Nagy-Károly és Vidéke, 1904 (21. évfolyam, 1-52. szám)
1904-03-24 / 12. szám
Előfizetési árak: Egész évre.................8 kor. 1 Negyedévre . . . . Félévre..........................4 kor. Egyes szám . . . . Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. 2 kor. 20 fill. Nagykároly, 1904. márczius 24. Társadalmi, szépirodalmi és ismeretterjesztő hetilap NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelent minden csütörtökön. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal: Deák Ferencz tér 4. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben). Bérmentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltetnek. Nyilt tér sora 30 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Nemzeti irányú nevelés. Márczius 15-ike a naptárban hivatalosan nem képez ünnepet, nincsen vörös betűvel megjelölve. Pedig azért ünnep,még pedig nagy ünnep! A népszabadság kivívásának ünnepe, a nép lelkesedésének, a népakarat megnyilatkozásának elfelejthetlen napja. Márczius 15-ikét maga a nép avatta ünneppé, mert az elnyomatás keserű korszakában titkon, szűk, úgyszólván családias körben, azután az alkotmányosság helyreálltával mind lelkesebben, míg napjainkban szabadon, fényesen ünnepli meg a sajtó, a gondolatszabadság kivívásának nagy napját. Mert a márczius 15-ikén történt eseményeket más napra áttenni nem lehet, s az az igazi ünnep, melyet a nép maga avat azzá. Széles ez országban viszhangzottak a márcziusi eseményeket lelkesítő beszédek s a vérforraló „Nemzeti dal“ izzó sorait ma is áhítattal, lelkesedéssel hallgatta minden igaz magyar. Nagy Kölcseynk Hymnuszának sóhaját millió ajk küldötte az Egek urához „Isten áld meg a magyart“. Városunkban is ünnepeltünk, igazi lelkesedéssel, habár talán kevesebb külső fénnyel, mint azt tennünk kellett volna. A polgári olvasókörben rendezett ünnepélyünket feledhetetlenné tette az, hogy Gróf Károlyi István és Kristóffy főispán is részt vettek azon, s a népszabadság ünnepén az ünnepi felolvasást Nagy László alispán tartotta. A hivatalos és nem hivatalos körök a polgársággal együtt, egy érzéstől áthatva ünnepeltek s az egész országban, a ki fáradtságot vett magának, hogy a fővárosi lapok tudósításait olvassa — mindenütt lelkesedéssel ülték meg e nap emlékét. Őszintén megvalljuk, hogy minket e nagy, harmonikus értelemben, bánt, hogy az ifjúság igen kis arányban vette ki részét az ünneplésből. A főgymnasiumi ifjúság Kölcseyönképzőkörén kívül más iskolai ünnepélyről nem bírunk tudomással, pedig más városokban — a lapok tudósításai szerint — az elemi és felsőbb iskolák is ünnepeltek. Miért ? Hiszen márczius 15-ének emlékéhez semmiféle vér, vagy oly tett nem tapad, mely indokolttá tenné azt, hogy óvakodjunk az ifjúsággal megismertetni annak történetét. Mert az ifjú lelke fogékony, roszra, jóra egyaránt. Az iskoláknak a szellem fejlesztésén kívül, ennek a fogékonyságnak kihasználása is feladata, s az ifjút a jó és helyessel megismertetni legalább is oly kötelesség, mint a mathematikai tudományt fejébe rágni. A fogékony gyermeki lélekre elsősorban a külsőség hat. Egy ünnepély emléke maradandóbb nyomokat hagy lelkében, mint bármilyen más tanítási módszer és épen azért bármely más nemzetet nézzünk meg, nagy gondot, súlyt helyez arra, hogy nagyjainak emlékét iskolai ünnepekkel üljék meg. Nekünk magyaroknak sokszoros okunk van arra, hogy gyermekeink magyar, hazafias szellemben leendő nevelését már a legzsengébb korban megkívánjuk. És e tekintetben a fiú vagy leány gyermekek között semmi különbség sincsen. Mert nevetséges dolog lenne a nők hivatását ma már kicsinyelni, hiszen épen ők vannak arra hivatva, hogy az erősebb német lelkesedésükkel kitartásra buzdítsák, nem is szólva arról a fontos hivatásról, melyet részükre a családi kör kijelöl. A nemzeties irányú nevelést nemcsak a történelem tanításával érjük el, hanem igenis azzal, hogy ha a nemzetre nézve fontos, következményeiben messze kiható eseményeket oly világításba helyezzük az ifjúság előtt, hogy abból tanulságot tudjanak meríteni, hogy már az életbe való kilépés előtt ismerjék az ily napoknak nagy jelentőségét. Nem hisszük, hogy volna oly magasabb rendelet, mely márczius 15-ének iskolai ünneplését megtiltaná. Hiszen nem történt e napon semmi olyan, mely ártalmas volna az ifjúságra! Sőt ellenkezőleg, csak buzdítólag, lélekemelőig hathat reájuk, ha tanítóik, vagy tanítónőik magyarázzák meg nekik e nap jelentőségét, ha ők buzdítják arra, úgy kell a hazát szeretni, hogy mindent fel kell áldozni érette. Sőt meg kellene ragadni minden alkalmat arra, hogy az ifjúság érdeklődését a múltak nagy eseményei iránt ébren tartsuk. Mert „múltjában él a nemzet“ s a mely nép meg nem becsüli nagyjainak emlékét, az nem érdemes arra, hogy éljen. Sajnos, mindinkább lábra kezd kapni a közönyösség, mely minden nagy eszmének megöléje. Az ifjúság hazafias irányú nevelése épen ennek a közönyösségnek kellene hogy elejét vegye, s e helyett azt látjuk, hogy csakhamar egy nemzedék fog körülöttünk felnőni, mely legalább is ha nem közönyös, de félreáll, mert így tanulta azt az iskolában, így látta azt nevelőitől. Különösen a leánygyermekekre nézve áll ez, kiknek nincs alkalmuk arra, hogy az egyetem szabad falai között fejlesszék nemzeti irányú érzelmeiket. Még az elemi iskolák eljárása menthető, mert a tanulók szellemi nívója nem képes talán még felfogni az ily nap nagy jelentőségét, de ott, ahol a történelem tanítása már kifejlesztette azokat az érzéseket, melyeket a hazaszeretet gyűjtő fogalma alá helyezünk, ott, márczius 15-ikét meg nem ünnepelni, vétek a nemzet ellen. S.—a. TÁRCZA. A letört liliom. — Kerekes Sarolta halálára. — „Hervadása liliomhullás volt, Ártatlanság képe . . Vörösmarty. Tavasz van, rügy bimbó fakad, Kizöldül rét, erdő s halom, Enyhébb a jég, madár dalol, Minden éled, — úgy gondolom: S hervad . . . letört egy liliom ! Szép volt, mint a rózsabimbó; Oly ártatlan, mint liliom; Jó és szelid . . . minőnek csak Az angyalokat gondolom; S letört . . . lehullt e liliom ! Nem földi szent, csak tiszta érzés Honolt szivedben, jól tudom. Szerelmet sem ismerős még, Hazug szó sem volt ajkadon; S elhervadtál már —• liliom ! Jó anyát, testvért szerettél, Viszonzott volt e vonzalom; S ki hőn tisztelted nagyanyádat, Követted őt már más napon; Te elhervadt — szép liliom! Ki nem tudtál betelni azzal, Mi jó, nemes, szép — fogalom: Megelégszel most kicsi hellyel, Hol csend van s örök nyugalom; Letört, lehullt kis liliom! Szép álom volt csak eddig élted, Hisz’ mosoly ült mindig ajkadon! Tovább szövöd leányos álmod Bár eltakar a sirhalom Téged, letört kis liliom ! Tavasz van ott is fönn az égben, Az angyalok közt vigalom. Tán szükség volt egy szép virágra, Fölvittek hát ártatlanon S már ott viritsz — szép liliom! A magyar nőkhöz. A Magyar Nők Közművelődési Körének felhívása. Alapot raktunk mi idejön egy nagy épülethez s segítő társakat keresünk bennetek magyar asszonyok s leányok, hogy veletek együtt maradandót emelhessünk az alap fölé. A mi hit és szeretet bennünk van, ahhoz elkérjük a ti lelketekből is a hitet és szeretetet, s ha meghalljátok a mi szavunkat, amellyel eljöttünk kopogtatni szigetek ajtajához , templom lesz abból az épületből. Abban a templomban a legmelegebb jónak áldozunk segítve, gyámolítva a szellemi munka napszámosai közül a nőket akkor, amikor kihull kezükből a munkaadó toll Egy óra az erdőn. írta: Jancsó Gyula. A szeretőm elhagyott, férjhez vette egy vasúti bakter. A csalfa még a lakodalomra se hívott meg, de azért elküldtem ám neki az esküvő napján a tulipiros keszkenőt, meg a hupikék viganót. Kint lakott özvegy anyjával a falu végén. Ott ismerkedtem meg vele pataki diák koromban. Abban állapodtunk meg, hogy ha rektor leszek valahol a Bodrogközön, hazaviszem s boldogan fogunk élni. De hát Julcsa nem várt. Megkérte a harangozóék Janija, aki most jött haza a katonaságtól s menten vonatőr lett az államvasutakon. Irigyelt állás volt, nem versenghettem vele, minthogy még én csak a Pirók bojtára voltam, — no meg Pénzes jegyző mellett írogattam sovány ebédért. Hát Isten neki! Ezen nem segíthetünk. Nem vettem többé az utam a faluvég felé, minek is ? — Julcsa már az idegen határon volt. Neki-neki bolyongtam a nagyrétnek. Hol a tavi szárnyasok hápogásában, meg a bölönbika panaszos bugásában, hol meg a buja rét ficzánkoló birkanyájában gyönyörködtem. Perzselő meleg volt, sehol egy pásztortanya, sehol egy karám. A nap erősen a pusztának öblözött, a kaszáló tarka viránya bágyadtan hajtotta le apró fejecskéjét. Az égető nap elől menekülnöm kellett. De hová? A Bodrog partján terül el az öreg Long erdő, ott jó hűsre lelek, sőt izzadt tagjaimat a hideg hullámok üdítő habjaiba menthetem. A sürü tölgyek sötét koronája egymásra omlott és árnyas sátort vont forongó fejem fölé. A közel Ardó községben delet harangoztak. Az anyatermészet e pompás templomában ütötte meg fülemet az „Úrangyalá“-ra hivó harangszó. Nagyot sóhajtottam, úgy tetszett, mintha a falevelek viszonozták volna. Azt hiszem velem éreztek. Átadtam magam gondolataimnak. Julcsa jutott eszembe. Ehelűzöm fejemből, el szivemből. Dúdolni kezdtem, mint a ki vak éjjel egyedül van és fél. A csöndes folyású Bodrog rithmicus moraja andalitólag hatott reám, csapodár poézis szállotta meg telkemet s versbe szedtem a kavargó habokat és hullámzó kalászokat, zúgó förgeteget és kaczér esti szellőt. De akármit tettem, mindig csak fulcsa darázs dereka, meg csábosan mosolygó arcza jelent meg előttem. S ily szorongó szívvel iparkodtam e képtől szabadulni, valami ezüst csengésű hang hasította át az erdei léget, mibe hamar a haraszt zörgése vegyült. Talán egy eltévedt „bar“ — úgy véltem s kiléptem a haragos zöld lombok alól. Egy őzike törtetett felém, nagy szemeiből kövér könnycseppek hullottak, mintha sirt volna. Hozzám simult a szelid vad s fáradtan lábaimhoz omlott. Szemügyre vettem: nincs-e megsebezve. Nem volt. Nyakán piros szalagon picziny csengő fügött. Erről ráismertem a — Julcsa jószágára. Megint zaj támadt, léptek zaja. — Egy sugár nő alakja kezdett kibontakozni a sürü erdő fiatal fái közül. Ez is felém tartott. Julcsa volt — kisirt szemekkel. Kérő tekintetemre azt felelte, hogy szörnyen boldogtalan. —• Őzikémmel útra keltem, ha majd falumba érek, az uraságnál szolgálatot fogok keresni. Uramfia ! mi érhette ?