdekében egyelőre ennyit kíván tenni, de azt hiszi, hogy ha ezen terveket sikerül megvalósítania, új életre ébred a város és kerület és hozzá lehet fogni azon korszakos alkotásokhoz, amelyek hivatva vannak a várost azzá tenni, amelyre történelme és fekvése folytán hivatva van: nagy és hatalmas vidéki góczponttá. Viharos tetszés fogadta a képviselőjelölt programmbeszédének e végakkordját és szűnni nem akaró éljenzés között azzal a tudattal oszlott szét a nagyszámú előkelő választópolgárság, hogy Károlyi György gróf méltó teljes mértékben arra a bizalomra, amellyel őt megtisztelték azon választópolgárok, kik őt képviselővé jelölték. —l. —ó.— TARCZA. De profundis. Oh jól tudom, nem leszek soha boldog. De bánatomba panasz nem jajog. . . . Lelkemre napfény sohasem mosolygott, Örökre csüggedt, szótalan vagyok! Bár megcsalódtam régen mindenekben, S kivettem már a rosszból részemet... Dicsértessék Uram a te neved! Tudom kívülem is akad elég még Kit végzete már régen kirabolt. . . Előtte szomorú sivár sötétség, S lelkében hordoz egy nehéz pokolt ! Tátongó sok sebemre balzsamot hint A hit, az imádság, a feszület: Dicsértessék Uram a te neved! Ha már belátod, hogy ifjú szivembe’ Nem jut a könyvnek, kínnak helye már. . . Panasztalan hunyom majd két szemembe: ítélj felettem szent dicső király! Szerettem a bút, az eszményt, a néma A daltalan, a fénytelen telet: Dicsértessék Uram a te neved! Taníts meg addig áldott türelemre, Szeressem a jót, a mit más lenéz... Oh hintsd malasztod annyi sok sebemre Dicsőséges, magasztos égi kéz! Add, hogyha mind több vész szakad szivemre, Mind mélyebbre hajtsam le fejemet: Dicsértessék Uram a te neved!! Fliesz Henrik. emberek. ív. A rétháti lelkész. Most is ott áll megszokott helyén, a kastély erkélyére könyökölve; nézi a szürke fellegeket, mint tűnnek el egymásután, gondolatai messze elszállnak azokkal; miért nem lehet ő is egy felleg az égen, hogy aztán mielőbb megsemmisülhetne velük; vagy miért nem száll el lelke azokkal a fájdalmas mély sóhajokkal, melyek oly gyakran hagyják el halvány ajkait"? . . . homornája ébresztő föl merengéséből. •— Grófnő vendégek érkeztek, nem parancsolja, hogy felöltöztessem? — Nem Netti, ma nem vagyok itthon senkinek, s heves kézmozdulattal távozásra inti a váró komornát. És Magdolna grófnő ismét egyedül marad, hogy ismét átadhassa magát bánatos álmainak. Oh meddig fog még tartani ez az emésztő fájdalom, meddig lesz még a szivem makranczos gyermek módjára szófogadatlan ellenségem, nem hallgatva meg az ész szavát ? ! Nincs mentség számomra, hiába küzdök e bűnös szenvedély ellen, napról-napra jobban szeretem őt. Hiába imádkozom, az ég sem hallgatja meg már forró imám. Magdolna grófnő a kies fekvésű, rétháti kastélyban pillantotta meg legelőször a ra gyogó kék eget, nem csoda hát, ha a boldog gyermekkor kedves emlékei minden nyáron oda csalták őt vissza, mintegy kérkedett vele, ha a téli idényre beköltöztek fővárosi tágas palotájukba, hogy im: egy „falusi kis leány Pesten“. Nem szégyenkezett amiatt, hogy az ő két arcza — eltérőleg a fővárosi elsatnyult, beteges leányokétól — piros és hamvas, a szemei ragyogóak, a nevetése vidám és csengő, forrt a szívében a gondtalan boldogság, mint az ereiben az egészség, az élet. Szerette a vidámságot, mégis alig várta minden évben, hogy a főváros zaját odahagyva, a bűvös-bájos tavaszi hónapokra falusi birtokukra költözzenek, azután a tavaszból nyár lett s még a mélabús őszi napok is ott találták őket. S oly hamar múltak el a hosszú hónapok, hogy igazán sajnálkozott elmúlásukon. S mi fűzte őt oly ellenállhatlanul a faluhoz? Mint gyermek, körül volt véve nevelőkkel, alig szökhetett meg olykor pedáns körükből, de már akkor fürge lábain messze járt egyetlen kedves játszótársával, az öreg falusi plébános unokaöccsével, kivel bekalandozta az erdőt, befutkosta a mezőt, a legszebb himes madártojást tőle kapta és a legkülönbözőbb illatos virágot. Füredy Béla, az öreg plébános unokaöcscse jóval idősebb s igy komolyabb is volt a kis leánynál, ha olykor valamely ártatlan i csinyt megengedett magának, mindig a Magdolna kedvéért tette, leginkább a könyveket bújta és kevés szabadidőt engedett magának a kislány mulattatására. De aztán múltak az évek, egyik a másik után, mindenik vitt magával valamely gyermekes bohóságot, a gyermek Magdolnából szép ifjú leány lett s midőn neveltetése befejeztetett, örömmel vált meg gyermekkora rémeitől, a pedáns és száraz nevelőnőktől. A múló évek sok változást hoztak a gyermek-leányra, mire a gyönge bimbóból felfedező virág lett, kedélye ép oly mértékben borult el s mire elérte a tizennyolczadik legszebb tavaszt, nem maradt meg kedélyére nézve a gyermek Magdolnából semmi, csak nemes jószive — párosulva túlságos érzékenykedő lélekkel és határtalan ábrándossággal — uralta lényét. Édesanyja mint valódi nagyvilági hölgy, bőven kivette részét az élet örömeiből, neki nem tűnt fel a nagy változás leányán, minthogy nem is igen ügyelt reá, egy drága tonett, vagy egy kedvencz paripa jobban igénybe vette magas figyelmét. S édes atyja az öreg gróf, mint legtöbb világi elvekben kifáradt mágnás, csöndes apáthiával nyugodott bele a változhatlanba, utazást, szórakozást ajánlt a beteg kedélyű gyermeknek, de nem kereste és nem kérdezte senki a lelki bánat okát. természetes változásnak tudták be, mit a korral kap az ember, ki víg lesz, ki szomorú. Magdolna nem vágyott utazni s igy nem is ment sehová, folyt élete a rendes kerékvágásban mint’ azelőtt, télen a fővárosban, nyáron falun s itt bele temetkezvén a természet harmonikus csendjébe, lelke meg-