Nagykároly és Vidéke, 1910 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1910-01-06 / 1. szám

Előfizetési árak: Egész évre.............................8­—■ kor. Fél évre..................... 4­— „ Negyedévre . .­­..................2­— „ Egyes szám . ......................—­20 „ XXVII. évfolyam. Nagykároly, 1910. január 6. I. szám. Nagykároly város hivatalos hirdetéseinek közlöny­e. Megjelenik minden csütörtökön. A politikai rész szerkesztéséért felelős: Dr. Adler Adolf szerkesztő. A szépirodalmi részt vezeti: Bimkő Géza főmunkatárs. Laptulajdonos és kiadó : Községi jegyzők és tankoknak egész évre 6 kor. a „Nagykárolyi Petőfi-nyomda Részvénytársaságu Szerkesztőség : Kossuth-utcza 3. — Telefon 7. Kiadóhivatal: Széehe­ i-utcza 37. — Telefon 76. Bérmentetlen leveleid előttünk ismeretlentől nem fogadunk el. Hirdes­sek jutányos áron közöltetnek. Nyilttér sora 40 fill. Kéziratok nem adatnak vissza. Függetlenségi és 48-as párti hetilap, a nagykárolyi függetlenségi párt hivatalos közlönye. A király előtt. A függetlenségi és 48-as párt vezére Justh Gyula megjelent a király előtt. Megjelent, hogy magától a királytól, mint legilletékesebb tényezőtől hallja meg, miként vélekedik Ö Felsége a magyar nemzet kívánsága, az önálló nemzeti bankot illetőleg. És e kihallgatás folyamán mindkét részről tisztázódott a helyzet. Justh Gyulának azt kellett meghalla­nia, hogy bár a király elismeri a nem­zetnek kétségtelen jogát a gazdasági ön­állóságra nézve, de annak megvalósítása felé már az első lépésnél, az önálló nemzeti bank felállításánál vétót mond ,és semmi­­ szin alatt sem járul hozzá, hogy az 1911. január 1-ére felállittassék, sőt alig van remény arra, hogy a király még a későbbi években is teljesítse a nemzetnek törvényes alapon álló kíván­ságát. Viszont a királynak is tapasztalnia kellett, hogy van még Magyarországon oly politikus is, aki nem hajol meg a hatalom birtokának kecsegtető ígérete előtt. Aki sziklaszilárdan megáll elvei mellett és a nemzet boldogulásának czélja előbbre való előtte, személyi érvényesü­lésénél. Tapasztalnia kellett a királynak, hogy az a férfiú, aki előtte áll, aki meggyőző érvekkel hangoztatja, hogy a magyar­­ nemzet boldogulásának útja csakis gazdasági önállóság és függetlenség által a érhető el, — szívének, lelkének meggyő­ződésével vallja magát ez eszme igaz bajnokának s bármily súlyos ellenérvek hangozzanak el, magának a döntő fórum­nak ajkairól, — bármily kilátástalan is legyen az ő törekvése, meggyőződéséből engedni nem hajlandó és nem enged. A döntő szó elhangzott és Justh Gyu­lának azzal kellett távoznia a király szo­bájából, hogy a magyar nemzetnek, mint igen sokszor, úgy most sem törvényes jogainak ért­évt szerezni.sikerül Nem sikerül pedig azért, mert saj­nos, saját fiai sem értenek egyet, mert minden önállósági törekvésünknek meg­vannak a maga ellenségei nemcsak odaát, hanem mi közöttünk is. A döntő szó elhangzása után termé­szetes, hogy ismét elérkezett a küzdelem ideje. A nemzet nem nyugodhat bele a fe­jedelmi „non possomus“ hatalmi szavába, de meg fogja kísérteni törvényes jogait törvényes eszközökkel kivívni. A függet­lenségi pártnak erkölcsi kötelessége min­den lehetőt elkövetni, hogy az uralkodót meggyőzze arról, hogy elfoglalt állás­pontja nem a nemzet javára szolgál és azt megváltoztassa. Hogy ez fog-e sikerülni és mennyire, azt megmutatja a közel­jövő. Mi remél­jük, sérti,hogy siker fogja a küzdelmet ki­Bármily szomorú eredmén­nyel járt is a függetlenségi párt vezérének királyi kihallgatása, mégis az ország két érde­kes és értékes tanulságot vonhat le abból. Az egyik az, hogy azok a gyanúsítá­sok és rágalmazások, melyekkel a füg­getlenségi pártot a király emberével való tárgyalás ideje alatt elhatározták, hogy tudniillik nincs más czélja, mint a ha­talomra való törekvés, mennyire igazak voltak: kitűnik­ aooót, hogy a független­­­ségi pártnak csak a kezét kellett volna a kinyújtania s örömmel tették volna abba kormányzás hatalmát s a párt mégis inkább választotta az ellenzéki kenyeret, de abból a követelésből, melyet felállí­tott, nem engedett egy jottát sem. Pedig hányan mutatták meg előtte, hogy milyen könnyen és milyen hamar el lehet felej­teni azt, a­mire azelőtt esküdtek volna, ha a hatalom birtoka takarja az elvek helyét. A másik érdekes tanulság pedig az, hogy kötve kell hinni a szirénhangoknak. TÁRCZA. ♦-ISS-*­ Nemzethez. Rejtőzz felhő alá Ragyogó napsugár, Hagyd a vig­éneket Csicsergő kis madár. Kertek szép rózsái Boruljatok gyászba, Harmat helyt legyetek Bus könnyel megázva. Végenyészet legyen Az egész világon. Alkotmányunk fekszik A halotti ágyon. Szeleszky Sándor. Esperanto. A köteles szerénységnek is megvannak a maga határai. Ha már az ember két fölszóli­­tásra nemmel felelt s mégis harmadszor is­­ ugyanazzal fordulnak hozzá, ne tartózkodjék többé igent mondani. Jeles emlékű, tudós és tiszteletreméltó barátom, Dr. Lucz Ignácz, már évek előtt­­ hívott fel az esperanto nyelv kultiválására. Az ő éles elméje, kitűnő műveltsége rögtön felismerte e nemzetközi nyelv világraszóló fon­tosságát. Pár hónap előtt a Magyar Esperantisták Társasága szólított fel a helyi nagy­károlyi csoport szervezésére. Kitérő választ adtam a megtisztelő felhívásra. A múlt héten azonban hárman is kérdez­­­­ték tőlem, nem lennék-e hajlandó az esperanto­­ nyelvet tanítani? íme az a jel, melyről megismerhetni, hogy a munka megkezdésének ideje elérkezett! Igazi kultur­munka! Tehát vannak, vagyunk, már városunkban is többen, akik megértjük milyen szép, föl­emelő, nemes gondolat megtörni az ősi átkot, mely gátat vet ember és ember közé. Hegyek, folyók, korlátok és vámok el nem választanák egymástól a népeket, de keresztül fekszik a határon komor árnyéka Bábel tornyának, melynél az emberek nyelve összezavartatott s meg nem értik egymás beszédét. Egyforma bár teste-lelke, szíve, szeme, ajka, de hiába! Más­forma a nyelve s ismeretlen, idegen, ellenszen­ves­ebb’a nyomda’. Milyen áldott, milyen igazán emberséges munka, egy uj nyelvre tanítani a nagy Bábel —• a világ — minden népeit, hogy egymást megértve építsenek tovább nemcsak a maguk, de az egymás üdvére is. Azonban . . . A XX. gyermeke elég művelt, elég finomult elméjű, felfogni milyen szép és magasztos az eszme, de nem elég önzetlen, fáradozni oly dologban, mely általános érdekű, magasabb czélt szolgál ugyan, de nem ígér közvetlen, egyéni hasznot. Sokszor megírtam már: Ideális légy gon­dolkodásodban , reális cselekvésedben. Akit nem ihlet meg a világ nyelv gondo­latának belső, eszmei szépsége, meg annak gyakorlati hasznossága,azt nyerje Évről-évre nélkülözhetlenebb szükséglete lesz a kulturembernek az utazás és utazgatás, ami két különböző fogalom. Sokan utaznak hivatásból, kereskedelmi-, diplomatiai-, tudo­mányos-, művészeti-, irodalmi érdekből. De még többen utaznak kedvtelésből. Ma­­ hol­nap általános szenvedél­lyé válik ez az élvezet. Az ember pedig könnyebben mond le a szük­ségletéről, mint az élvezetéről. Avagy nélkü­­lözhetlen szükséglet-e a dohány, a bor, a zene, a táncz ? ! S nincsennek-e fölös számmal, kik ez élvezeti czikkekért megszorításra készek la­kásban, ruhában, kenyérben ? De mennyivel különb élvezet mindezeknél: az utazás. Aki egyszer járt az Alpesek közt,

Next