Református tanítóképző, Nagykőrös, 1937

intézet s vele együtt a magyar református egyház, sőt az egész magyar nemzet egyik kiváló értékének elvesztését jelenti, nagy hálával, mert ezt az értéket intézetünknek és a református anyaszentegyházunknak aján­dékozta. Ez az érték itt csillant fel a nagykőrösi homok kvarcszemei között, az ősi református magyar művelődés nagykőrösi otthonának egyik szerény hajlékában, a Patay-iskola tanítói lakásában, előre jelezve ezzel is azt az utat, amely élethivatásának irányvonalát mutatja s amelyről aztán élete folyamán soha le nem tért. Lelkének teljes melegével és buzgóságával ragaszkodott az iskolához mint diák, majd mint tanár egész életén keresztül, törekedvén állandóan arra, hogy mindazt a jóságot és gyámolítást, amelyet mint gyermek és ifjú egyházától nyert, mint férfi és tanár hűséggel kamatoztatva szolgáltassa vissza Isten dicsőségének oltá­rán. Az 1883. évben kezdte meg áldásos, eredményekben gazdag tanári pályáját. Nagykőrösre az 1900. évben jött egyháztanácsunk meghívása alapján. Az ebben a meghívásban rejlő erkölcsi elkötelezettséget szíve­sen vállalta. Örömmel jött haza, szülővárosába, bár világosan látta a feladat súlyosságát s azt a különbséget, amely megelőző munkaterületei és az új között fennállott. A nagykőrösi tanítóképző-intézet az 1900-as évek elején történelme második, csaknem hat évtizedre terjedő korszakának a vége felé járt. Az a kor volt ez, amely 1854-ben kezdődött és 1914-ben a világháború kezdetével ért véget. Régmúlt századok gondolatvilága élt azoknak a „tiszteletes, tudós“ tanároknak — Sz. Warga Jánosnak, Nagy Lászlónak, H. Kiss Áronnak, Magyar Antalnak, Losonczy Lászlónak, H. Kiss Kál­mánnak — működésében, akikkel Varga József szellemi kapcsolatba jutott, hiszen többnek közülük tanítványa volt, majd pedig tanártársa lett. És bár egész egyénisége már egy új világ felé hajlott, tanári és írói­működése pedig egyenesen ennek előhangja volt, — egyéniségük puri­tánsága, nemessége soha el nem múló alakító hatást gyakorolt reája és mindvégig a legnagyobb tisztelettel emlegette a „nagy öregek“-et. Az élete delén álló, 40 éves férfi szívvel, lélekkel állott melléjük s az inté­zet nevelői munkáját, a magyar református tanító- és kántorképzést új elemekkel gazdagította szaktárgyaiban való alapos készültsége, oktatásá­nak új módja s főleg az a nevelési elve, amely a kötelesség pontos tel­jesítésében, valamint a kifogástalan magatartásban megalkuvást nem ismeri. Az iskola nevelésügyének ezekre az új elemekre abban az idő­ben már nagy szüksége volt s éppen az a körülmény, hogy mint fiata­labb tanár ezeket lelkiismeretesen vállalta és teljesítette , alkotja gazdag érdemeinek első láncszemét intézetünk történetében. Szellemének látóköre azonban sokkal tágabb és élénkebb röptű volt, minthogy ebben a körben megmaradhatott volna. Már mint tanuló. 4

Next