Napi Magyarország, 1997. december (1. évfolyam, 2-12. szám)
1997-12-27 / 9. szám
1997. december 27., szombat* Iratosi kertek alatt igen, dorobánci államhatár, mert jóval a népdal születése után Krisztus 1926. évében a kisiratosiak önként dalolva kérték falujuk nevének románosítását. A kelet-csanádi színmagyar faluból Dorobanti lett, a kertlábnál meg a Galíciából idezsuppolt gyepű. Kovács Ferenc uram (1907-1959), ki anyaországi életében regényt is írt („Kondor Tamás karrierje című művének Aradon az özvegye, Budapesten az Országos Széchényi Könyvtár őrzi egy-egy példányát), a háború után Aradon ragadva jogászkodás helyett kisiratosi tanárként kereste kenyerét, s Csanádi évei alatt gyűjtötte csodálatos „Iratosi kertek alatt című népöltési összeállítását. Majd hogy állástalanul maradt, úri passzióból - az aradi magyar tanárok és diákok közreműködésével - a máig kiadatlan „Aradvégi magyar népköltészet című gyűjtemény értő kutatóra váró kincshalmazát szedte össze. S kedvet abban a faluban kapott az aradi-csanádi magyar világ értékeinek a fölmutatására, amelyben Hodács Ágoston (1879-1951) műfordító, író, egyházi szakíró katolius pap oly tragikus sorsra jutott. Csanádiak még tudták, hova tartozik a két ország peremére került, koncnak odavetett Kisiratos. Az egyiktől a másikhoz csapták, miközben emennek a székbre vetve amannak a határán maradt. A Varga Dávid könyvében leírt csonkabihari, körösnagyharsányi peremvidék ehhez képest az ígéret földje. S lám, mindkettő annak tartja magát, ami! A harsányi bihari, az iratosi Csanádi. Mert a határszélre jutott, a határt bármely oldalról érintő falvak népe - úgy tapasztalom - őrzi a más megyéhez tartozás tudatát. Pontosabban emlékét. Még inkább: tudja, hol lenne az ő igazi helye. Ezer év alatt valahogy megszokta Harsány: Iratos száz év után. A minap fölmérték Csongrádban, mi a véleményük az embereknek Csanád megyéről, s kiderült: Makó és közvetlen, Szegeddel szomszédos környéke nem kívánkozik el Csongrádtól, míg a mai békési-csongrádi megyehatár két oldalán vergődő, az egykori Csanád megye kellős közepén lévő települések népe hajlana a régi önállóság visszaállítására. Csanád vezér és Szent Gellért Csanád vármegyéje a szélre szorítottakban él? Ki tudja, miért tartok velük, s alapozom két évtizede kisiratosi b írói falurajzom. Csonkának nevezik azt a történelmi megyerészt, amelyet Trianonban nekünk hagytak. Csonka az a Csanád, melynek négy járásából három maradt a miénk, s csonka az a Bereg is, amelyből járásnyi maradt meg a Párizs környéki urak jóvoltából. Avagy csonka az a marék ugocsai föld, mi véletlenül itthon aragadt? Csonka a megrövidített test, s nem az, amivel megkevesbedett. Tehát Csonka-Csanád valóban csonka Csanád, hisz maga a megkurtított Csanádvármegye. Ám már Csonka-Bihar nem csonka Bihar, mert hogy Biharország java odaát került, s a mi, utóbb két megyéhez szorított bihari fertályunk csak ennek az idegen uralom alá jutott Biharnak a Magyarországnál hagyott darabja. Szóval ha a levágott végtag, kinyomott szem, a kerítésen túlra helyezett bél, a lekanyarított fül, a fűrésszel kettészelt test kisebbik fele ideát maradt s mi ezt Csonka Jánosnak, Csonka Balázsnak, Csonka Ábrahámnak hívjuk, akkor minek nevezzük a végtagjától, avagy bármely más testrészétől megfosztott Jánost, Balázst, Ábrahámot? Ha Csonka-Csanád nem más, mint a Csanádból megmaradt megyerész, micsodás Csanád a lekanyarított s Arad megyébe tagolt pár falu? Mert ha Csonka-Szatmár a kisebbik, a testéről letépett, ide át került Mátészalka-tája, nem Csonka-Csanád-é, nem csonkacsanádi-é mondjuk az én falum, Kisiratos? Attól függ, honnan nézvést. Bár az úgynevezett Csonka-Bihar, amely eszerint csak a testcsonk-közeli testrész-maradvány, már-már teljes életre képes (lenne), a törzsétől eltávolított aradi Csanád erre képtelen. Ráadásul Csonka-Csanádban a Csanádi öntudat kimúlt, a lenyisszantott aradi részeken még eleven, ellenben a Csonka-Biharnak mondott maradvány református népe büszkén vallja magát: biharinak. No persze: Bihar népe törzsökös, Csanádé jószerivel telepes. De attól még a csonka csonka... Csonka-bonka, ki nemrég jött, könnyebben megy? S különösebb erőlködés nélkül rávehető a szülőföld nevének is az elfelejtésére? Csanádban csak elvétve hallani a megye ősi nevét, sem a Békéshez, sem a Csongádhoz csapott rész lakossága nem vergődik azzal, milyen megyében élt az a nép, melynek a csontjaira települt - leginkább az Úr 1800-as éveiben. Mert a török után megmaradt néhány földkunyhónyi Csanádi magyar igazában csak a XVIII. század végétől, s légióként a dohánykertész zsellérfalvak kincstári, bérlői s földesúri telepítéseitől kapott segítséget, hogy újra belakja a megyét. Jött a szegedi nemzet, a palócság, meg a környező magyarság, hogy újból az ország legjobb termőföldjévé tegye a törökjárta, elvadult tájat. -w- -uradalmak népe, bérlők zsellérsége a Csanádi, nem kisbirtokos, nem kisnem■ i mesi származék vagy éppen magát a hétszilvafások rendjébe soroló hajdúivadék, mint a szintén alaposan helybenhagyott - többszörösen szétdarabolt és a peremre szorított (Békés és Hajdú-)Bihar vármegyei nép. Ezért gyújtotta föl a legutóbbi századfordulón a „parasztszocializmus” a Csanádiakat, a bihariakat alig, s lett a Vihar-sarok kellős közepe Csanád (meg a hasonló sorsú - szintén telepes - szomszédos Békés). A biharival együtt törzsökös népességű, Biharral szomszédos, Körös-közi északi Békés sem mutogatta magát az aratózendülésekben, zsidóverő megmozdulásokban (mely utóbbiakat a közelmúltig oly jól el lehetett hallgatni; el kellett, hogy a szegényparasztság lázadását eszményíthessék s szocialistának mondhassák). A Csanádi: nemrég jött, nem törzsökös? Azért nem követeli vissza ma sem az ősi megyenevet? Mert mi köze hozzá? Vagy éppen mert: sosem volt gazda, a maga ura? S ami - ameddig emlékezik - igazán sose volt az övé, könnyedén másnak nevezhető? Például: Békésnek, Csongrádnak - Csanád, avagy Békés- Csanád és Csongrád-Csanád helyett. Avagy akár Aradnak. Ahogy elnézi az ember, a legújabb földosztás sem ígér sokkal több önálló parasztgazdaságot sem csongrádi, sem békési (sem aradi!) Csanádban. S bizonyára nem véletlen, hogy újabban Zsíros Géza (békés)csabai kisgazda palitikusból lett kunágotai (csanádi!) nagygazda emlegeti Csanádot, mert hogy szerinte föl kellene költeni Csipkerózsika-álmából. Persze, aki a sajátjában élhet...! Sarusi Mihály . Állati dolgok A lónak is társ kell a viharban Miközben amputált testű hazánkban feszítő hétköznapi gondokkal serénykedünk, olykor megérint bennünket érzelmeink fagyhalála. Az áhított nyugat-európai élet felé kacsingatunk, miközben emberi kapcsolatainkban egyre kiszolgáltatottabban kell élnünk. Mert némelyek egyre agresszívabb, önérvényesítő, hódító életet akarnak élni a szabadság új rendjében és sajnos úgy tűnik, a népszabadságból könnyedén népszakadás lehet. Holott csakis megalapozott érzelemvilágunk segítségével lehetünk képesek emberhez méltóan megélni ezt az átmeneti kort is. Az érzelemhiányos élet növeli a raagányérzetet és társadalmi viharok idején fokozottan szorongatottnak érzi magát a magára maradt ember. A ló ragaszkodó és főként érzelemgazdag állat. Régi parasztgazdák a megmondhatói, hogy némely ló igen nehezen tűri a magányt az istállóban. Mellé kell kötni egy kecskét, birkát, de elegendő az is, ha csak egy tyúk kapirgál a lábai között. Amikor vihar támad és az ilyen ló egyedül van, akkor kötőféket rángatva, deszkát rugdosva, akár önmagát is megsebesítve vergődik félelmében. A közöttünk élő magányérzettől szenvedő főemlős embertársaink talán nem félnek, de alkalmasint erősen szoronganak „viharos” időkben. Mostanában pedig hazai tájainkon ugyancsak társadalmi viharok közepette élünk. Ha ez a vihar, hála a Fennvalónak, nem is életeket pusztítóan látványos, ezért még jogos a kérdés: kit, hova sodornak ennek a viharnak a széllökései? Miként hagyják magukra falusi házaik magányában az öreg szülőket, nagyszülőket azok a fiatalok, akik érzelmi életükben eldurvulva egyre fokozottabban a haszonelvűség, az önérvényesítés, a meggazdagodás, az anyagi gondjaiktól való menekülés legkülönbözőbb formáiba kapaszkodnak, és veszni hagyják az ősi házat, segítség nélkül azokat, akiknek az életüket köszönhetik? Tudjuk az ország lakossága elöregedett, több mint egyharmada nyugdíjas. Vajon a mai áldatlan mezőgazdasági viszonyok közepette nem lenne szükség az öregek sok mindent átélt tapasztalataira? Bele kell kényszeríteni őket a magányos túlélés gondjaiba? Őket, akik még ma is megpróbálják a ház körüli paraszti életet fenntartani? Akik még ma is megpróbálják kicsiny földdarabkáikat művelni, mert a természethez fűzött ember tudja, becsületes haszon csak ott van, ahol keményen munkálkodunk. A cserzett, barázdált arcú, öreg férfiak és a fejkendős, szikár vagy elterebélyesedett testű öregasszonyok hiába próbálják életük értelmét, tapasztalatait gyerekeikre, unokáikra hagyományozni, ha azok nem kérnek belőle. Mi mást tehetnének, egyre fáradtabban tesznek-vesznek a ház körül az egyre zsugorodóbb gazdaságuk magányában, amíg el nem lobban életük lángja. Aztán el lehet adni a házat, kicsinyke földet, kertet, a fákkal, amire gyerekkorban oly sokszor fölkapaszkodtak, az öreg bútorokat a szerszámokkal együtt, és felélni rövidke idő alatt a háromnegyed évszázados élet kicsinyke hasznát. Szobácskájuk magányában vidéki öregeink, ha nem is félnek a mostani viharos időben, mint ama bizonyos lovak az istállóban, de gyakorta föladják a küzdelmet, mert társak és értelmes élet nélküli lényeknek érzik magukat. Az ő gyöngeségük, mert sok a magányos öreg, az egész magyar földművelés gyöngesége is lehet, és ezért csupán az érzelemhiányos életre „nevelt” fiatalok hibáztathatók. Hogy őket is meg lehet érteni? Nincs kedvük kínlódni, mint apáik, nagyapáik és nagyanyáik tették kora hajnaltól késő estig? Inkább a könnyebb pénzkereset felé veszik útjukat? Sokszor a tények ezt bizonyítják, de így „nevelte” őket az elmúlt évtizedek államszocializmusa és most még ehhez „megkapták” az őket elhódító, folyvást az ügyeskedést anyagi haszonra váltó „piacgazdaságot”. A magányos öregek pedig csak szoronganak, mint ló a viharban, mégha ezeknek az öregeknek igen erős, nagy rétege kezd is kialakulni. Csak azt felejtjük el, hogy a magányérzés okán nem csak az egyes ember, de a nemzettudat is depressziós lehet. Vagy máris az? Győrffy László Nézet Komázunk •Iwilinkázni láttam őket először, gumicsiz- Limában, elhordott munkásgúnyában, JL. három ujjal fogva a kosztól homályos, vastag falú poharat, folyvást fontoskodva, mintha tüzet oltani indulnának. Mindketten családosak, munkanélküliek, hogy testvérek, legföljebb az egyformán elnyűtt vadászkalapjukról látszik. Bajusznak, a kese, tépett hajú öcsnek a nyelvébe, Mokánynak a lábába szállt az ital. Petya bácsi, a levitézlett kovács, kinél tetőrakásért szólt a napibérük, megérdemelte a sorsát, mert saját kezűleg töltögette a pálinkát, s így kora délelőttre, náluk is elgyalázottabb állapotba került. Nem csoda, hogy ösztönös szorgalommal keresték az árnyékot. Leugrattak a bicikliről, hogy koccintsunk. Mire? Az egészségedre. Lehet ellenállni a lélekből fakadó meghívásoknak? Meghúzódtunk a pándit érlelő meggyfák alatt, előkerültek a gyűrött dobozú cigaretták a zubbonyzsebekből, s ahogy akaratlanul megered az ember nyála a jóféle szilvapálinkától, úgy indult meg a beszéd. Fölszórjuk a cserepeket - mutatott meg megrogyó lábbal a tetőlécekig lecsupaszított pajtatetőre Mokány -, oszt uccu haza lucernát kaszálni, hamit adni a gyomornak, aztán kifelé kapargálni, estével ólatyanézni, megetetünk, és átadjuk a teret a baglyoknak, tirimókusnak. Tirimókus? Nyest - böffentett Bajusz, és fölemelte nikotinsárga mutatóujját. - Elviszi a rucát, tiktojást, gyümölcsöt és még odapirít a küszöbre. Tele a piszka gyümölcsmaggal - bizonykodik Mokány. - Az öreg Virgonc ötöt fogott a télen, huncutul, mert a méregre, pisztolyra nem hallgatott. Tőrt vetett neki a palláson. - Fenékig - adta a poharat Petya bácsi újfent a kezembe. - Haladjatok előbb! - Megvár a tető. - Süt-üt a nap - csuklóit Bajusz. - Mokány rábólintott. Nem mond esőt a hétre. Cudar jószág a tirimókus, meg bátor is. Úgy járja éccaka az utcát, mint mi - mondja Petya bácsi. Kovácsmarkában akkora a kupica, mint valami félresikerült gyűszű. - Hajnalban fölébreszt a vonat - panaszkodik Mokány -, amikor átfütyöl a sorompónál. A Tóni dudál - fejtegeti Bajusz akadozó nyelvvel -, mert két halottat elcsapott már az idén. Mokány fölhúzza a szemöldökét. Halottat, te igen normális? Halott lesz az olyan ember. -Az egyik asszony vót, nem ember. - Asszony, ember, eljön érte a tintás - tölti meg harmadjára a poharakat Petya bácsi. - Ha nem faljunk valamit, mert chomorra a pálinka se csúszik. Az öles vályogfalak között hűvös a levegő, a konyhában terített asztallal vár a dongalábú, elhízott háziasszony. Petya bácsi megszegi a kenyeret. Kolbászra, hurkára - mondja a kiszívott csikk mellől -, emitt a macskapöcse paprika. A cigarettát vennéd már ki a szádból! Briggy asszony, jajongsz itt nekem. Mohács megforgatja a kolbászt a szájában, elgondolkodik. Ezt a Haragvó Csibi töltötte. Á, hogy anyű essen belé. Eriggyél kifelé! Elfolyatta a vért - vonszolja arrébb a rossz lábát az asszony. -Pirított májat ettünk a torban. Mokány csípős paprikát bök a bicska hegyére. Tizennégy éves korom óta szúrok, de ilyen még nem esett meg velem. Befelé az ólba, ételet a pofájába, a másik végét a fára, ráhúzza magát a kötélre, amilyen gyagya, jöhet a tál, bököt neki, kivérzik, eldől. Ez a sora. Elhárítja a méltatást, újabb paprikáért nyúl. Eccer Suta Balogéknál vágtam. Amikor megláttam! Hű, idesanyám! Kilátszott a háta a deszka mögül. Vót benne két mázsa. Az rítt ám! Úgy ráhúzta a kötelet a gerendára, hogy késsel kellett lecsapnom róla. De sajnáltam! Bólogatunk, Mokány megtörli alkarjával a száját, és kileheli a paprika tüzét. A kötelet. Fonott kenderkötél vót. Hatsodratú. Máig sem akadt olyan a kezembe. Rott József MAGYARORSZÁG 23