Nagyszeben és Vidéke, 1999 (6. évfolyam, 1-2. szám)

1999-01-01 / 1. szám

X KÖZÉLETI KULTURÁLIS LAP VI. évfolyam 1. szám Kicsi fehér templomotokba Most minden erők tömörülnek. Kicsi fehér templom­padokba A holtak is mellétek ülnek. A nagyapáink, nagyanyáink, Szemükben bíztatás vagy vád: Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát! (Reményik Sándor) 2000-nek reneszánsza A XV.-XVI. század Európáját új szellemi áramlat hatotta át. Célját, hatását sokféleképpen magyarázták, de tény, hogy az új irányzat az irodalomban, képzőművészetben, életfelfogásban és társadalomban nagyvonalú újítással tört magának utat. Ez a szellemi mozgalom a társadalom alkotóelemének, az egyénnek szándékozott új felfogást kölcsönözni, felhasználva az elmúlt korok kultúralkotásait, jelenségeit. Hogy ennek az irányzatnak voltak hátrányos jelenségei is, az tény, de maga a szó, reneszánsz (újjászületés), reménnyel tölti el az embert annak a komak a jelenségeivel szemben, amelytől megcsömörölt. És ezzel helyben is vagyunk. Ha keresztmetszetében vizsgáljuk társadalmunk jellegét, dekadencia tükröződik vissza egyénei nagy részének viselkedésében. A történelem folyamán talán soha nem állottak annyira szemben egymással a generációk, mint most. Az életünkbe behatolt zenei, irodalmi, tv-hatások olcsó, csapnivaló vásári termékeikkel olyan nemzedéket formáltak, amely éppen ezeknek a befolyása alatt tévútra terelődött és csak aggodalommal gondolhatunk arra, hogy mennyire lesz képes az erkölcsös, decens magatartás markából kicsúszott nemzedék a társadalomban vezető szerepet vállalni! A vészharangkongatásnak már régen hallani kellett volna a hangját, de az oktatásügy vezető urai, akik a kötél végét fogják, inkább tekerték azt a magyar oktatásért küzdő kultúrembereink nyaka köré, semmint, hogy a harang hangjával ráébresztették volna társadalmunkat arra a veszélyre, amelyben ifjúságunk nagy hányada már belesodródott. A “nevelésügy” szolgálatában álló egyes urak teljes erőbevetéssel a tanrendszer megreformálására törekedtek, miközben izomerejükből arra is futotta egy adag, hogy a 400 éves múltú magyar tannyelvű egyetem újralétesítése útjába sorompót állítsanak. Azonban csodálkoznunk kell azon, hogy abból a “kultúrenergiából” még egy fikarcnyit se áldoztak arra, hogy megrendszabályozzák a tanulók viselkedését, a tanárok és tanulók közötti viszonyt. Egyetlenegyszer se hallottam, láttam, vagy olvastam a sajtóban, hogy kikelt volna a Nevelésügy miniszter ura az erkölcsi bűzt árasztó sajtó szennyirodalma ellen, hogy szót emelt volna a fiatalság nemek közötti magatartásának a kulturált viselkedés útjára való terelése mellett! Hónapokig szórta a szót és képet a tv, pazarolt nyomdafestéket a sajtó a Bolyai ellen, de egy betű, nem sok, annyit se áldoztak arra, hogy parancsolóvá tegyék a tanuló ifjúság kultúremberéhez méltó normáit. A cigarettázás rohamosan terjed a fiatalok között. Fiúk, lányok versenyt füstölnek (tudomásomra jutott, hogy néha kábítószeres cigarettát is), ízléstelenül egymás szájába dugdossák a szivart. A szünetben az iskola folyosóin feje tetejére ál­lhat a fegyelem, de nem látni egy szál nevelőt se, akit respektáljanak. Voltak idők, amikor az iskolában való cigarettázást egy­két heti kizárással büntette a tanügyi rendszabályzat, amikor csak a feslett erkölcsű nők szívták a füstöt az utcasarkon... Ma kifestett szájú, centis lakkozott körmű iskolás fruskák szívják a dohányt az iskolaépület sarkánál. És ha ehhez hozzátesszük, hogy az összevissza kószáló lányát megfenyítő apát a törvény 200 ezer lejjel bírságolta meg, akkor nyíltan kell mondanunk, hogy megközelítettük az erkölcsiség apokalipszisét! Mert az apától egy-két nyaklevessel megfenyített bakfis, az apát megbírságoló törvény védelme alatt, hamis önérzettel folytatja tovább erkölcsi kockajátékát, s mire ráébred, hogy ez a jövőjét, egészségét veszélyeztető hazárdéria mennyire az élet lejtőjére csúsztatta, már nincs visszaút! A tanuló ifjúság olyan társadalmi réteget kell képezzen, amelyik ruházatában, viselkedésében, társaságbeli magatartásában élesen elkülönüljön azoktól a bingózó léhűtőktől, akik ki tudja honnan szerzett pénzzel lopják a napot a játékbarlangokban! Feltette-e valaki a kérdést, hogy középiskolásaink miért szenvednek ízlésficamban, amikor úgy viselik a ruházatot, mintha vasvillával hányták volna rájuk?! Valamikor kötelező volt az egyenruha viselése,s a diáksapkájára minden diák büszke volt. Ez a viselet bizonyított: tanúbizonysága volt annak, hogy hordozója a társadalom azon rétegéhez tartozott, amelyik magasabb, intelektuális képzés folyamatában vesz részt és tudatosan készül arra, hogy hasznos lendítőkereke legyen annak a nagy közösségnek, amelyben él. Ma már ez az öntudat teljesen elmosódott. Ezért teszem fel jogosan a kérdést: hozhat-e 2000 olyan újjászületést, amely felélesztve a múlt erkölcsi értékeit, kellő hatással, változtató erővel fog hatni fiatalságunk magatartására?! Óriási, öntudatban gazdag erők kell összefogjanak, hogy létrehozzák a történelem második reneszánszát, az erkölcs újjászületését! Ennek egyik fő véghezvivője a felekezeti oktatás. Ennek iskolája hivatott arra, hogy komoly erkölcsi alapra helyezett hagyományokban gazdag módszereivel mentse, ami még menthető! Kétségtelen, hogy a humán tárgyak hatása pozitív eredménnyel jár a tanulók szépérzékére. A “szépírás”, rajz, énekórák, dalkarok, művészettörténet, múzeumok tartalma eredménnyel jár, amely végső fokon rávezeti az ifjúságot a tiszteletteljes erkölcsi magatartás útjára. Ide illik Benedek Marcell Francesco Petrarcáról, a XIV. században élt első reneszánsz olasz költőről tett megjegyzés "... ideális női­ kultuszával sokat enyhített a durva középkori erkölcsökön és szokásokon.” A gyermeknevelés egyik korunkban sokat vitatott problémája, gondja az, hogy mi van jobb hatással a jellem kifejlődésére: a módszeres irányítás, vagy az, hogy óvodás kortól a serdülés befejezéséig a tanuló maga, szabadon, minden korlátozás nélkül haladjon azon az úton, amit jónak lát. Ennek megoldására szakpedagógusok, egyházi emberek, szülők és jó előmenetelű, érett diákok kell összedugják a fejüket. De feltétlenül szem előtt kell tartani a Természet példáját: mi lenne a vadrózsával, a gyümölcsfával, ha a hozzáértő kertész nem metszené a vadhajtásait, ha nem oltaná be nemes fáról eredő vesszővel? De mi lenne a méhcsaládokkal, ha a méhész nem irányítaná a méhcsalád életét?! Köztudott a tanulók túlterhelése; talán célszerű lenne a 12 osztályos rendszert 13 évre bővíteni. Csak csodálkozni lehet azon, hogy a múlt évtizedekhez viszonyított ismeretanyag sokszorosára bővülése ellenére, reformereinknek nem jutott eszébe, hogy “a jó munkához idő kell” elve alapján, tágabbá tegyék a tanulók körül oly szorosan feszülő “hurkot”! Nyugaton már van erre szándék. Kalmár Zoltán 1999 január-március Nekünk a másé nem kell! Csak azt követeljük, ami a miénk, amit elődeink reánk hagytak! Az egész nép hallotta a mennydörgést, a Villámlást, a harsonazengést és látta a füstölgő hegyet. (Kivonulások könyve, 20­18) Az Úr ezeket jelentette ki: "Ne kívánd el embertársad házát, ne kívánd el feleségét, sem szolgáját, sem szolgálólányát, sem szarvasmarháját, sem szamarát, sem más egyebét, ami az övé." ~<2sAalle*sS>"» (Kivonulások könyve 20,1 és 17) A marosvásárhelyi Római Katolikus Főgimnázium. Az 1702-ben letelepedett jezsuiták 1712-től nyitottak itt középiskolát. A XIX. század elején kapták a képen látható új épületet, külön internátussal. (Kép és szöveg az RMDSZ Művelődési­ és Egyházügyi Főosztálya által 1995-ben kiadott Jussunkat követeljük című könyvéből) A Geszten házi­tanári munkát végző költőt 1851 őszén a nagykőrösi egyházta­nács meghívta, hogy le­gyen tanára az újjászer­vezett kollégiumnak. Habár nem volt tanári képesítése, ezt a felada­tot kiválóan elvégezte. A főgimnáziumban meg­becsülték, s lehetővé tették azt is, hogy költői munkássága kibonta­kozzék. Közel egy évtizedet töltött abban a városban, s ott járt iskolába a két gyermeke is. Boldogsága ott sem volt felhőtlen, mert állandóan rettegnie kellett attól, hogy a tanári állásból elbocsájt­­ják. Arany Jánosról, a nevelőről és oktatóról sok érdekes dolgot olvashatunk Tolnai Lajos írónak az önéletrajzi regényéből, a Sötét világból. Szigorú, de igazságos tanár volt, nagyon szerette tanítványait, igényesen javította az írásbeli dolgozatokat és okos tanácsokat adott. Saját költészetéről soha nem beszélt, nagyon szerény ember volt. Költői munkásságának felidézésekor figyelembe kell vennünk a korabeli közéleti viszonyokat. Az osztrák önkényuralom szigorú cenzúrát vezetett be, hogy megakadályozza a forradalmi eszmék terjedését. Ez arra kényszerítette a néphez hű költőket, hogy érzelmeiket és gondolataikat burkoltan, allegorikusan fejezzék ki. 1852-ben adta ki A nagyidai cigányok szatirikus eposzát. Ezt a művet Geszten kezdte írni, de Nagy­kőrösön fejezte be. Egy történeti anekdotát dolgozott fel. Hetven cigány védte Nagyida várát, amelyet az osztrák csapatok ostromoltak. Csóri vajda tanácsára a várvédők nagy mulatságot rendeztek, s eltékozolták az összes puskaporukat. A vajda mély álomba merült, s úgy vélte, hogy legyőzték az ellenséget, s megala­píthatja a nagy Cigányországot. Mikor hajnalban felébred, látja a távozó ellenséget s azt kiáltja: “Volna puskaporunk, tudom megbánnátok”! Az ostromlók visszafordulnak, s elfoglalják Nagyida várát. Ez is allegorikus mű, a költő azokat a nemzeti hibákat marasztalja el, amelyek miatt elbukott a magyar szabadságharc. Ilyen jellemvonás a szalmaláng lelke­sedés, a széthúzás és az üres álmodozás. Többen vádolták azzal a költőt, hogy kigúnyolta történelmünk dicső eseményét, a szabadságharcot. Ezeknek írta a Bolond Istók második énekének e szakaszát: így én, a szent román emelve vádat Magam­ra, a világra ellened: Torzulva érzem sok nemes hibádat, Kezdek nevetni, a sírás helyett; Rongy mezbe burkolom dicső orcádat, Hogy rá ne ismerj és zokon ne vedd, S oly küzdelemre mely világcsoda, Kétségbe esett kacaj jön Nagy-Ida. Arany a körösi korszakban kereste azt az utat, amelyen tovább haladhat a művészetben. A csüggedés korában olyan volt a lelke “Mint a patak, melynek útjába sziklatömbök hengerültek, egyszerre irányát veszti ... úgy voltam én. Hajtott a munkaösztön, de nem találtam irányomat” - írta később, vissza­emlékezve az útkereső korszakra. Több epikus műve töredékben maradt, így például a Bolond Istók és a Daliás idők. Ez utóbbi a Toldi szerelmének az első változata volt. Költői alkotásai közül kiemelkednek a lírai költemények, mint például a Gondolatok a békekong­resszus felöl. Letészem a lantot s a Petőfi emlékét idéző Emlények. Ez utóbbi lírai költeményből idézzük a legjellemzőbb szakaszokat: ARANY JÁNOS ÉLETÉNEK ÉS KÖLTÉSZETÉNEK NAGYKŐRÖSI KORSZAKA (3.)­ Ki nekem álmaimban Gyakorta megjelensz, Korán elhúnyt barátom, Van-e jel síri fádon, Mutatni, hol pihensz? Hány bús alakban látom • Éjente képedet! Sírból megannyi árnyak ... S kik onnan visszajárnak, Nem hoznak életet. Behantozattan áll Hamvai fölött a hely. Hol, merre nyugszik ő, Nem mondja semmi kő, Nem mondja semmi jel. A legtöbb lírai vers allegorikus, így vallott ezekről a költő: "Miután a szellemet a legügyesebb kaloda­­rendszer sem képes dugházban tartani, hanem úgy jár vele, mint a gyermek az eltaposni akart napsugárral, hogy midőn talpa alatt hiszi, már ismét felül ragyog,­­ volt alkalom egyet-mást; habár leplezetten kimon­dani, sőt a lepel némileg szebbé tette a gondolatot,­­ s az előbb rikító hang, a billentyűkre alkalmazott hangfogó által, ha vesztett is erőben, bajban meg­nyert.” Ilyen allegorikus vers az Ősszel, amelyet kétszó­­lamúnak szoktak nevezni, s amelyben a közelmúltat és a jelent szembesíti a költő. Az első versszak komor őszi hangulatot áraszt. Magyarázat: 1. kelta , az indogermán népcsoporthoz tartozó Franciaországban és észak Itáliában élő személy. A kelták nyelve a germán és latin eredetűek között foglal helyet. A kelták beolvadtak a környező népekbe. 2. bárd­i irodalmi szempontból: költő és énekes a régi keltáknál amely az önkényuralom fojtó légkörét érzékelteti: Híres, borongós őszi nap; Beült hozzám az unalom: Mint a madár, ki bús, ki rab, Hallgat, komor, fázik dalom. Mi van bennem? Olvasni tán ...? Maradj Homér, fénydús egeddel, Maradj te most! ... Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel. A híres görög költő az életöröm, a felhőtlen ég és a verőfényes vidék ábrázolója. Mindez a reformkorra emlékeztet, amikor Arany költő barátaival együtt reménykedett a magyar nemzet sorsának jobbra fordulásában. A forradalom és szabadságharc elfojtása után a költő már inkább a szomorúságot árasztó Osszián költészete felé fordul. Osszián keltai bárdként­ panaszolta el népe rabsorát. Oda van a szép nyár, oda! A természet lassan kihal; Nincs többé nagyszerű csoda, Többé se napfény, sem vihar; Pacsirta nem szánt, csalogány Nem zöngi dalját este, reggel; Nincs délibáb ... Jer Osszián, Ködös, homályos énekeddel. Az utolsó versszakban Arany Ossziánná válik, s hozzá intézi szózatát az elesett daliák lelke. A költő legválságosabb korszakában írta a legtöbb lírai versét. Művészi fegyelemmel szólaltatta meg bánatát, azzal a céllal, hogy valamelyest enyhítse gyötrelmeit. Ebből a súlyos válságból nehezen tudott kiszabadulni. Erről tanúskodik a Mint egy álért vándor című költeménye is. A vers tárgyilagos számvetés a múlttal, jelennel és jövővel. Rádöbben arra, hogy ő valójában nem is élt. (folytatás a 2. oldalon)

Next