Nagykároly és Vidéke, 1914 (41. évfolyam, 1-52. szám)

1914-01-07 / 1. szám

XXXI. évfolyam. Nagykároly, 1914. január 7. I. szám. NAGYKÁROLY és VIDÉKE Nagykároly város hivatalos hirdetéseinek közlönye. Megjelenik minden szerdán. Előfizetési árak : Főszerkesztő: Felelős szerkesztő: Szerkesztőség: Kossuth-utcza 3. - Telefon 7 W _*"*..................................1-‘~ Dr. Adler Adolf Rédei Károly. 37 - Telefon 76 r el évre..................................4­— „ J Bermientellen leveleket előttünk ismeretlentő Negyedévre.........................2­ — „ Laptulajdonos és kiadó: nem fogadunk el. .........................­■*> ■ a „Nagykárolyi Petőfi-nyomda Részvénytársaság“. Bird,,és d‘ |u,á"y“ i­0” Tanítóknak egész évre . . 6­— „ Nyilttér sora 59 fill. Kéziratok nem adatnak vissza Függetlenségi és 48-as párti hetilap, a nagykárolyi függetlenségi párt hivatalos közlönye. A városok és hazánk jövője. A hazai városok jövőjéről való gon­doskodás nemcsak állami feladat, hanem olyan közügy is, amelyet szem elől té­veszteni senkinek sem szabad. Sokat ir­tunk mi már a városokért s talán az unalomig felemlegettük, hogy az állam épületének fenmaradása egyenesen attól függ, hogy közgazdasági tekintetben mi­ként fejlődnek városaink, mert minél gazdagabbak a városok, annál inkább bírják azokat a közvetlen és közvetett téreket, amelyeket az államfentartás ér­dekében viselniük kell, viszont minél szegényebbek, annál súlyosabb az állam helyzete. A hazai városok közgazdasági fejlő­dése azonban csakis úgy biztosítható, hogyha az államkormányzat lelkiismere­tesen gondoskodik arról, hogy azok min­den más közjogi szervezettől függetlenül s kizárólag a magyar királyi belügy­minisztérium közvetlen felügyelete alatt folytathassák életműködésüket. Mi ugyanis folytonosan kezmények által mindjobban s a követ­beigazolva állítottuk és állítjuk, hogy pl. a rendezett­­ tanácsú városokat a vármegyéktől egé­szen függetleníteni kell. Régen, a megyei törvényhatóságok rendezésekor, ez volt a jelszó: Erősítsük a vármegyéket! Evég­­ből az ország városainak több, mint két­harmad részét a vármegyék gyámsága alá hajtották s ennek tulajdonítható, hogy amíg egy-egy fe Tezett tanácsú vá­ros évente 30—40, sőt 50,000 koronányi megyei terhet viselt, önmagára emiatt semmit sem költhetett s küzködött, ho­lott, ha pl. 1876. óta évenként ugyanazon összegeket saját fejlesztési céljaira for­díthatta volna, ma már minden városnak­­ lenne rendes közvilágítása, csatornázása, vízvezetéke, vágóhídja s több más olyan üzemi berendezése, amely a polgárság terheinek csökkentését előmozdíthatta volna. Nincs az az érv, amely ezen állás­pontunkat meggyőzhetné, mert napnál fényesebben bebizonyított tény az, hogy a legtöbb rendezett tanácsú város ma is nélkülözi azokat a berendezéseket, ame­lyek révén a közbiztonsági, közegészségi és közkényelmi érdekük kielégítést nyer­hetnek. E tekintetben, — dacára annak, hogy azt villogtatják, hogy Magyarország a nyugati államok közé sorozható, saj­nálatos tapasztalat az, hogy több város­ban még a petróleum­világítás kezdetle­ges napjait élik, az utcák kövezetlenek, a házak szennyvizei a tereken és az utcákon nyitott árkokban bűzlenek, az ivóvizet a lakosság fertőzött talajba mé­lyített kutakból nyeri; a közvágóhidak tisztátalan fabódék, nyilvános illemhely RUBLETZKY KALMAN női- es uricsivat­art*h­áxa fAGYHAROLY, Deák­ tér 18* Ajánlja legdúsabban felhalmozott áruraktárát mindenféle vászon, kész fehérne­­műekben, úgyszintén színes és fehér damasz asztaltem­lékekben. TÁRCZA: Szűkös keresményéből tengette a maga és felesége életét. A szomszédomban lakott, Balázs Márton egyik árendás házában. Húsz forintot fizetett a nagy, pajtaszerű szobáért, mely télnek évad­ján olyan volt, mint a farkasverem, majd meg­vette a benne lakókat az Isten hidegje. Ilyenkor én láttam el Salamon szomszédot tüzelőfával, aminek árát rövidebb, hosszabb várakozás után mindig megfizette. Becsületére sokat tartott, nem egyszer fen­nen kérkedett is vele, talán így akarta megcá­folni fajának lenézett voltát, mert különösen falun nem sokba veszik a zsidót. Tisztességes nevén is alig szólítja valaki. volt. Én megbecsültem Salamont, mert jó ember tisztességes volt, megszántam, mert a szerencse is fukar volt hozzá. Kedélyre inkább vidám, mint szomorú volt. Gyakran elbeszélgettem vele. Elbeszélései, jó mondásai, csattanó élcei éles elmére s élete bölcseségére vallottak. Egyszer-másszor kifakadt belőle a keserűség, különösen, ha nem volt keresete. Rossz világot élünk, szokta volt mondani, meg­bukott a mi mesterségünk is. Pantallóban jár a paraszt, cipellőben a kanász s készen veszi ezt is, amazt is a boltban, a vásáron. Ki­sza­­bat ma jóféle kelméből egy öltöző ruhát, tar­tósat, magyarosat, zsinórral, sujtással diszi­­tettet ? Helybenhagyólag bólintottam, mert hát való­jában úgy áll a dolog, amint Salamon mondja: idegen gúnyába öltözött a magyar. Majd így folytatta: — Hamisatlan gyapjuposztó nem is kerül a szabó kezébe, ha hébekorba valaki újat rendel is, selejtes, elernyedt portékából készül Homokvaj bor literenként 72 fillérért kapható az. Kisded Sándor fűszer kereskedésében Nagykároly. A borvásárló közönség saját érdekében is győződjék meg jóságáról és olcsóságáról. Az én szomszédom. — Elbeszélés. — írta: Fenyves Ede. Szegény volt biz a jámbor, abból a fajtá­ból, kit úgy hívnak, hogy­ ágrólszakadt. Mesterségére szabó volt, Kohn Salamonnak hívták. E névből a nyájas olvasó könnyen ki­találhatja, hogy zsidó volt, még pedig ama rit­kábbak közül való, kikben fajuknak élelmes­sége teljesen hiányzik. Nem is vitte semmire se szegény Salamon. Már öreg is volt, a szegénység így kétszeresen nyomta vállait. És mégis volt benne egy adag büszkeség. Inkább éhezett, nyomorgott, de nem koldult.

Next