Nagykároly és Vidéke, 1905 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1905-01-05 / 1. szám
XXII. évfolyam. Előfizetési árak: Egész évre.................8 kor. Negyedévre.................2 kor. Félévre.........................4 kor. Egyes szám.................20 fill. Községi jegyzők és tanítóknak egész évre 6 kor. Nagykároly, 1905. január 5. Szerkesztőségi iroda és kiadóhivatal. Deák Ferencz tér 4. szám. (A római kath. elemi iskolával szemben). 1—so szám. /<*905 I Társadalmi, szép pircd-Silii^CLi és israeretterjesztő netilap. NAGYKÁROLY VÁROS HIVATALOS HIRDETÉSEINEK KÖZLÖNYE. Megjelen minden csütörtökön. Rémentetlen leveleket előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdetések jutányos áron közöltétnek. Nyilttér sora 40 fillér. — Kéziratok nem adatnak vissza. Előfizetési feleűtés. Lapunk az újévvel XXII-ik évfolyamába lépett. A közönség támogatása tette lehetővé azt, hogy ezt a szép időt elérnünk sikerült, hogy a közérdek szolgálatában annyi évet tölthettünk. Lapunk mindenkor különösen Nagykároly város és vidékének érdekeit szolgálta és kívánja szolgálni jövőre is. Felemeltük és felemeljük szavunkat mindenütt, ahol városunk jóléte és előhaladása követeli s a közönség érdekeinek megvédése mellett városunk előhaladásán kívánunk munkálkodni és lapunk múltja biztosíték arra nézve, hogy minden magánérdek vagy befolyástól menten, egyedül a közérdeket szolgáljuk. Lapunk irányán jövőre sem fogunk változtatni, mert szilárd meggyőződésünk, hogy helyes uton haladunk. Szépirodalmi közleményeink az eddigi irodalmi színvonalon fognak állani, s hírrovatunkban igyekszünk az eseményeknek hű képet adni. Hogy feladatunknak megfelelhessünk, kérjük a közönség további szives támogatását s egyben jelezzük, hogy az újévvel lapunkra előfizetést nyitunk. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre ... 8 korona. Félévre.....................4 korona. Negyedévre ... 2 korona. A „NAGYKÁROLY ÉS VIDÉKE" szerkesztősége és kiadóhivatala. Egyesületeink: Szüntelenül panaszkodunk azon, hogy városunkban sok a mindenféle egyesület, mely teljesen szétforgácsolja társadalmunkat. Emellett egyetlen egyesület sem képes megfelelő sikert felmutatni, mindegyik csak épen hogy megél, eredményes munkát várni azonban egyiktől sem lehet. Hát ez igaz, nagyon is igaz. Egy ilyen kis városban, mint amilyen, szomorú társadalmi jelenségekre mutat, hogy úgyszólván mindenféle vallásfelekezetnek, mindenféle foglalkozási körnek megvan a maga külön egyesülete, mintha Nagykároly városa legalábbis világváros volna, ahol az egyes foglalkozási ágak körébe tartozók oly számmal fordulnak elő, hogy azokat t okvetetlenül szükséges tömöríteni, mert máskülönben kulturális, vagyoni és egyéb érdekeiket az egyesek nem képesek megvédeni. A két kaszinón kívül legkevesebb 15-féle egyesület igyekszik áldásdús működésével igénybe venni a társadalom áldozatkészségét. Hogy azonban ez a működés miben nyilvánul, azt az egyes egyesületek legbenfentesebb igazgatósági tagjain kívül alig tudja valaki s a nagyközönség azt is elfeledi, hogy van ilyen meg olyan egyesület s legfeljebb akkor jut eszébe ezeknek létezése, ha a rendes, pártoló, vagy nem tudom még miféle tagsági nyugtákkal az egyesületi szolga bekopogtat. Nincs oly egyesület, mely nem az önművelődés, a szellemi fejlődés és előhaladás jelszavait tűzné ki zászlajára — a megalakuláskor, hogy azután ezeket a jelszavakat cserbenhagyva, csakhamar az ismeretlenség homályába merüljön, vagy átváltozzék egy újabb kaszinóvá, hová a tagok csak azért járnak, hogy legyen egy hely, ahol naponként elkártyázhassanak. Avagy van-e egyetlen egyesület városunkban, mely kitűzött czéljának megfelelne? Nézzük a két kaszinót. Az egyik az értelmi foglalkozásúak, másik a polgárság gyülekező helye. Adnak-e ezek valaha életjelt magukról? Ezeknek kellene irányítóinak, mozgatóinak, vezetőinek lenni városunk társadalmi életének. Különösen a Régi kaszinónak — mely fényes múltjánál fogva az ország egyik legrégibb kaszinói közé tartozik — nem kellene-e vezető befolyást gyakorolnia? Nem innen kellene-e kiindulnia azoknak az eszméknek, melyek hivatva lennének városunk társadalmi életét pezsgésbe hozni, egy s minden ízében erős, egységes társadalmat létesíteni, mely az önművelődés, a szellemi élet terén igen szép eredményeket tudna felmutatni. E helyett a kaszinó zilált anyagi viszonyai mellett csak teng, egyik napról a másikra. A Polgári Olvasókör hasonlóképen semmiféle téren sem lép fel kezdeményező gyanánt. Megtartja a maga szokásos téli tombolával egybekötött táncrestélyét s ezzel ki van merítve a társadalmi téren követelhető programút. Látva ezeket a visszás állapotokat, érezte a nagy közönség, hogy valamit kellene tenni. Legyen legalább egy kör, mely vallás és foglalkozási körökön felül állva, egyesítse a város közönségét, melyen belül jól érezze magát mindenki s egy-egy napot vagy délutánt szentelve az önművelődés nemes eszméjének, megelégedéssel szemlélje, hogy városunk sem áll hátrább más városoknál. És megalakult nagy lelkesedés mellett a Kölcsey-egyesület. Ritkán tapasztalható lelkesedéssel tömörült nemcsak a város, de még a vidék közönsége is a kibontott zászló körül. Nem szabad a közönségre egy szó panaszt sem mondani, mert az egyesület által rendezett fényes sikerű estélyek bizonyítják, hogy igenis kívánta, óhajtotta a közönség az egyesületet támogatni. Sajnos azonban, már második esztendeje azt sem tudjuk, hogy ez az egyesület fenáll-e vagy megszűnt létezni? Benne vagyunk jó erősen a téli szezonban, mely legalkalmasabb lenne egy kissé pezsgésbe hozni unalmas, egyhangú társadalmi életünket. S vájjon ez a szép anyagi erővel rendelkező egyesület tesz-e valamit? Semmit, — hallgat és nyugszik addig szerzett babérain. A nőegyesület, a dalárda, kereskedők egyesülete, kereskedő-ifjak köre — egy-egy bálon vagy tea-estélyen kívül mit rendeznek? mit tudunk róluk? Úgyszólván semmi egyebet, mint hogy léteznek! Sikerült-e ezek közül csak egynek is czélját elérni? Össze tudta-e hozni a társadalmi köröket? Határozottan nem. Minden bálnak, minden estélynek TARCZA. Egy kis tükör. Irta : Osváth Elemér. Jerünk be egy divatkereskedésbe, ott ok j vetlen satin-nal, barehet, ruche, peluche, gouvrirozott,Crepe de Chine, schottis, maschli, escharp, mouslin, manchette, kravatlival s az i Isten tudja micsoda lival, ti-val, bi-val kínálnak. A szabónőhöz okvetlen szótárt kell vinnünk, hogy megérthessük az ilyen kifejezéseket: beh fesch ez a slepp; nem pászol ez a tournier; de jó helyen van ez a korz; rövid ez a schlus; látszik a slitz; szűk a ruha slussba; aztán kell még reá bezetz, pie, volán, zsop, gourli, ringli, fais csipke, ballon, vagy sonka ujj, (nem jobb lenne egy disznó sonka?) igen sepri a port ez a tűnik. (Hely pedig azzal be sok aprópénz tűnik.) A férfiszabónál frakkot, zsakettet, zakót, redingolot, kaiserrockot, vagy gerokkot szoktunk rendelni. Házainkat a cokling cémenttel vonatjuk be, azonfelül malterrel. Az ács plájjal, Vinciivel mér, montíroz, rámol, grundol, pangeisdit ver a falba, füllangot tesz az ajtóba, sprosznit az ablakba, quaderrel díszít, rezenát tesz a fedél alá. Ma nem is asztalos, vagy ács az olyan, ki nem ismeri s nem használja a következő szavakat: falcz, kapj tel, dimzistel, nuth. nuthfedeles deszka, riegelvand stb. A csizmadia fleckét tesz a csizmára dikicscsel, musta, szietni, kautni, faczang, pupasz, ovájjal dolgozik, hársponttal mutatja a dupla talpot, branzolt tesz a bélésbe s sluplit a szárra, melyet ványoló géppel tűz ketté. A debreczeni csizmadiáról beszélik, hogy midőn egy egész délelőtt válogatott a kereskedésben a dikicsek között s végre sem vett meg egyet sem, így szólott az egyik segédhez : „Én ezt a dikicset acceptálnám, sőt honorálnám, ha a végének a karaktere kissé magasabb természetű volna.“ A vendéglőben krieglivel, stuczel vagy schmiettel kérünk sört, schneiziderben forraljuk a tejet, vagy a vizet, csuszpájszt, peischlit, kájzerzsemlét s rostbeuföt eszünk. És igy tovább, köteteket lehetne írni azokról az idegen kifejezésekről és szavakról, melyekkel rontjuk a mi drága anyanyelvünket s nem vesszük észre, nem akarjuk észrevenni, hogy ezzel milyen óriási kárt csinálunk önmagunknak, saját nemzetiségünknek. De még egyebet is mutat ez a kis tükör, nézzünk csak bele jól s ne engedjük, hogy homályos legyen az üvegje. Látni fogunk abban egy pár divatképet, olyanokat, minőket a divatujságok szoktak pingálni, — hogy én is egy jó magyar szóval éljek. Az asszonyi rend a Gvadányi idejében tesztoldó abroncs, bullán, filagoris tökölő, pókháló recefice s ezerféle módis, csúfos, majmos, honiból álló öltözetet viselt, a magyar leány csipkekötőben, korzikán kalapban, párisi czipőben, spanyol kravátliban piperkedett. Délfelé szokott felkelni a pehelyből s a legelső dolga, hogy elkezdi kendőzni magát, előtte a sok bóbita, gyöngy, pántlika, csipke és kenőcs, délben előjönnek a gavallérok, vezetgetik mint egy pávát, vagy nyomorékot, különben kitünően tánczol, bőven költ, putzos, jó franczia, még jobb német, — sütni, főzni, varrni, vagy talán magyarul beszélni, — no ahoz nem ért. Már pedig nincs párja a magyar ruhának, abban a magyar nőt még az Isten is jobban szereti. Milyen is volt ez abban az időben? A fejen aranyos tökölö, melyre drágaköves reszketőt tűzdeltek a mennyi csak rátért, néha fátyollal kötötték be, melynek csipkés vége lefutott s összeomlott a szoknya reczéjével. A nyakot gyöngysor ékité, a kart bíbor bontotta ránczokba szedve bodrosan, fodrosan és pántlikával átkötve módosan. A felső testet feszes derék szorította össze, két sor gyöngygyel s balról szép bokrétával diszitve, eher simult a ruha bársonyból, ezüstös vagy aranyos brokátból, elől és hátul félig prémezve, gyöngyös öv* és csinos csizma, vagy saru tette teljessé az öltözetet. . De nemcsak az asszonyi rend vetkőzött ki a nemzeti viseletből, hanem a férfi nem is. Íme az első alak, kivel a nótárius szembetalálkozik, egy deli ifjú fordított kápájú sarut visel, a két szárán csattal, alsó haczukája kurta, mellén az ing taréja kifityeg, felsőruhája hosszabb egy arasszal, mint maga s oly szoros, hogy alig állja, kalapja akkora, mint egy malomkő, nyaka — mintha golyvája lenne — valami asztalkendővel háromszorosan van körülcsavarva, ingegallérja négy ujjnyira kimered, mint a juhász kutya örve, bugyogójáról horogra akasztva csüng le békanyúzója, mely nagyságra nézve közel áll egy konyhakéshez. Ilyen maszkurával cserélték fel őseink a világ legszebb öltönyét, a magyar ruhát. De jöjjünk csak ismét vissza magunkhoz, ma is láthatunk a tükörben furcsaságokat. Hogyan is mondja Don Pedro? „Tegnap divat, hátul hosszú tűnik, Ma elüil hosszú, hátul eltűnik ; Örém csipke, piket ma a divatos szövet, Holnap latin, vagy batist foglal helyet. Tegnap a la Dubarri, ma a la Grecque, Ma madarak a fején, holnap egerek. Tegnap a kar még hosszú ujjba buj, Ma szabad ... s az ég alatt semmi uj. Megpróbálok leírni egy reggeli öltözetet, melyre azt mondják asszonyaink, hogy egyszerű. Az egyik szoknya fahéjszinü selyem bohé volántokkal, az alj harang alaku, nagy sleppel ellátva s czigoria szinü buillonnal szegélyezve. Fahéj . . . czigoria ... bouillon, akár csak egy étlap, vagy szakácskönyv. A derék <7.1.ual.crm n r Hintorokkal ékeskedik, a vál-