Nagyszeben és Vidéke, 1997 (4. évfolyam, 1-3. szám)

1997-02-01 / 1. szám

2 1997. február-március Mózes II. könyvének 20. részében olvashatjuk, hogy “ne csinálj magadnak faragott képet, ne imádd és ne tiszteld azokat”. Ha figyelembe vesszük az egyszerűbb népek és néprétegek misztikára­, babonaságra, bálványi­mádásra való hajlamát, mely különösen az alacsonyabb civilizáció missziói­ területein jelentkezik,­­ könnyen megérthetjük miért is volt és van szükség erre a parancsolatra. A kereszténység történetében sokszor felmerült Krisztus kiábrázolhatóságának kérdése, mert a naiv népi lélek kegyességének szüksége volt egy ilyen vizuális - látható, térbeli támaszra. Az első keresztény nemzedékek nem érezték ennek hiányát, annyira Krisztus visszatérésének váradalmában éltek, hogy semmi külső, maradandó szépségre és művészire nem törekedtek. Később azonban maga az egyház jön híveinek segítségére és annak az érdekében, hogy ne csak hallják, hanem lássák is a tanítások tárgyát, továbbá az egyház üdvözítő hatalma fenntartásának érdekében külső és belső díszítésekkel kezdték hangulatosabbá tenni az istentiszteleti helyeket. Ezekben a díszítésekben a kezdeti időben használt egyszerű jelek után -kereszt, pásztorbot, hajó - megjelennek az újszövetségi történetek, az apostolok, majd Jézus alakja. A képellenes eredeti orthodoxia azonban tiltakozni kezd a képtisztelet ellen. 726-ban III. Leó császár a “hiereus kai basileus eimi” alapon beavatkozva az egyház életébe betiltotta képtiszteletet és elrendelte azoknak a templomból való eltávolítását. Ezzel hivatalosan megindult a képek elleni harc. A képtisztelők azzal védekeztek a bálványimádás vádja ellen, hogy a kép Krisztus kiábrázolása - a képrombolók tagadják Krisztus testté tételét. Azt leszögezték azonban, hogy a kép nem Isten, de Krisztus - valóságos ember voltát véve alapul - kiábrázolható. Ezeknek a képek körüli harcoknak következményeképpen született meg 843-ban a kanonikus­ bizánci egyház­művészet, melynek kánonjait a mai napig megőrizték a keleti egyház művészetét attól, hogy a különböző irányzatok, izmusok, és modern technikák rányomják bélyegüket. Mint láttuk tehát, a kép­­tisztelők győztek és a reformációig - amikor maga Kálvin is erélyesen fellépett mindennemű képtisztelet ellen - a kereszténység szabályszerűen a képek tiszteletének jegyében élt. Krisztus tehát kiábrázolható! De hogyan? - merült fel a másik kérdés. Sem a Bibliában, sem azon kívül nincs semmiféle utalás Jézus külsejét illetően. Nem tudjuk magas volt­­, vagy alacsony, barna-e vagy fekete, nem ismerjük sem a hangját, sem a fejtartását, sem a járását. Azt tudjuk, hogy Krisztus a megváltó, aki elhozta a Kegyelmet és Szeretetet a világba. Ő az Embernek Fia, aki született, dolgozott és meghalt. Ezeknek az alapján kellett a művészeknek az Evangélium ihletettsége alatt Jézus emberi alakját megalkotniuk. Jézus életének mozzanatairól ezer és ezer kép és szobor született a történelem folyamán. Megtaláljuk ezek között az anyaság örömét és a gyermekáldás boldogságát magába sűrítő karácsonyi örömüzeneteket ábrázoló képektől kezdve, a gyermek Egyiptomba való menekítését, a 12 éves Jézust a templom­ban, Jézus megkeresztelkedését, a betegek gyógyítását, megtaláljuk térben és színekben a példázatokat mondó Jézust számtalan formában, az utolsó vacsorát, és végül szenvedéseinek sorozatát. Krisztus szenvedéseinek, testi, lelki fájdalmainak, haláltusájának összessége a PASSIÓ. Minden egyes feldolgozott téma, minden egyes alkotás külön előadás tárgya lehet. Ezért most nem képek, hanem téma szerint beszélünk a Passió alkotásairól, már azért is, mert nincs módunkban az egyes alkotásokat repro­dukciókon szemléltetni. Az első képen Jézus a Gecsemáne kertben imádkozik. Nem messze tőle ott vannak a tanítványai is, akik jobbra­­balra dőlve mélyen alusznak, így ők alkotó elemei lettek annak a halott, mozdulatlan és sötét világnak, melynek közepén egyetlen mozgó figura -a teljesen magára maradt Ember van, aki imádkozik... körülötte a fák alatt mintegy előrevetítve a szenvedés koronáját tüskebokrok nőnek... a kép atmoszférája olyan mint nyári vihar előtt - nyomott - az egész természet mozdulatlan, érezni lehet a levegőben a földrengést, mely megmozgatja a világot. A második képpel megszűnik ez a mozdulatlan, merev csend, a kert egy drámai momen­tum színhelye lesz... Jézus elfogatásának jelenete. Emberek jönnek, a tanítványok is felébrednek, nagy tumultus, dulakodás támad, Jézust megcsókolja az egyik tanítvány, a másik kardot ránt védelmére. A jelenet vagy teljes egészében, vagy darabokra vágva látható a világ templomaiban és képtáraiban. A bizánci passió-művészetben érdekes különbség észlelhető az un. hivatalos és kolostori ábrázolásmódban. Az előbbieknél az Isten fensége és mindenhatósága sugárzik a képekről... a szenvedéseknek nyoma sincs. Ezzel szemben a kolostori művészet - pl. az Athosz-hegyi kolostor a legapróbb részletekig próbálja érzékeltetni az em­ber testi lelki fájdalmait... ezt a románt majd gótikus kor próbálta a maga stílusának megfelelően érzékeltetni... - különben a középkor vége felé általános tendencia uralkodik az egész Passió realisztikus ábrázolásának érdekében. A nyugati művészetben egy sajátos irány indul, mely az átfogó “ecce homo”­ alatt a kitaszított, meg nem értett, megvert, megvetett, beteg, nyugtalan, meg­gyalázott, szenvedő embert kíséri a vallási téren ítélkező Szanhedrin­ elől a politikai ítéletet kimondó Pilátus elé... - majd innen végig a kereszt golgotái felállításáig. A képeken tömegjelenetek láthatók, melyek központjában az Áldozat tűri az ostorcsapásokat, a töviskoszorúzást, a gúnyolódást. Jézus a hét bűnt magába hordozó tömeg szemében karneváli bohóc, a keresz­tények szemében az emberiség megváltásáért szenvedő Embernek Fia. A rómaiak csoportja látszólag közömbösen vagy némi érdeklődéssel szemléli az eseményeket, a vádoló papság pedig az inkvizíció tudatlan papjainak arcvonásait hordozza. Jézus szenve­déseinek szemléltetésére 14 képből álló sorozatot állítottak össze, melyek az ítélettől a sírbatételig követik Krisztus szenvedéseit. Ebbe a sorozatba tartozik Jézus kereszthordozása is. A bizánci ikonokon a szinoptikusok 10 alapján Simon viszi a keresztet és Jézus csak követi őt. A keleti stílusnak megfelelően a kép egy bizonyos mértékig hideg atmoszférájú és elbeszélő jellegű. Ezzel szemben a nyugati mestereknek nem az elbeszélés és ismertetés volt a céljuk, hanem drámai beállítással a lélekre és a szívek megindítására törekedtek. Ezeken a képeken Jézus maga viszi a keresztet, Simon legfeljebb segít neki. Jézus elesése, találkozása Máriával, Vero­nikával majd a jeruzsálemi asszonyokhoz intézett szavai egy-egy állomásai a­­ keresztútnak. Magának a keresztrefeszítésnek minden mozzanata megtalálható a középkor utáni művészetben. A leg­sűrűbben azonban a megfeszített Krisztus képe fordul elő, aki mint­egy összekötő kapocsként az ég és a föld közé függesztve bevégezte küldetését. Azokat az alkotásokat, melyeknek központjában a kereszt áll és melyeket templomokban, képtárakban, köny­vekben, útszéleken láthatók, négy csoportba sorolhatjuk. Az elsőbe az egyszerű keresztek számtalan formái tartoznak, a második különböző anyagú és méretű feszületek sokasága, melyen Krisztus teste látható. A harmadik a keresztrefeszítést ábrázoló képek csoportja, melyeken Jézus katonák általi megfeszítésének vagy a kereszt felállításának folyamata látható. A negyedik a “kálvária”, mely tulajdon­képpen egy több személy által körülvett feszület. A személyek számától függően megkülönböztetünk kétszemélyes kálváriát, melyen csak Jézus és Mária található, háromszemélyest Jézussal, Máriával, Jánossal, négyszemélyest ugyanezekkel és Mária­ Magdolnával, vagy többszemélyest mint ahogy ezt a breton kálváriák mutatják. A félreértések elkerülése végett megemlítjük, hogy a “kálvária” alatt a latin szövegek a Golgotát értik. De­­ jelent még átvitt értelemben kínszenvedésekkel teli életet;­­ az ismertebb vallási értelmezés szerint a kálvária egy magaslatra felvezető kép vagy szoborsorozat, mely Krisztus keresztútjának állomásait jelképezi. Ennek a magaslatnak a tetején van egy kápolnaszerű építmény, mely a fent említett szoborcsoportot vagy képet védi az időtől. Krisztus kereszten való ábrá­zolásának módjában a korai időktől két irány fejlődik. Az egyik az ún. szír irányzat, mely a XVI. századi Rabula kódex miniatűréin látható. Ezeken Jézust ujjnélküli, hosszú ruhában szakállasan ábrázolják, míg a másik, nyugati irányban szakál nélküli ruhátlan fiatalembert találunk, akinek csak egy kis ruhadarab van csípője köré csavarva. Mindkét irány ireális, szimbolikus törekvésű. A Chrizostomosi 11 tételnek megfelelően­­mely szerint ember van a kereszten, de tulajdonképpen az Isten­­ a keresztre­­feszítés láthatóan dicsőségére szolgál a megfeszítettnek. Testtartása egyenes, felső teste, feje, karjai olyan helyzetben vannak, mely a kereszten emberileg lehetetlen... nyitott szemmel, homlokán királyi fejdísszel. Bizánci hatásra a teológusok megengedték ezt a termé­szetellenes formát, mert Krisztus halálát nem egy normális, organikus jelen­ségnek, hanem isteni cselekedetnek tartották. A fejlődő nyugat azonban újításokat hoz. XIX. század román stílű művészetében a felséges merev testet lassan egy halott, csukott szemű, előrebukott fejű, a fájdalomtól összetört testű alak váltja fel. Ez az új irány a középkor végén csúcsosodik ki, melynek alapja Brigitte de Sued látomása, mely a szerző “Reveláció” című munkájában található. Megrázó erővel írja le a gyermekét sirató Mária fájdalmát, és szinte fájó, majdnem ízléstelennek tűnő realizmussal szemlélteti a haláltusában vergődő embert. Kifordult szeme, szája, szakálla véres... a közelgő halál görcsök­be merevíti a testet, az egész arc a fájdalom torzképe. Ez a vízió ihlette meg a XIV-XV. sz.-i művészeket. A következő másik változást a Renais­sance 12 hozta. A XIV. sz.-ban a fájdalom­tól összetört testet egy művész-Krisztus váltja fel. Anatómiai pontossággal és végtelen finomsággal megalkotott ideális testalkatú Krisztus függ a kereszten, az emberi test tökéletességének mintaképe. A rengeteg képzőművészeti alkotás mellett egy másik művészeti ágban külön műfaj született és fej­lődött ki a passióval kapcsolatban. A zenéről általában a képzőművészettől elszigetelten szoktak beszélni. Ennek nem az az oka, hogy a zenével kapcsolatban nem létezik tiltó parancsolat. Sőt létezik egy 150. zsoltár: “Dicsérjétek Őt kürtzengéssel, hárfán és citerán, dícsérjétek Őt dobbal és tánccal, hegedűkkel és fuvolákkal, dicsérjétek Őt hangos cimbalommal”. A kifejezés­­módja és eszköze választja el a többi művészetektől. Annak ellenére azonban, hogy a képzőművészet három dimen­ziójával szemben a negyedik dimenzióra épül - tehát az idő függvényében nem a szemen, hanem a fülön keresztül gyönyörködtet - lényegében ugyanazt fejezi ki - egy mozgalmas feszítsd-meget kiáltozó tömegjelenetet, egy csendes Gecsemánékerti imát, vagy egy keresztrefeszített ember haláltusáját. A passió mint zenei műfaj a IV. században kezd formát ölteni. Először Máté evangéliuma idevágó részeit osztják be virágvasárnapra, Lukács evangéliumát pedig nagyhét szerdájára. A VIII-IX. században Márk és János evangéliumának passió-recitálása 13 honosodik meg... tehát a korális passió melódiavonala recitáló jellegű. Ere­detileg a recitálás a diakónus 14 feladata volt. A XIII. században az előadás modorában - három szereplőre osztva az előadást - bizonyos dramatizáló tendencia mutatkozik. Az előírt passió hanglejtésének megfelelően ezeket a szerepeket különböző regiszterekbe helyezik... így Jézus a basszus, az evangélista a tenor, a tömeget helyettesítő harmadik személy az alt. Ez a szereposztás alapozta meg a dramatikus megzenésítés lehetőségét. A passió többszólamú zenei feldolgozását először J. Obrecht (1430-1505) próbálta meg. “Passio domini nostri Jezu Christi Se­cundum Matheus”15, mely három részből áll, és tulaj­donképpen nem más mint egy coralis cantus firmusra 16 épült három részes motetta 17. Obrecht az egy­hangúságot gazdag ritmizáló alakítással próbálta ellensúlyozni és motetta­passióját a szenvedés feldolgozásának egész légiója követte a XVI. században. A legjelentősebb motetikus passió­szerkesztő Orlando di Lasso (1532- 1594), majd a drezdai udvar olasz mestere, Antonio Scandello volt, aki csak az evangélistánál tartja meg a recitálást, a többi szerepek szólam­­csoportosítású cantus-firmus mentes megzenésítést nyernek. Scandello műveiben már jelentkeznek az olasz madrigál technikai kifejezésmódjai. A zenetörténeti passió fejlődésében állandó bővülés, csiszolódás észlelhető s ezenkívül a kötöttségek alóli fel­­szabadulás is jelentkezik. A német barokk nagymester, Schütz passióira a szabadabb melódia bevezetése jellemző, és csak Krisztus kereszten való 7 szavánál tér vissza a motettikus motívumokra. (Krisztus szavait két viola kíséri, a tulajdonképpeni históriát két insztru­­mentális szimfónia fogja közre. A mű kerete a régi motetta tételek.) A műfaj tradicionális kötöttségét azonban nem tudta megdönteni, noha a lectio-recitálás helyett egy kifejezéssel telített dra­matikus dinamizmusban deklamáló 18 recitativót - azaz megrázó erejű, nagy­hangú énekbeszédet­­ írt a szereplők számára. A XVIII. sz. elején szóló­áriákkal és korálokkal is bővül, melyek csökkentik a passió formai kötöttségét és liturgikus funkciójától az oratórium 19 felé távolítj­ák el, így a passió megszűnik a liturgia része lenni és mind több és több oratóriumi elemet véve át mint istentiszteleten kívüli zenemű marad érvényben. Ez az irány még jobban érvényt szerez a passiószöveg vers­beszedésével, mely által teljesen szakít a liturgiával és az oratórikus passió, passió­oratóriummá válik. A zeneszerzők nagy örömmel fogadták az újítást. Händel, aki 1704-ben oratórikus János-passiót írt, 1716-ban már Brockes szövegét zenésíti meg, mely dagályos pietizmusa a kor vallásosságának olyan jellemző terméke, hogy még a konzervatívan Bibliához ragaszkodó Bach szellemét is megragadta. Bach volt aki megmentette a Bibliához való ragaszkodást a szövegalakításoktól. A János-passió szövege valószínűleg saját kompilá­­ciója 20 és a Máté-passiót pedig az ő utasítása mellett Picander írta, így a János-passió és a dramatikusabb Máté­­passió oratórikus elemeik ellenére is magukba foglalják a liturgikus kötöttsé­get, az oratórikus passió korális betétjeit és a passió-oratórium pietista 21 szimbó­lumát is. A hamburgi passió oratórium­mal a passió megszűnik mint önálló műfaj. Ezentúl csak tárgyában különbö­zik az oratóriumtól és egyre nagyobb tért nyernek az érzelgős ária szövegek. Később Bach művei újraéledésének hatása alatt ismét visszatér a drámai színezet, de nem sok különbséggel. Loewe, Liszt, Gounod, Franck újból kapcsolatot keresnek a liturgiával, de nem sok eredménnyel. Jézus Krisztus passiója ábrázolásának történelmi fej­lődése folyamán minden téma és jelenet megjelent, elavult, újjászületett vagy eltűnt. Bizonyos jelenetek azonban megszakítás nélkül jelen vannak a Római császárságtól napjainkig. Összefoglalás­képpen: a középkor első századaiban született képek elbeszélő szimbolikus jellegűek, melyek Isten Fia passiójának emberi és isteni oldalára hívja fel a figyelmet. A középkor második felében pedig megrázó, szívhezszóló reális alkotások vannak az előtérben. A reformá­ció, ellenreformáció és humanizmus hatására a művészet megkezdte az egy­háztól való távolodását, mely napjainkban a keresztyén művészetek váltságához vezetett. Ma amikor minden a szemünk előtt változik és minden kérdésessé válik felmerül a kérdés..... - vajon az ortodox egyház hű maradt tradícióihoz? - a nyugati vallásos művészet követi a modern művészeti irányokat? - a születő missziói országok egyházak ígérnek-e egy bizánci, román, gótikus stílusokhoz hasonló széleskörű művészetet? Egy válasz esedékes... Ott ahol élő hit és buzgó kegyesség egyesíti a híveket egy emberi közösségbe, ott kedvező feltételek jönnek létre a keresztyén művészetek újra megjelenésére. Akkor minden keresztyén művész a maga nyelvén beszélve, a maga stílusának megfelelően fogja kifejezni a szentírásról fakadó keresztyén üzenetet,... hogy Isten Fia emberré lett és önmagát adta sokakért és rájuk hagyta a legnagyobb parancsot. “Gyermekeim, új parancsot adok néktek... szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást” (Jan. 13,34). Orth István 1. misztika (gör.) = hit a titokzatosságban, természetfelettiben; 2. missziói terület (lat.) = az a terület, ahol a kiküldött lelkész tevénykedik; 3. III.Leó­n bizánci (keletrómai) császár (657-741). A képek tisztelete ellen hozott rendeletével egy évszázadnál több ideig tartó vallási villongásra adott okot. Haragot keltett a keleti papságban és összeütközésbe került II. Gergely pápával. 4. kanonikus (gör.) = egyházi előíráson alapuló, 5. kánon (gör.)­­ szabály; 6. Athos hegy­e Törökország európai részén van. Területén kb. 20 kolostor, 10 falu, 250 magános cella és 150 remetelak van. Szerzetesei a különböző görög­keleti vallású nemzetek férfiaiból kerültek ki. E szerzetesi lakhelyek a görög tudományosságnak és a keresztény-bizánci művészetnek a központjai voltak. 7. román kor , a középkor kezdetének a stílusát magába foglaló időszak (XI­­XIII. sz.). Az elnevezés egy francia archeológustól származik. A római és bizánci művészet kölcsönhatásából keletkezett. 8. ecce homo (lat.) = íme, az ember; 9. szanhedrin (héber) = a zsidók legfőbb törvényszéki tanácsa az ókori Jeruzsálembeni. 10. szinoptikusok (gör.) - a három első evangélium szerzői (Máté, Márk, Lukács); 11. Chrizosztomos (gör.) - aranyszájú Szt. János (IV-V. sz.), a keleti egyházatyák egyike, Konstantinápoly pátriárkája. 12. renaissance, v. reneszánsz (francia)=újjászületés. Az emberi műveltségnek az a korszaka, amely átmenetet képez a középkorból az újkorba. Az emberi szellemnek felszabadulását,újjászületését,a gondolat szabadságát,a politikai, vallásos, a társadalmi élet, az erkölcsök átalakulását jelenti. Az élet szépségét, a természethez való visszatérést jelentette. Időszaka a XIV-XVI. század. 13. recitálás (lat.) = szavalás, elmondás; 14. diakónus (lat.) = szerpap, a két egyházban az áldozópap alá tartozó személy; 15. Passió domini Jezu Christi Secundum Matheum (lat.) = Jézus Krisztus kínszenvedése Máté szerint; 16. cantus ftrmus (lat.) – az a fődallam, amit a többi szólam alárendelt szerepben vesz körüli; 17. motetta (lat.) = többszólamú énekes kompozíció ; 18. deklamál (lat.) , szónokol, szavaló; 19. oratórium (lat.) = több tételes, rendszerint vallásos drámai elbeszélő mű, énekkarra, magánénekszólamra és zenekarra; 20. kompi­láció (lat.)=más művekből összeszedett adatokból készült irodalmi mű; 21. pietista (lat.) = jámborkodó ember.

Next