Nagyszeben és Vidéke, 2000 (7. évfolyam, 1-6. szám)
2000-01-01 / 1. szám
! /'ter'deJt/o zu , KÖZÉLETI KULTURÁLIS LAP VII. évfolyam 1. szám Kicsi fehér templomotokba Most minden erők tömörülnek. Kicsi fehér templompadokba A holtak is mellétek ülnek. A nagyapáink, nagyanyáink, Szemükben biztatás vagy vád: Ne hagyjátok a templomot, A templomot s az iskolát! (Reményik Sándor) 2000 december Emlékezés a 13 aradi honvéd táborokra 150 év távlatából is összeszoruló szívvel és tiszteletteljesen lehajtott fejjel gondolunk rájuk. 13-an voltak, s közülük csak 6 volt magyar. A többiek közt 1 német, 1 szerb, 1 horvát, és 4 osztrák küzdött a szabadságért. A silány gondolkodású rágalmazók nem restellték meggyalázni emléküket, hősi haláluk után rájuk fogva, hogy Erdélyben gyilkoltak. Azonban a történelmi tények bizonyítják, hogy ők soha nem léptek Erdély földjére. A szabadságharc célja, s így a 13 tábornoké is a Habsburg iga lerázása és az itt élő nemzetiségek felszabadítása volt. Ezt éppen különböző nemzetiségű összetételük bizonyítja lgjobban. A magyar szabadságharc oroszok segítségével való leverése után a 13 aradi tábornokot az aradi vár börtönébe zárták. Haynau,a véreskezű katonai diktátor halálra ítélte őket. Az aradi vár foglyai hatodikára virradóra elvégezték földi dolgaikat. Leveleket írtak s azokat a lelkiatyák által feleségeikhez juttatták el. Szombat volt, október hatodika, borongós őszi nap. Az aradi várból dobpergés hallatszik. Reggel öt óra. Fél hétkor megjelent a hatodik kapunál Anton Uthyaka főporkóláb, nyomában négy honvédtábornok: Kiss Ernő, Lázár Vilmos, Dessewffy Arisztid és Sweidel József. Mindegyiket pap vezette a karjánál fogva. A szomorú menet lekanyarodik a vár alatti jobboldali sáncba. A bogáncsos, burjános mező a négy hős Golgotája. A négy tábornok imádkozik. Fedetlen fővel, fekete attilában, fehér ingben, és kesztyűvel állnak. Valamennyien egyformán egy elnyomott nemzet hős vértanúi ők... Elhangzik a parancsszó. Mind a négyen letérdelnek. A sorból kiválik 12 katona, szemben állnak a hősökkel. A parancsnok kirántja kardját... egyszerre dördül el a 12 lövés. Három attilára kibuggyan a piros vér, három hős élettelenül rogy a földre.... De az egyik még térdel. Habár vérzik, nem esett össze. Erre három katona odarohan és közvetlen közelről reá lő... Elvégeztetett.... Rideg őszi borongó reggel. Az aradi vár aljában ugyanezen a napon a hátramaradt 9 tisztet készülnek akasztani. Még az avar is fázik, reszket a fű, a halál rideg szele áramlik a levegőben... Már elő is állt a hóhér. Brünből hozták a gyalázatos munkára.... Megkezdi munkáját, s lassan, rövid idő alatt ott függött mind a kilenc tábornok a gyászos emlékű Haynau bitófáján. A halottak arca szép volt, el se torzult a szenvedéstől... Aztán a kivégzőszázad visszavonult s jött két alkalmi sírásó egy nagy gödörbe temették mind a kilenc vértanút... És Arad felől özönlött a nép a szent helyhez, ők nem gyalázkodni, hanem imádkozni, könnyeket hullatni. . 150 év után az aradi mezőre száll vissza a gondolatunk s a meggyalázók hangjainak közepette is tudjuk, érezzük, mi, nemes lelkűek többen vagyunk, mert a jó mindig erősebb a gonosznál. S „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk” szentistváni majd bethlengábori gondolattal felerősödve bízunk a nemes érzelmek győzelmében. És most újból fejet hajtva a Nagy 13 előtt, egy szóval mondjuk: Emlékük legyen áldott! Kalmár Zoltán Tizenhárman voltak Golyóval végeztek velük: KISS ERNŐ, született 1810-ban Temesváron. 49 éves, özvegy, gyremektelen, róm. kath .vallású. Dúsgazdag családból származott. 1848-ban a szabadsághac mellé állt, szolgálatával és pénzadományaival is. Bánságban hősiesen harcolt az elnyomó hatalom ellen. Soha nem harcolt Erdélyben. SCHWEIDEL JÓZSEF, sz. 1796-ban, Zomborban, osztrák nemzetiségű, 53 éves, róm. kat. vallású, nős, öt gyermek apja. Őrnagy volt I. Sándor orosz nagyherceg huszárezredében. 1848-ban azonnal csatlakozott a magyar szabadságharchoz. Vezető szerepet játszott, Buda katonai parancsnoka volt. Soha nem járt Erdélyben. DESSEWFFYARISZTID, sz. 1802-ben az Abaújvármegyei Csákányban. Az osztrák hadseregben szolgált. A szabadságharc kitörésekor a honvédséghez csatlakozott. Sikeresen harcolt az osztrákok ellen. A felsőmagyarországi hadsereg vezére, de az alsómagyarországi ütközetekben is részt vett és az augusztus 9.-i temesvári csatában is küzdött. Soha nem járt Erdélyben. LÁZÁR VILMOS, sz. 1815-ben Nagybecskeren. 34 éves, róm. kat. vallású, magyar, nős, három gyermek apja. Már fiatal korában a katonai pályára lépett. Később a civil életbe tért vissza, majd 1848- ban beállt a honvédség kötelékeibe és részt vett a szabadságharcban. ÉszakMagyarországon és a temesvári ütközetben harcolt, de sohasem Erdélyben. Akasztás volt a végzetük: AULICH LAJOS, 1791-ben sz. Pozsonyban, 57 éves, katolikus, nőtlen, osztrák nemzetiségű. Az osztrákok által felbújtogatott szerbek ellen harcolt, majd Észak-Magyarországon, Isaszegen győzelmes csatát vívott az osztrákok ellen. Visszafoglalta Pestet Windischgrätz osztrák hadvezértől. Soha nem harcolt Erdélyben. PÖL VON PÖLTENBERG ERNŐ, sz. Bécsben 1813-ban, 35 éves katolikus, nős, három gyermek apja, osztrák nemzetiségű. Az osztrák hadseregben a huszárezred kapitánya volt. 1848-ban Magyarországra helyezik ezredével együtt. Itt nemzetisége ellenére a magyar forradalom híve lett. Magyarországon a kápolnai csatában tüntette ki magát. Soha nem harcolt Erdélyben. KNÉZICH KÁROLY, 1808-ban született, a horvátországi Gajavacban. 41 éves, katolikus vallású, horvát nemzetiségű, nős, két gyermek apja. Lembergben szolgált, 1848-ban Magyarországra jött és a szabadságharc mellé állt. Kitűnt a Tápió hídjának visszafoglalásában, a komáromi csatában, Buda ostrománál. Soha nem harcolt Erdélyben. LAHNER GYÖRGY, 1795-ben született Besztercebányán, 53 éves, katolikus, osztrák nemzetiségű, nős egy gyermek apja. 21 éves korában lép a gyalogezredbe. Becsületes, kitartó munkája eredményeként rohamosan halad a ranglétrán. Felszerelési felügyelő és a nagyváradi fegyvertár vezetője. Nem volt a harctéren és Erdélyben sem. NAGY SÁNDOR JÓZSEF, Nagyváradon sz. 1804-ben. 45 éves, katolikus, nőtlen, magyar. Előbb a császrái hadseregben szolgált, de 1848-ban a forradalom mellé állt. Számtalan sikeres harcban vett részt a mai Magyarország trületén. Buda ostrománál az első között volt, aki felhatolt a várba. Soha nem harcolt Erdélyben. GRÓF LEININGEN WESTERBURG KÁROLY, 1819-ben sz. A németországi Ilbenstadtban. 30 éves, lutheránus vallású, német nemzetiségű, nős, felesége a magyar Sissány Eliz. A szabadságharc mellé állt. Részt vett a szerbiai, komáromi, váci csatákban. Az oroszok ellen is hősiesen küzdött. Nem harcolt Erdélyben. GRÓF VÉCSEY KÁROLY, sz. Pesten 1807-ben, 42 éves, katolikus, nős, gyermektelen. A császári seregben szolgált. 1848-ban ezredével együtt a forradalom mellé állt. Harcolt a szerbek ellen, Szolnoknál. Elfoglalja Arad várát, részt vesz a temesvári csatában, visszavonult Lugosig, majd Arad mellett (Soborsinnál) látva a szabadságharc gyászos kimenetelét, ágyúit megsemmisítette és Borosjenőnél az oroszok előtt leteszi a fegyvert. Nem harcolt Erdélyben. TÖRÖK IGNÁC, 1795-ben sz. Gödöllőn, 54 éves, rom. kát nőtlen. Magyar, katonai tanulmányait Bécsben végezte. Később a magyar testőrségben szolgált. A komáromi erődítmény parancsnoka volt. A szabadságharc vége felé Aradon szolgált. Nem vett részt harcokban. DAMJANICH JÁNOS, 1804-ben sz. A bánsági Szása községben, 45 éven, görökeleti vallású, szerb nemzetiségű, nős, gyermektelen. A császári hadseregben szolgált, 1848-ban a szabadságharc mellé állt. Legnagyobb ellensége volt azoknak a szerbeknek, akik a forradalom ellen fellázadtak. Egyik legvitézebb katonája volt a szabadságharcnak győzelmet, győzelemre halmozott. Nem harcolt Erdélyben. Dicsőség illeti őket hősi tetteikért! Kegyelettel emlékezünk rájuk! ZSILKÓ JÁNOS Hóhérakasztás Michael Biberbauer töprengései, minekutána írásban utasittatott, hogy neki kell dr. Jakob Julius Haynau táborszernag’ot eltemetnie Megjegyzés: A költemény a Romániai Magyar Szó 1999 febr. 27-28. számából vettük át. Rettenet egész délelöttöm És nem tértem még jóformán magamhoz, Mióta azt a k. und k. pecsétest, kezembe nyomta s odébbállt a postás. Több bujkált bennem, mint meglepetés. Be kell vallanom: félek, szörnyen félek. Nyilván valami készül ellenem. Mert mint a gráci evangélikus Hitet gyakorlók, ezidőszerinti Egy szál protestáns (protestáló) papja, Német létemre, magyarbarát lettem. És jött a Burgnak kókuszreszelékes Vitriolban meghengeregetett, Személyemre szabott „csínytevése”, Hogy én, a nyeszlett, örök ellenzéki Társaimtól, megtűrt, szégyeneik Biberauer, fogom eltemetni "kedvelt hívük földi maradványait”. Beültem a kopott bőrfotelbe. Szemem előtt a processziók jártak Gróf Batthányi, az a Tizenhárom, Több mint százhúsz, akasztott, kivégzett, Ezerkétszáz Kufsteinba börtönzött... Láttam ezt a konok Rendteremtőt Taljánok közt, Garda-tó környékén, Bresciában, vérengző Hiénát. A londoni Barkley üzemekből kituszkolták, mint utolsó rongyot, Szitkok kopogtak az esernyőjén Brüsszel főterén eső helyett. S most azt várnátok részemről is el, Hogy koporsója tölgyfa fedelén, az Átkoknak átkát én is eldöngessem. Wilhelmine egész éjjel hallja Lépteim a felette levő Emeleti dolgozószobámból. Járkálok folyvást, faltól itt, falig, Majd: hátraarc! És azon nyomban: vissza! Már végigjártam az Egyenlítőt, Míg azt gyomrozta Isten ki belőlem, Hogy ezt a férget Mitbrundernek hívjam. Aztán... mindenki elcsendesedett, Én ráletem az illendő Igére, Wilhelmine békén elszúnyókált, A Bibliámba belebóbiskoltam. De akkorra már kész volt a beszédem Felirtam még a címet is fölé: „Baron von Haynau koporsójánál, Ezernyolcszázötvenhárom Március tizennyolcadikán A gráci templomban elmondta, Michael Biberbauer, lelkész.” Állok, mint egy Krisztus a szószéken. Alattam a sok megilletődött, Bakacsinból ki-kilrándító Sajnálatát megjátszó tömeg, Díszövszázad, díszegyenruhában Deszkák között egy pondró,a halott, Bársonypárnákon sok kitüntetés, Dús éremrendek, csillagok, keresztek... És felveszem a textus igevereset, A Héber levél kilenc huszonhétből: Elvégeztetett dolog, hogy az emberek Egyszer meghaljanak, utánaÍTÉLET! H” Isten nyugtassa Ó hiénasága, JÉíj itt a földön majd hatvanhét évet. a íír (Belényes, 1999. Február 2.)