Napjaink, 1968 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1968-01-01 / 1. szám
Remény és várakozás Bizalom és bizalmatlanságZTld demaink hullámhosszán disszonáns zörejek is villáznak, tétován tűnődünk, vajon mit hoz az új esztendő? Pontosan még nem tudjuk, mit hoz. Érzelmeink zavarosak, letisztulásukhoz idő kell — az az idő, mely pontosítja most még ég-föld között lebegő fogalmainkat, a legfőbb fogalmat: új mechanizmus. Új mechanizmus! Dübörgő elevenséggel robbant bele nyelvünkbe. Máról holnapra nyert polgárjogot, felkapta, aki érti, s az is, aki nem érti. Ha majd meglesz hozzá a történelmi távlat, várt újdonságai széltében-hosszában elterjednek, azon is elgondolkozhatunk, honnan volt e fogalom nem mindennapi varázsa. Alighanem onnan, hogy társadalmunk megért tennivalókat képzettársított hozzá, így válhatott élővé, ezért lehetett azzá, amivé valóban lett: a fontolva haladóknak fenyegető mumus, a gyorsabban haladni akaróknak bátorító lendület. A dolgainkban megbújó kisszerűségnek üzent hadat, a hétköznapok álmatag vontatott evolúcióját akarja száműzni. Újra és újra viták lobbantak arról, hogy a termelő ember serkentésére miként használjuk fel az anyagi és erkölcsi ösztönzőket. Némelyek arra esküdtek, hogy az anyagiak mindenekfölött, mások a kettő vegyített alkalmazása mellett törtek lándzsát, megint mások az erkölcsi ráhatás elsődlegességét bizonygatták. Mindhárom álláspont elméleti szférákból közelített a valósághoz ahelyett, hogy a mindennapokban mintegy spontánul létrejövő módszerekre figyeltek volna. Meglepő paradoxon: miközben a gyakorlat jelentőségét hangsúlyoztuk, sőt, túlhangsúlyoztuk, nem sokat adtunk rá, elméleti sémáinkhoz makacsul ragaszkodtunk, függetlenül attól, a valóság emberi közegében milyen természetes ellenállás munkált sémáinkkal szemben. Az elméleti sémákhoz könnyen jutottunk, gyártottuk is nyakra-főre. Tobzódtunk jelszavakban, míg szegényesek voltunk hatásos módszerekben. „Nálunk a munka becsület és dicsőség dolga!” Pedig a munka átmeneti korunkban még sok fáradtsággal, kínnal jár. Engem mindig is idegesített, amikor arról olvastam: felmérést végeztek a gyárban, a dolgozók munkaidejük hányadrészét fordítják termékek előállítására és hány órát „lógnak”? Elgondoltam, mennyivel inkább kellett volna felmérni azok mindennapi tevékenységét, akiknek a munka megszervezése lenne a dolguk? Az irányító apparátus túlméretezése vezetett oda, hogy a munkavégzés sajátos lassító közegállapotba került. Az okkal,ok nélkül való normarendezések nem meghozták, ellenkezőleg: elvették a dolgozók kezdeményező kedvét. A tömegméretű időlopás — ha ilyesmiről egyáltalán szó lehet — aligha a dolgozók vétke. Az új mechanizmusnak a ZhanCSt "nemcsak a gazdaság megújhodását várjuk tőle, hanem szellemi közéletünk pezsdítését is. Mire gondolunk? Sokmindenre. Nemrégiben egy tanácskozáson vettem részt, tárgya: szocialista demokrácia és szocialista humanizmus. Többen megemlítették: rendszerünk huszonharmadik évében felléphetünk-e már azzal az igénnyel, hogy aki szót ejt fogyatékosságokról, a legteljesebb tájékozottsággal adja elő mondókáját? A szocialista demokrácia — a felismert szükségszerűség szabadsága, magas fokú tudatosság. Nos, a mi dolgozóink képzettség dolgában aligha tudják még kielégíteni ezt az eszmei igényt, tehát meglátásaikat olykor zavarosan, esetleg hebehurgyán, pallérozatlan nyelvi vaskossággal adják elő, egyszóval: durván. Tehát várjanak addig, amíg „felfejlődnek” a tapintatos nyelvi „dörzsöltségig”? Amikor már nem sértik az illetékesek érzelmeit? A probléma lényegbe vágó. Az új mechanizmus legfőbb célja, a költő szavaival élve: „Dolgozzék úgy minden ember, mintha — Egyedül rá támaszkodnék honra”. Ez a nemes társadalmi „elvárás” a felelősség decentralizálását kívánja elérni, minden állampolgárra annyit terhelni gondjaink közös jussából, amennyi feltétlenül megilleti, ugyanakkor azonban e felelős jogállás mintegy predesztinálja arra, hogy tudatosságának adott szintjén elmondja baját-baját. A „Ne szólj szám, nem fáj fejem” szállóigét visszájára kell fordítanunk, olyan közszellem meghonosítása révén, melyben akkor fáj majd a fejünk, ha nem szólunk, ha eltűrjük, hogy környezetünkben fölhalmozódjanak a bajok. A vezető káderek nagyfokú fluktuációját sok esetben nem a rátermettség, szakképzettség hiánya okozza, hanem emberi fogyatékosságok. A vezető és beosztottak kapcsolata spontánul alakul. A kiemelt személy — anélkül talán, hogy tudna róla — olyan magatartást vesz föl, mely a beosztottakkal való bensőséges viszonyt szinte lehetetlenné teszi. Korszerű vezetéselméleti tudnivalók hiányában régről ittrekedt, avult magatartási normák szivárognak a „kiemelt káderbe”, s ha rátartivá, fennhéjázóvá válik, ilyen irányban kezd fejlődni, közvetlen környezetéből „előállnak” a hamisak és sima modorúak, erényeit eltúlozzák, hibáit elhallgatják. Egyszer munkatársai megkérdezték egy örökké hallgatag kollégájukat: „Mit tennél, ha nyernél egy lottóötöst?” A hölgy elrévedezve felsóhajtott, és csak ennyit mondott: „De megmondanám a magamét az osztályvezetőnknek .. A kisember az kisember, félti a kenyerét. Ennek a dolgozónak csak egy főnyeremény tudná felszabadítani az őszinteségét béklyózó gátlásokat. Nos, az ilyen osztályvezető is egy nagy nyereséget szalaszt el, annak a lehetőségét, hogy a személyiségét fejlesztő munkatársi észrevételekkel gazdagodhassék. Ismerek olyan magas beosztású kádert, aki tíz év alatt sem tudott megtanulni magyarul, következetesen elhibázta az igemódokat, azzal ezret mondott, pedig iskolázott beosztottakkal dolgozott együtt — amikor beszélt, munkatársai kárörvendve röhögcséltek, még a fehér asztal ritka, borközi állapotában se merte senki figyelmeztetni. És egyszer őnála is magasabb beosztású vezető pirított rá. Mindezt elkerülhette volna, ha másképp viszonyul munkatársaihoz. Írs. az új mechanizmus szellemének ide is Egyszóval: el jjen jutnia, s minden bizonnyal el is jut. A szocialista demokrácia térhódítása szabad közszellemet feltételez. A mechanizmus megvalósítása a gazdaságban nem sikerülhet „a kapcsolt részek” párhuzamos fejlesztése nélkül. Ősi, évszázadokból ránkmaradt retrográd hagyományok várnak szétzúzásra, s olyanok, melyeket már magunk építettünk olykor kapkodó sietségünkben. Az új mechanizmus szárnyaltató lehetőségeit egyelőre érezzük inkább, mint tudjuk. Egyet azonban bizton állíthatunk róla: eddig felhalmozott jó dolgainkból építkezik, azok istápolását szorgalmazza majd, ugyanakkor azonban felhagy avult és vélt érdekek védelmével. A közgazdasági kategóriák következetes alkalmazása semmiképpen se vezethet oda, hogy nálunk sérelem érheti a szocialista humanizmus alapvető elveit. Minden az emberért történik itt. a .j . / társadalmi-gazdasági útj-A minden jelentős és a megelőző rémhírfalkák most is ránk törtek, csapatostul lepték el állampolgáraink tudatmezőit, hogy fölfalják reményeinket, kételyt hintsenek el. Aggodalmaink valóban vannak, de ez több, mint természetes. Hagyományaink között szép számmal akadnak olyanok, melyek az új ellen berzenkednek, a megszokottat tartósítanák az idők végezetéig. A nagy emberi és társadalmi vállalkozások kora volt az elmúlt huszonkét év is, a kísérlet buktatóival, kegyetlen tanulságaival, de vége-hossza sincs eredményeivel, melyekre felépül ez az új is. 1968. január 1. kezdetét jelenti ennek az újnak. Lépjünk az új esztendő elé hittel és reménnyel, higgyük, hogy nem lesz szűkebb esztendeje népünknek, s hogy hitünkben ne csalatkozzunk, vegyük számba tennivalóinkat — ki ki a maga helyén. Tehetséges népünk alkotókedvét fokozni fogja az új gazdasági mechanizmus — ez a küldetése! (G. M.) 2 Kísérlet — akadályokkal Egy közgazdász szellemesen állapította meg, hogy Amerika felfedezése huszonhétezerszer kevesebbe került, mint Dupont de Neomursnak a nylon felfedezése és hatvanezerszer kevesebbe, mint az orioné. Tanulság? Ma már nem lehet Arkhimédész törvénye és a tájékozódási eszközök középiskolás fokú ismeretének alapján, valamint néhány vitorlás hajó megépítésének költségeivel mesés kincsek birtokába jutni. Következésképpen ma már nem lehet egy kaptafára húzott sémával, a tudományok mellőzésével gyárat vezetni, dolgozni, fejlődést elérni. Aligha sikerül tisztára mosni a vezetésre való alkalmatlanság vádjától azt, akinek irányítása alatt nem nő az üzemben a termelékenység, nem csökken az önköltség, a selejt, és mindezek következtében nem emelkedik a bevétel, a dolgozók anyagi részesedése. A fejlődés túlhaladta a mindent ,,kapásból” megoldó, szubjektív megérzéseire támaszkodó és ezért gyakran kapkodó vezető típusát. A tudományos-technikai forradalom korában a vezetésnek is tudománynyá kell válnia. A tudomány kifizetődik. Egyes felmérések szerint az ókortól napjainkig kifejtett tudományos tevékenységre fordított pénzösszeg kevesebb, mint a világ ipari termelésének tíz napra eső értéke. Aligha szorul bizonyításra, hogy a tudomány iparra tett hatása sokkal jelentősebb, bár lehetőségeihez mérten még mindig csekély, a hozzávetőleges becslések szerint az elméletileg lehetséges maximumhoz viszonyítva alig 2 százalék. Marx annak idején találóan állapította meg, hogy a szellemi munka termékét értéken alul becsülik. Miért idézzük ezt? Hevesi Gyula, a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke, ipargazdasági kutatócsoportjával, kidolgozta a beruházások nélkül elérhető többlettermelés módszerét, a folyamatos munkarendek alkalmazásának gazdasági, szervezési és szociális kérdéseit. A népgazdaság érdeke, hogy a termelés állóeszközeit időbelileg mind nagyobb mértékben kihasználják. A folyamatos, üzemszünnap nélküli munkarend segítségével jelentősen növelhető a termelés mennyisége anélkül, hogy beruházást eszközölnénk. Az időalap növelése gondoskodik az állóalapok, gépek fokozott kihasználásáról és a termelő berendezések amortizálódásának nagyobb ütemű megvalósításáról. Közelebb hozza a berendezések fizikai és erkölcsi kopásának összhangját, elősegíti a műszaki haladás meggyorsítását, csökkenti a dolgozók heti átlagos munkaidejét, növeli a szabad időt. Ez a lényege a folyamatos munkarendnek, amelyek közül az egyiket 6+2- nek nevezik. Minden ledolgozott munkanap után 2 pihenőnapot kap a dolgozó. Ennek a tudománynak a gyakorlati kikísérletezését ajánlotta fel az Akadémia a Miskolci Pamutfonodának. A vállalat fiatal, kísérletező kedvű vezetői kötélnek álltak. A Textilipari Dolgozók Szakszervezete azonban nem állt kötélnek. 1961. augusztus 24-én kelt határozatában még a kísérlet ellen is vétót emelt. Következménye: a folyamatos munkarend bevezetése négy évvel eltolódott, csak 1965. április 1-vel láthattak hozzá. Nos, nézzük eredményeit. Ez a munkarend is 3x8 órás, de itt négy műszak váltja egymást, üzemszünnap nélkül. Három műszak dolgozik, a negyedik pihen. A műszakváltás úgy bonyolódik le, hogy a munkát kezdőkre mindig két pihenőnap jut. Az első és Miskolcon nagy jelentőségű eredmény: a negyedik műszakhoz 300 miskolci asszonyt és leányt vettek fel! És elkezdődött egy heroikus küzdelem: megszabadulni a megszokottól, leszerelni a maradi nézeteket, rokonszenvet ébreszteni az új iránt, összehangolni a népgazdasági és az egyéni érdekeket. Mindez nem mehetett simán. Azt talán mondanunk sem kell, hogy az új munkarend magánéleti vonatkozásokig hatott. Nehezebbé vált a család közös programjának kialakítása, a rokonokkal, ismerősökkel való kapcsolatok fenntartása, az általában vasárnapokra koncentrált szórakozásokon való részvétel. A nyárontúli világ nem alkalmazkodhatott az új munkarendhez, az óvodák, bölcsődék vasárnap zárva, a közlekedés is módosul. Olyan kompenzáló intézkedésekre volt tehát szükség, amelyeket a dolgozók, saját tapasztalataik alapján, egyenértékűnek, vagy még értékesebbnek tartanak azoknál az előnyöknél, amelyekkel a hagyományos munkarend járt. Molnár József gyárigazgató brosúrában számolt be a kísérlet eredményeiről. Ebből az alábbiak derülnek ki. 1965 áprilisától a munkaidő heti 40 órára csökkent. Egy dolgozóra kevesebb éjszakai műszak esik, a havi egy vasárnap biztosított, az üzemben a közismerten jó szociális körülmények tovább javultak. Felvettek 300 új nődolgozót. Az 1966-ban legyártott fonal többletértéke meghaladta a 33 millió forintot, amihez, a hagyományos munkarend mellett, 40 millió forintos beruházás kellett volna. Az áttéréssel járó befektetések egyetlen év alatt megtérültek. A dolgozók megszokták az új munkarendet, nagyon jól beilleszkedtek. A siker titka: a kezdeményező készség, s az, hogy minden lépésükhöz a tudományt hívták segítségül. Mikroszociológiai felméréseikkel rendszeresen figyelték az új módszer térhódítását, annak nehézségeit, olykor 80 ezer adatot vallottak meg — gondoljuk meg, gépi adatfeldolgozás nélkül! Az a vád érte a vezetőket, hogy az új munkarendet „rátukmálják” a dolgozókra. Nos, a szociológiai kutatások bebizonyították, hogy a dolgozók 91 százaléka — másfél év után — elégedett vele, különösen a többgyermekes anyák. Később újabb kifogás hangzott el — az új munkarend miatt növekedett a neurózisos megbetegedések száma, még pontosabban: a Miskolci Pamutfonóban 100 ember közül 15 idegbeteggé válik. 1967 augusztusában megvizsgálták a kérdést. Miként is jöhetett ki ilyen szám ebben a modern üzemben, ahol hatalmas klímaberendezés biztosítja a friss levegőt, kitűnőek a szociális körülmények. Van itt fodrászat, fogászat, orvosi rendelés, ápolónői szolgálat, fűszerüzlet, modern ebédlő, sportpálya, uszoda, és az utóbbi időben egy sor munkát gépesítettek. Gép végzi a gyűrűsfonógépek tisztítását, a szállítást, a két legnehezebb munkafolyamatot. Higiénikusak az öltözők, a színdinamika törvényei szerint festették ki az üzem falait. Hát akkor hol a hiba? — kérdezték. Hosszas vizsgálódás után megtalálták. Kiderült, hogy az orvosi rendelő akkori adminisztrátora, aki helyettesítette az állandót, a betegség fajtáit nem vezette fel az egyedi kartonokra. Az adatszolgáltatás összeállításánál, adatok hiányában, az összes betegségeket a neurózis rovatba sorolta, így minden realitást nélkülöző statisztika kerekedett ki, mindenki ijedelmére. A Miskolci Pamutfonó dolgozóinak átlagos életkora 25—26 esztendő, még feltételezni is merész, hogy ebből a fiatal korosztályból ennyi idegbeteg kerülne ki. Befejezésül hadd idézzünk Hevesi Gyula leveléből, amelyet a gyár vezetőségének küldött 1967 szeptemberében: „Csak gratulálhatok önnek (Molnár József igazgatónak) és a vezetése alatt álló lelkes kollektívának, hogy sikerült a sok szubjektív nehézség leküzdését is megkövetelő kezdeményezést eredménynyel sikerre vinni... hogy az ilyen munkarend nemcsak népgazdaságilag előnyös, de a dolgozók életkörülményeit is lényegesen javítja. Úttörő kísérletük elősegítheti az általános munkaidő csökkentéssel kapcsolatban más racionális munkarendek alkalmazását is, különösen például az éjszakai műszakok számának fokozatos csökkentését olyan textilipari üzemeknél, amelyeknél a kapacitás maximálisan lehetséges kihasználása nem lenne indokolt. Sok sikert kívánva munkájukhoz, melegen üdvözli önt, munkatársait és az üzem valamennyi dolgozóját Hevesi Gyula.” Az új gazdaságirányítási rendszer első hónapjában vagyunk. Csupán ízelítőt kívántunk adni cikkünkkel arról, hogy gazdaságunknak ténylegesen vannak tartalékenergiái — ezek az energiák az emberekben szunnyadnak. Felbuzogtatásukhoz bátorságra, kezdeményezőkészségre s nem utolsósorba a tudomány segítségére van szükség. M. BODA ISTVÁN BUDAPEST — VIDÉK — SPORT (Eretnekség, ha irodalmi lap sportügyekkel is foglalkozik? Cáfolatért elég a szovjet Junoszty sportrovatának példájához folyamodni.) Egyre általánosabb a vélemény, hogy a vidéki labdarúgás színvonala fokról fokra fejlődik, s kezd túlnőni a budapesti nagycsapatok játékos-utánpótlást biztosító potenciális tartalék szerepén. Bizonyíték erre a Győr, a Tatabánya és a Diósgyőr idei előkelő helyezése, vagy a Győr ismert nemzetközi sikerei. Hivatkozhatunk azonban arra is, hogy a dél-amerikai portyán tartózkodó A és B keret tagjai közt hét vidéki labdarúgó található, pedig a Győri ETO-ból ezúttal senki se került a válogatottakba. A helyzet mégsem megnyugtató. Nemcsak a fővárosi nagycsapatok vonzása jelent továbbra is veszélyt a vidéki labdarúgás számára, hanem a budapesti második vonal szinte észrevétlenül kialakuló versenye is. Igaz, hogy az 1967-es bajnokságban a 18 NB I. B osztályú csapat közül csak (?) nyolc volt fővárosi, de ezek erősen a tabella elején tömörültek: a „felsőházban’, az első 9 helyezett között 6 budapesti és csak 3 vidéki (dunántúli) csapatot találhatunk! Kérdés, hogy a vidéki labdarúgás fokozottabb erkölcsi elismerésének, technikai-taktikai fejlődésének, a tehetségek jobb kibontakoztatásának érdekében nem kellene-e időnként a vidék labdarúgó-válogatottját is szerepeltetni, pl. a több frontos nemzetközi találkozókon? Minden magyar férfiban egy labdarúgó szövetségi kapitány veszett el, nos, ha gondolatban végigfutunk a vidéken szereplő játékosok névsorán, könynyen összeállíthatunk egy olyan keretet, amelyet sok európai ország nagyválogatottjaként is elfogadna. De tovább is bonthatjuk az ötletet: elképzelhető területi válogatottak (pl. dunántúli és kelet-magyarországi), vagy országos NB I. B osztályú válogatott felállítása is. Ezek a csapatok nemcsak egymás ellen játszhatnának, hanem olyan ellenfelekkel is, mint pl. az utánpótlás-válogatott, egy osztrák tartomány vagy egy szovjetköztársaság válogatottja, és így tovább. Mindez természetesen nemcsak a labdarúgásra vonatkozik, hanem számos más sportágra is, mindazokra, ahol a vidék már eddig is jelentős eredményeket tudott felmutatni. Talán az ilyen megoldások is hozzájárulhatnának egy nem elsőrendű fontosságú, de kétségtelenül közérdeklődést keltő területen a Budapest és vidék közt kialakult különbségek csökkentésében. —gy ez— Cigánykérdés a statisztika szemszögéből Ha nem lenne viszolyogtató a szó, nyugodtan mondhatnánk: az utóbbi években „divatos” lett nálunk a cigánykérdés. A dolgok természetéből következően elsősorban szociális, egészségügyi szempontból vizsgálták a szakértők ennek a számszerűleg sem elhanyagolható népcsoportnak a helyzetét. Általában minden elemzés végeredménye az volt, hogy a kulturális fejlődés, a hatékony tudatformálás (az életmód áttételén keresztül) itt az egyik, vagy esetleg a döntő tényező. Valahogy elsikkadt viszont a vizsgálatokból egy jelentős körülmény: a nyelvi aspektus. Közismert, hogy a cigányok önálló (velünk ellentétben: indoeurópai) nyelvvel rendelkeznek, és ezt a nyelvet a hazai cigány lakosság jelentős része beszéli. Azt viszont már nyelvújító ősapáink, sőt még korábban azok reformátor ősei felfedezték, hogy egy nép tudatának formálása leghatékonyabban az anyanyelvi kultúra fejlesztésén keresztül képzelhető el. Adjuk most át a szót a szubjektív tévedésektől kevésbé terhelt számoknak. A cigány anyanyelvű lakosság az utóbbi félévszázadban jelentékenyen gyarapodott. 1900-ban (a mai Magyarország területén és kerek számban) 5700, 1920-ban 7000, 1941-ben 18 600, 1960-ban 25 600 lakos vallotta magát cigány anyanyelvűnek, vagyis számuk az összlakosság 1 ezrelékéről (1900 és 1920) 3 ezrelékére nőtt. Ezek a számok azonban még nem egészen mentesek a fentebb említett szubjektív tévedésektől, csak itt nem az értékelők, hanem az adatközlők szubjektumáról van szó. Pontosabb számokat kapunk, ha a cigányul beszélők létszámát veszszük figyelembe, hisz, néhány ciganológustól eltekintve, ez a szám kizárólag cigányokat takar. Nos, a nyelvet beszélők száma 1920-ban 12 000, 1941-ben 28 000, 1960-ban pedig 40 000 volt, vagyis a lakosság 3 ezrelékéről (1920) 4 ezrelékére nőtt. (A teljes cigány lakosság száma jelenleg 200 000 körül mozog, de ezek egy része már nem beszéli a cigány nyelvet.) Mit mutatnak ezek a számok? Valószínűleg azt, hogy a hazai cigányság az utóbbi évtizedekben mind nagyobb mértékben ébredt népi-nyelvi öntudatára, hogy ezért vallják magukat egyre többen cigányoknak — annak ellenére, hogy a magyar nyelvtudás rohamos terjedésével párhuzamosan egyre több joggal tekinthetnének el ettől. (A nem magyar anyanyelvű lakosságnak 1900-ban 49 százaléka, 1960-ban már csak 13 százaléka nem tudott magyarul!) Kérdés, nem kellene-e ennek a tényezőnek a figyelembevételével újra átgondolni a cigánykérdés kulturális vonatkozásait?, N. E.