Napjaink, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1977-10-01 / 10. szám
Hosszú idő egy társadalom építésében 50 esztendő. A valóság állandó változásai új és új gondokat vetnek föl, különösképpen olyan társadalom építésénél, amely tudatosan épül, s nem a dolgok spontanutalitására hagyatkozva; nem az érvényesülő törvényszerűségek vak menetrendjével, hanem tervezetten épül, egyszóval: elméleti alapon épül. Ez a tudatos, elméleti alapokon tervezett és épített társadalom most az elmélet légszomjában szenved. Lenin éppen magyarokkal vitatkozva fogalmazta annak idején meg (sokszor idéztem már), hogy „a marxizmus lényege, a marxizmus élő lelke a konkrét helyzet konkrét elemzése.” Ő persze a mi konkrét helyzetünket igazán nem tudta, nem is akarta elemezni. Az mindig a jelenkor gondja-baja, hogy elemezze a valóságot, a társadalom konkrét valóságát, és ebből kiindulva egészítse ki az addigi elméleti alapokat. Hadd kezdjem egy látszólag talán nem is ide tartozó dologgal. A mi nemzedékünk — értem ez alatt az 50 év körülieket —, tehát a 40—50 éveseké szerintem a magyar történelem legszerencsésebb nemzedéke. Már azok, akik megmaradtak belőlünk. Olyan színskálával élték az életüket, ami soha ezelőtt a történelemben még csak nem is rokonítható egyetlen nemzedék életútjával sem. Gondoljuk csak el, hogy negyvenöt táján, a háború „jóvoltából” honnan indultunk. Lyukas volt a bakancs, rongyos volt a nadrág, és hát a ragacsos fekete kenyértől indultunk. Az első sikerélményeinkhez tartozott, hogy olaj, meg só — mert az is probléma volt — került a fekete ragacsos kenyérre, flekk került a tátogó bakancsra, és folt került — nem műsolt még akkor, hanem valóságos folt került — a lyukas nadrágra. Ez volt a lépcsősor alja. És hány apróbb és nagyobb siker vitte el ezt a nemzedéket a mai Trabantig, a mindennapos sült csirkéig, a víkendházig, a szépen berendezett otthonokig. Ha most arra gondolunk, hogy sokan kezdik 18—10 évesen már a Trabantnál, csak minden további részletezés nélkül is elképzelhető, hogy ahhoz, hogy valami hasonló skálában éljék az életüket, tehát úgy szaporodjanak a sikerélményeik, akkor már 30—40 év körül kellene jutni a különbejáratú űrrakétáig mindenkinek, vagy tömegeknek, mert hiszen a Trabanttól fölfelé, ha tovább bővítjük a skálát, már meglehetősen nehéz a dolguk. Az ember életét pedig ezek gazdagítják voltaképpen, ezek az előrelépések, ezek adják a jó közérzetet. Azt is mondhatom, hogy szegényebb lehet azoknak az élete, legalábbis ilyen élményekben szegényebb lehet, akik magasan kezdik. A hippizmusnak a gyökereit valahol itt sejtem, mesterségesen lemászni egy skála aljára, mesterségesen megteremteni egy lehetőséget, hogy mélyről induljunk, ha már mi olyan szerencsétlenek vagyunk — mert általában azok a jó polgári származásúak, akik ezt csinálják —, hogy ez a perspektíva, hogy mért két reflektort szereljünk a kocsira, pénzt tehessünk a bankba, és így tovább. Arra a következtetésre kellene tehát eljutni, hogy minél magasabb szinten indítjuk az utánunk következőket, annál szegényebbé tesszük őket, annál kevesebb lehetőségük lesz egy skála nyitására? Az apák, nagyapák nemzedékének még kitöltötte az életét, a mindennapjait, jó közérzetet adhatott nekik az anyagi felemelkedés, tehát az út a tátongó bakancstól a Trabantig még adhatott mindennapos élményeket és küzdenivalókat. Minél általánosabb egy társadalomban a viszonylagos jólét, annál kevésbé lehet életprogrammá avatni az anyagi előrehaladást, különösen a szocializmusban. Itt nincs az, hogy még szerzek, még szerzek, legalábbis nem kéne, hogy legyen, különösen nem perspektívaként. Tehát más irányba kell orientálni az utánunk következőket. Ahogy az apák, nagyapák ma élő nemzedékének az életét szinte hézagmentesen és hiányérzetek nélkül kitöltötte annak a lépcső megmászása, ők is így programozzák nagyon sokszor utódaikat. Csak a konklúziót mondom: sorskérdéssé, történelmi szükségletté vált nálunk, hogy új orientációs pontokat kell keresni, új programozást adni ennek a nemzedéknek, újfajta lehetőséget a szellem, a gondolat, az érzelmek, a hivatás, a munka szintjén, mert csak az tölthet már ki életet, és ott lehet olyanra nyitni a skálát, ott akár mindennap újra kezdhető a ..létramászás”. Most már világosan látható, ami valamikor számunkra elképzelhetetlen volt, hogy teli hassal és sok szabad idővel, és mindenféle anyagi feltétellel rendelkezve is hogyan lehet unni az életet, megcsömörödni, rossz közérzettel, nyomott közérzettel élni, boldogtalannak lenni. Hogyan lehet? Úgy lehet, ha ebbe a programba beleragadnak nemcsak egyes emberek, hanem tömegek, ha nincs további módja a kiteljesedésnek. Az előttünk való nemzedékeket hiába is szidnánk, kár volna, értelmetlen is volna azért, hogy az ő életüket sokszor az anyagi fölemelkedés töltötte ki, még ha ezt nem is tartjuk eszményi dolognak. De hogy az utánunk következőknél ez már semmiképp sem válhat programmá, abban biztos vagyok. Ezt akartam elmondani annak bizonyítására, hogy ma egy történelmi változás előtt állunk. Az ember, aki elindult az életbe, már bizonyos célirányossággal indul erre vagy arra, bizonyos értékrendszert ő már magába épített. Bizonyos értékrend szerint igazítja a gondolatait, cselekedeteit. Például azt kapta családi környezetéből, társadalmi környezetétől, vagy egyebütt, hogy az számít, mennyi a pénz, akkor ez lesz neki az az értékrendszer, ami végső soron motiválja minden cselekedetét, minden törekvését. Más értékrendeket kell tehát előtérbe hozni az orientációnál, és jó volna, ha a családi környezetben megkapnák már a gyermekek a másik értékrend hivatásra, érzelmi kultúrálódásra, egyebekre, a közösség szolgálatára, a szocializmus, a jövő, a távlatba tekintő célok után törekvésre, az alkotásra irányuló programját. Sok szó esik a műveltségről, méghozzá ilyen kategóriákban: külön humán műveltség, külön természettudományos műveltség. Az is gyanús nekem, hogy többnyire odateszik a természettudományoshoz, hogy korszerű természettudományos műveltség, a humánushoz viszont nem teszik hozzá, hogy korszerű humán műveltség. Meg is néztem az értelmező szótárban, hogy mi is az, hogy humán műveltség — hadd okoskodjak —, és az van benne, hogy görög—latin kultúrán alapuló műveltség. Akkor tényleg, ha az utolsó filozófusunk nekünk Platón volt vagy Szókratész, valóban elmaradt a világtól, ha ez volna a humán műveltség. Ha azóta megakadt volna minden iránytű, ha azóta az ember nem változott volna. Tehát, ha az ember- és a társadalom-központú anyagunk, műveltséganyagunk a több ezer évvel ezelőtti nemzeti kultúrákon alapulna. Ám, én azt hiszem, hogy a humán műveltség és minden emberközpontú ismeretanyag is lehet korszerű, nemcsak a természettudományok. Sőt, magam kerülöm is a természettudományos műveltség megnevezését, mert ilyet én nem ismerek. Van korszerű természettudományos ismereteken alapuló műveltség, de amelyik az áttekintésről lemond, amelyiknek a közepében nem az ember és a társadalom van, és az összefüggéseket nem ebben a szövődményben fogja fel, az tulajdonképp ismeretanyag, az ismeret, sok minden egyéb, csak nem műveltség. Pár évvel ezelőtt, amikor az Élet és Irodalomban a tudományos rovatot szerkesztettem, Wigner Jenőtőla hatvanas évek közepén volt ez, azelőtt pár évvel kapott Nobel-díjat), kértem cikket. Küldött is. Lényegében arról szólt a cikk, amit két, vagy három évvel ezelőtt a televízióban is, amikor itt volt, Budapesten, elmondott. A tudomány határairól, s arról, hogy addig kell hozzákészülni, hogy lassan rámegy arra az alkotó időszaka egy tudósnak, amíg utoléri az előtte valók szintjét, hogy aztán tovább építhessen. Persze ez ellen úgy védekezik a tudomány, hogy mindig szűkebb területre specializálódik. Ha a fizikusnak elromlik a tévéje, noha az is fizika, akkor elmegy a szervizhez, nem tudja, hol kell hozzányúlni, nem mer hozzányúlni, hiába fizikus. Van Shaw-nak egy nagyszerű aforizmája, hogy lassacskán oda jutunk a specializálódással, hogy mindent fogunk tudni a semmiről, a mindenről pedig semmit. Mert persze, hogy minél kisebb részletekre tagolja, tájolja be magát az ember, és fedezi fel azt a pici részt magának, annál jobban elveszti szem elől a nagy egészet. A természettudományos világkép kerekedik tízezer év óta, és százezer év múlva sem lesz teljesen kerek egész. Mégis közben is éltek az emberek, és élni fognak ezután is. Ez természettudományos világkép, persze beépült a tudományos műveltségbe. Nem a képletekkel. Hogy beleépülhessen az emberiség tudatvilágába, az egyetemes kultúrába, ahhoz szükség van a humán tudományok nyelvére. Amit a fizikus képletekben felírt, annak filozófiává kell válnia. A fizikusok elkezdtek filozofálni. Heisenberg is megpróbálta a maga kommentárjaival beépíteni a fizikai világképbe megalkotott kiigazításait, és mások is. Miért mondtam ezeket el? Itt megint a koncepciókban vannak a gondok. A törzsnevelés az iskolákban folyik, az általános műveltség törzseit ott nevelik ki. Én egy k°rteszeti tapasztalatból tudom azt, hogy minél hamarabb ágaztatja el az ember a husángot, annál hamarabb terem. Kétségtelen, annál rövidebb idejű, annál rövidebb életű, kevesebb termőterülete is van. A kultúra és a művelődés dolgában is: minél hamarabb ágaztatjuk el a törzset, az általános műveltség fő törzsét, annál korábban „terem” az ember, de annál rövidebb életű ez a műveltségi anyag. A túl korai szakosítás azt a veszélyt rejti magában, hogy még az illető szakmában sem tud valaki igazán nagymívű munkásságot végezni. Ez egyébként egyetemi tapasztalatom; haközgazdasági technikumból megy valaki közgazdasági egyetemre, s egészségügyi technikumból megy orvosnak vagy biológusnak, az első egy-két évben megvan az előnye a többiekkel szemben, utána lekörözik a gimnazisták. Erősebb törzset nevelt az általános művelődésnek, a későbbi elágaztatásnak erősebb törzset nevelt a gimnázium. Az emberközpontú, társadalmi ismeretanyagok és az érzelmi kulturálódás adja meg ezt az erősebb törzset, amely később úgy látszik nagyon alkalmas arra is, hogy szakirányban is erőteljesebb ágakat hozzon. S minél inkább szaporodik az ismeretanyag a világon, annál kevesebbbet tud egy ember felfogni belőle. A régi görög, aki még önmagában egyesítette a csillagászt, a matematikust, a költőt és még nem tudom mi mindent, az a maga korában sokkal műveltebb ember volt, mint ma egy atomfizikus, aki csak egy bizonyos szektor részét látja át. Ha így, történetileg vizsgáljuk a műveltséget, világos, hogy amennyire a specializálódás folyik a szakágazatokban, úgy süllyed a nézőpont, amiről a nagy egészet, a társadalmat, az embert, a világot, magát a természetet áttekinthetnénk. Közben pedig temetik az irodalmat és a művészetet, mondván, hogy amikor ma már egy bizonyos tudományos felfedezéshez tudós kollektíváknak kell együttműködniük, hogy közelíthetné meg az az árva költő, író vagy művész a kor újabb, bonyolult valóságelemeit. Tekintsünk vissza az utóbbi ötvenhatvan évre. Az illetékes szaktudomány vagy pedig a művészet, az irodalom érzett-e rá az ember, a kor nagy gondjaira. Sokszor, bizony évtizedekkel megelőzte az irodalom a jelzésekben, a figyelmeztetésekben az illetékes szaktudományt. Én úgy látom éppen amiatt, hogy amint automatizálódik a világ, annál inkább nő a szerepe az irodalomnak, a művészeteknek. Másképp ezt a szakismeretek atomjaira hullott tudást nem lehet egy emberi világképben összeragasztani, csak azoknak a művészeti vagy ismereti ágaknak a segítségével, amelyek megpróbálják a nagy áttekintést megőrizni a világ fölött. Külön minőséget jelent a szocialista műveltség. Művelődési, oktatási politikánkra egyre inkább hat az a felfogás, ami a technikai, a tudományos ismeretek gyarapodását, mintegy a szocialista kultúrforradalom fő áramának tekinti, így aztán az emberre, a társadalomra nem ritkán kevesebb a gond, mint az embert, a társadalmat szolgálni hivatott technikára. Eszménnyé kezd válni a szakbarbár nyárspolgár, és terjedőben a tudományos-technikai forradalom polgári értelmezése. Némelyek már-már valamiféle naturális forradalommal azonosítják. S ezek okkal kérdezhetik, miért volna szükség a világméretű tudományostechnikai forradalomban még valami külön szociális, kulturális forradalomra is. Azt akár ne is mondjam, hogy a forradalom fogalma a két kifejezésben nem azonos, s a fogalmi különbségeknek ez az egybemosása is dezorientál. Így cserélhető össze az egész a résszel. A természettudományok, a technika fejlesztése nyilván elsőrendűen fontos feladata, feltétele a szocialista építésnek. De magát, az embert emberségében vajmi keveset fejleszti. Szocialista közösségi emberségében még kevésbé. Egyáltalán a szaktudás csak esetenként és igen korlátozottan tartalmaz szociális minőséget. Ez különösképp áll a műszaki ismeretekre, némi nagyvonalúsággal azt is mondhatjuk, ha például az üzemeket birtokába, társadalmi tulajdonába veszi a munkásság, továbbra is ugyanúgy kell dolgozni, fejleszteni a technikát, a termelékenységet, mint addig. A kultúrában is oktatni kell, csak nem ugyanazt. Lapokat, könyveket kell kiadni, csak nem ugyanolyan tartalommal. A dugattyúgyártásban és a hibridcsirkefarmokon tehát a legkapitálisabb kapitalizmus fejlett technikája akár a technika szolgai másolata, licence is a szocializmus ereje nálunk. A nyomdaipar, a hírközlés, az iskolai oktatás technikája ugyanúgy. De még csak indokolnom sem kell, miért nem a szocializmus ereje a tévében, sajtóban és egyebütt a tartalmat, a minőséget, az eszmevilágot másoló licenc. Az egzakt, a természettudományos ismeretanyag azonos mindenütt a világon. Mindenütt a világon azonos a víz képlete, a második kozmikus sebesség Amerikától a Szovjetunióig azonos. Ami az oktatásban, művelődésben a világ bármely sarkában azonos, konstans tényező, az eleve nem lehet a szocialista kultúra minőségi lényege. Tehát nem ott kell keresnünk a szocialista kultúra minőségi lényegét, ami a világon mindenütt azonos algebrában, matematikában, természettudományos ismeretekben. Valahol máshol, másutt kell keresnünk. Akkor ugyan hol kereshetnénk? Az ember- és társadalomközpontú tudományokban kereshetjük, a művészetben, irodalomban, az érzelmi kultúrában kereshetjük. Ha megnézzük egész oktatásügyi koncepciónkat, politikánkat, mintha ezt a tényezőt nem venné eléggé figyelembe. Arról sok szó esik — Marx György is kiszámította —, hogy tízévenként megduplázódik az ismeretanyag. Legalább ilyen ütemben szaporodik, ha nem sokkal jobban az emberről és a világról szóló információs anyag. A szó, a betű, a kép olyan napi zuhatagában élünk, ami elsősorban éppen az emberről tájékoztat bennünket, és a legteljesebb anarchiával tájékoztat. Mindenféle ellentmondás megtalálható ezekben a tájékoztatókban. Ráadásul sokszor csak napi érdekeségű, napi érvényű információk tömegével mossa az agyakat ez a tájékoztatás. Ráadásul az is megfigyelhető, hogy már eleve manipulatív ez az adagolás, és az ember rendszerint nem arra figyel, amire talán szüksége volna, hanem arra, ami érzékszerveit borzolgatja, ilyen vagy olyan módon. Az iránytűről van szó. Én nem vitatom azt, hogy adnak iránytűt a gyerekeknek. Csak ha ez az iránytű nem mozog, vagy be van állítva egy előző állapotra, amikor valaki bemérte magát, és mi ezt amulettként hordjuk, akár belülről van ez az iránytű, akár lakatként használja valaki, ha nem érvényszerűen kapja az ember a korától és a korában, akkor ez nem jó iránytű. Szó esett a kisközösségekről. Én úgy érzem, hogy ezek a legerőteljesebben embernevelő, vagy nevelő hatású közösségek. Mindenki ismer mindenkit, szabadon beszélnek egymás előtt. Ilyenek voltak a régi népi kollégiumok, ilyenek a jó szocialista brigádok. Emlékeztek Veres Péternek egy teóriájára? Hogy ne ringassuk magunkat olyan illúziókban, hogy majd mindenki olvas. Dehogy olvas. Nem is kell! Minden közösségben legyen egy-két-három ember, aki rendszeresen olvas. És a többiek a világ dolgairól attól az embertől tájékozódnak. Minden közösség, sokféle egyéniség együtt. Nem lehet beléjük pumpálni a kultúrát, beszívják azok magukba, csak azt a pontot megtalálni, ahol a legérzékenyebben reagálnak. Tessék megnézni, mi különbség van egy mai művelődési ház és egy valahai olvasókör között, ahol az emberek maguk építették azt az olvasókört, gyalognapszámmal, kocsinapszámmal mentek oda, de úgy mentek be, hogy „mi építettük”. És ha egy jegyző került oda később, akkor az csak akkor mehetett be oda, ha meghívta valamelyik tag. Mert a tagok határozták meg, ki mehet oda. Most itt van a művelődési ház igazgatója. Az valahogy másképp plántálódik oda. Milliós költséggel épülnek a művelődési házak és szegény igazgató, népművelő izzad, hogyan szaladja körül a falut, hogyan szervezzen. Lényegében azt mondanám, tulajdonképpen akkor lehet szocialista kultúráról beszélni, ha az élménnyé válik. Csak úgy teremtődhet meg, ha tömegeknek válik élményévé. Nézzük meg az irodalom tömegvonzását! Ezt a tömegvonzást meggyőződésem szerint csak az a kultúra, csak az az irodalom, csak az a színház, csak az a művészet válthatja ki, amelyik a történelmi jelenlétet sugározza, a közéletiség töltetével, a mai élet gondjait, tennivalóit, problémáit, izgalmait sugározza. Csak így teheti élménnyé a műveltséget. A szocialista irodalom egyik legvaskosabb ága, mondhatnám a főága éppen ez a közéletiséggel töltött, a történelmi jelenlétet sugárzó, a mai magyar valóságot feltáró, megismerő, felfedező irányzat lehet, amelyik sok tekintetben nem kedves, sokféle áttekintésből kimarad manapság. Sokan vagyunk, akik úgy érezzük, hogy ellenszélben, viharos ellenszélben kell építkezni. Érthető ez abból a szempontból persze, hogy izgalmakat ad ez az irodalom bizonyos kultúrpolitikusok számára is, nem csak az olvasó számára. De ez elkerülhetetlen lesz jövőre is. Tíz év, húsz év, ötven év múlva is elkerülhetetlen lesz, hogy újat kimondani mindig ütközés árán lehet. Szikra nem támadhat csak ütközésből. Amit elmondtam, azért vált problémámmá, mert a gondolatoknak, az értelmes gondolatoknak, nézeteknek ez a szabad összecsapási fóruma nincs meg nálunk úgy, ahogy kéne, hogy meglegyen. Ilyen módon azt a valamit, amit a magunk képére először csinálunk a világban, sok tekintetben „vakrepüléssel”, de semmiképp sem a kollektív bölcsesség, a kollektív szellem és gondolait öszszefogásával és ütköztetésével csináljuk. Én a többi, itt elmondott gondnak és kitűnt ellentmondásnak ebben látom a gyökerét. Nemzedékváltás, műveltségeszmény, orientáció Részletek Fekete Gyula korreferátumából E. KOVÁCS KÁLMÁN Itáliai utazás A milánói dóm egy költemény, kővel, bronzzal, üveggel elbeszélve, mint álmodta az emberek elméje, hogy a síron túl is van még remény, hogy Isten nem hagyja az ő szerény, hívő népét a megsemmisülésbe temetve, hanem aki kérve kérte a kegyelmét, egy napon majd a mély sírból is felkel, harsonák szavára, és megindul az angyali sereggel az égbe, hol a létnek nincs határa, és éjszaka sincs, hanem csupa reggel. A boldogság ott földöntúli lenne, csábít, de mégse tudok hinni benne. JUHÁSZ JÓZSEF Szél érte a bacsót Számadásra menet igyekeztében szép csendesen kilépett a dolgokból. Maguk közé fektették juharlevelek. Köré gyűrődtek juhai lihegve, együgyűen csüngő fejük ijesztően komoly, ahogy diktálja a Kodály-protokoll. ........ .