Református tanítóképző, Nagykőrös, 1937
intézet s vele együtt a magyar református egyház, sőt az egész magyar nemzet egyik kiváló értékének elvesztését jelenti, nagy hálával, mert ezt az értéket intézetünknek és a református anyaszentegyházunknak ajándékozta. Ez az érték itt csillant fel a nagykőrösi homok kvarcszemei között, az ősi református magyar művelődés nagykőrösi otthonának egyik szerény hajlékában, a Patay-iskola tanítói lakásában, előre jelezve ezzel is azt az utat, amely élethivatásának irányvonalát mutatja s amelyről aztán élete folyamán soha le nem tért. Lelkének teljes melegével és buzgóságával ragaszkodott az iskolához mint diák, majd mint tanár egész életén keresztül, törekedvén állandóan arra, hogy mindazt a jóságot és gyámolítást, amelyet mint gyermek és ifjú egyházától nyert, mint férfi és tanár hűséggel kamatoztatva szolgáltassa vissza Isten dicsőségének oltárán. Az 1883. évben kezdte meg áldásos, eredményekben gazdag tanári pályáját. Nagykőrösre az 1900. évben jött egyháztanácsunk meghívása alapján. Az ebben a meghívásban rejlő erkölcsi elkötelezettséget szívesen vállalta. Örömmel jött haza, szülővárosába, bár világosan látta a feladat súlyosságát s azt a különbséget, amely megelőző munkaterületei és az új között fennállott. A nagykőrösi tanítóképző-intézet az 1900-as évek elején történelme második, csaknem hat évtizedre terjedő korszakának a vége felé járt. Az a kor volt ez, amely 1854-ben kezdődött és 1914-ben a világháború kezdetével ért véget. Régmúlt századok gondolatvilága élt azoknak a „tiszteletes, tudós“ tanároknak — Sz. Warga Jánosnak, Nagy Lászlónak, H. Kiss Áronnak, Magyar Antalnak, Losonczy Lászlónak, H. Kiss Kálmánnak — működésében, akikkel Varga József szellemi kapcsolatba jutott, hiszen többnek közülük tanítványa volt, majd pedig tanártársa lett. És bár egész egyénisége már egy új világ felé hajlott, tanári és íróiműködése pedig egyenesen ennek előhangja volt, — egyéniségük puritánsága, nemessége soha el nem múló alakító hatást gyakorolt reája és mindvégig a legnagyobb tisztelettel emlegette a „nagy öregek“-et. Az élete delén álló, 40 éves férfi szívvel, lélekkel állott melléjük s az intézet nevelői munkáját, a magyar református tanító- és kántorképzést új elemekkel gazdagította szaktárgyaiban való alapos készültsége, oktatásának új módja s főleg az a nevelési elve, amely a kötelesség pontos teljesítésében, valamint a kifogástalan magatartásban megalkuvást nem ismeri. Az iskola nevelésügyének ezekre az új elemekre abban az időben már nagy szüksége volt s éppen az a körülmény, hogy mint fiatalabb tanár ezeket lelkiismeretesen vállalta és teljesítette , alkotja gazdag érdemeinek első láncszemét intézetünk történetében. Szellemének látóköre azonban sokkal tágabb és élénkebb röptű volt, minthogy ebben a körben megmaradhatott volna. Már mint tanuló. 4