Napjaink, 1977 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1977-10-01 / 10. szám

H­osszú idő egy társadalom épí­tésében 50 esztendő. A való­ság állandó változásai új és új gondokat vetnek föl, különöskép­pen olyan társadalom építésénél, amely tudatosan épül, s nem a dol­gok spontanutalitására hagyatkozva; nem az érvényesülő törvényszerűsé­gek vak menetrendjével, hanem ter­vezetten épül, egyszóval: elméleti alapon épül. Ez a tudatos, elméleti alapokon tervezett és épített társa­dalom most az elmélet légszomjá­ban szenved. Lenin éppen magyarokkal vitat­kozva fogalmazta annak idején meg (sokszor idéztem már), hogy „a marxizmus lényege, a marxizmus élő lelke a konkrét helyzet konkrét elemzése.” Ő persze a mi konkrét helyzetünket igazán nem tudta, nem is akarta elemezni. Az mindig a je­lenkor gondja-baja, hogy elemezze a valóságot, a társadalom konkrét valóságát, és ebből kiindulva egé­szítse ki az addigi elméleti alapo­kat. Hadd kezdjem egy látszólag ta­lán nem is ide tartozó dologgal. A mi nemzedékünk — értem ez alatt az 50 év körülieket —, tehát a 40—50 éveseké szerintem a magyar törté­nelem legszerencsésebb nemzedéke. Már azok, akik megmaradtak belő­lünk. Olyan színskálával élték az életüket, ami soha ezelőtt a történe­lemben még csak nem is rokonít­ható egyetlen nemzedék életútjával sem. Gondoljuk csak el, hogy negy­venöt táján, a háború „jóvoltából” honnan indultunk. Lyukas volt a ba­kancs, rongyos volt a nadrág, és hát a ragacsos fekete kenyértől indul­tunk. Az első sikerélményeinkhez tartozott, hogy olaj, meg só — mert az is probléma volt — került a fe­kete ragacsos kenyérre, flekk ke­rült a tátogó bakancsra, és folt ke­rült — nem műsolt még akkor, ha­nem valóságos folt került — a lyu­kas nadrágra. Ez volt a lépcsősor alja. És hány apróbb és nagyobb siker vitte el ezt a nemzedéket a mai Trabantig, a mindennapos sült csirkéig, a víkendházig, a szépen be­rendezett otthonokig. Ha most arra gondolunk, hogy sokan kezdik 18—1­0 évesen már a Trabantnál, csak minden további részletezés nél­kül is elképzelhető, hogy ah­hoz, hogy valami hasonló skálában éljék az életüket, tehát úgy szapo­rodjanak a sikerélményeik, akkor már 30—40 év körül kellene jutni a különbejáratú űrrakétáig minden­kinek, vagy tömegeknek, mert hi­szen a Trabanttól fölfelé, ha tovább bővítjük a skálát, már meglehetősen nehéz a dolguk. Az ember életét pedig ezek gazdagítják voltaképpen, ezek az előrelépések, ezek adják a jó közérzetet. Azt is mondhatom, hogy szegé­nyebb lehet azoknak az élete, leg­alábbis ilyen élményekben szegé­nyebb lehet, akik magasan kezdik. A hippizmusnak a gyökereit vala­hol itt sejtem, mesterségesen le­mászni egy skála aljára, mestersé­gesen megteremteni egy lehetőséget, hogy mélyről induljunk, ha már mi olyan szerencsétlenek vagyunk — mert általában azok a jó polgári származásúak, akik ezt csinálják —, hogy ez a perspektíva, hogy mért két reflektort szereljünk a kocsira, pénzt tehessünk a bankba, és így tovább. Arra a következtetésre kellene te­hát eljutni, hogy minél magasabb szinten indítjuk az utánunk követ­kezőket, annál szegényebbé tesszük őket, annál kevesebb lehetőségük lesz egy skála nyitására? Az apák, nagyapák nemzedékének még kitöl­tötte az életét, a mindennapjait, jó közérzetet adhatott nekik az anyagi felemelkedés, tehát az út a tátongó bakancstól a Trabantig még adha­tott mindennapos élményeket és küzdenivalókat. Minél általánosabb egy társadalomban a viszonylagos jólét, annál kevésbé lehet életprog­rammá avatni az anyagi előrehala­dást, különösen a szocializmusban. Itt nincs az, hogy még szerzek, még szerzek, legalábbis nem kéne, hogy legyen, különösen nem perspektíva­ként. Tehát más irányba kell orien­tálni az utánunk következőket. Ahogy az apák, nagyapák ma élő nemzedékének az életét szinte hé­zagmentesen és hiányérzetek nélkül kitöltötte annak a lépcső megmá­szása, ők is így programozzák na­gyon sokszor utódaikat. Csak a konklúziót mondom: sorskérdéssé, történelmi szükségletté vált nálunk, hogy új orientációs pontokat kell keresni, új programozást adni ennek a nemzedéknek, újfajta lehetőséget a szellem, a gondolat, az érzelmek, a hivatás, a munka szintjén, mert csak az tölthet már ki életet, és ott lehet olyanra nyitni a skálát, ott akár mindennap újra kezdhető a ..létramászás”. Most már világosan látható, ami valamikor számunkra elképzelhetet­len volt, hogy teli hassal és sok sza­bad idővel, és mindenféle anyagi feltétellel rendelkezve is hogyan le­het unni az életet, megcsömörödni, rossz közérzettel, nyomott közérzet­tel élni, boldogtalannak len­ni. Ho­gyan lehet? Úgy lehet, ha ebbe a programba beleragadnak nemcsak egyes emberek, hanem tömegek, ha nincs további módja a kiteljesedés­nek. Az előttünk való nemzedékeket hiába is szidnánk, kár volna, értel­metlen is volna azért, hogy az ő éle­tüket sokszor az anyagi fölemelke­dés töltötte ki, még ha ezt nem is tartjuk eszményi dolognak. De hogy az utánunk következőknél ez már semmiképp sem válhat programmá, abban biztos vagyok. Ezt akartam elmondani annak bi­zonyítására, hogy ma egy történel­mi változás előtt állunk. Az ember, aki elindult az életbe, már bizonyos célirányossággal indul erre vagy arra, bizonyos értékrend­­szert ő már magába épített. Bizo­nyos értékrend szerint igazítja a gondolatait, cselekedeteit. Például azt kapta családi környezetéből, tár­sadalmi környezetétől, vagy egye­bütt, hogy az számít, mennyi a pénz, akkor ez lesz neki az az értékrend­szer, ami végső soron motiválja minden cselekedetét, minden törek­vését. Más értékrendeket kell tehát előtérbe hozni az orientációnál, és jó volna, ha a családi környezetben megkapnák már a gyermekek a má­sik értékrend hivatásra, érzelmi kultúrálódásra, egyebekre, a közös­ség szolgálatára, a szocializmus, a jövő, a távlatba tekintő célok után törekvésre, az alkotásra irányuló programját. Sok szó esik a műveltségről, még­hozzá ilyen kategóriákban: külön humán műveltség, külön természet­­tudományos műveltség. Az is gya­nús nekem, hogy többnyire odate­szik a természettudományoshoz, hogy korszerű természettudományos mű­veltség, a humánushoz viszont nem teszik hozzá, hogy korszerű humán műveltség. Meg is néztem az értel­mező szótárban, hogy mi is az, hogy humán műveltség — hadd okoskod­jak —, és az van benne, hogy gö­rög—latin kultúrán alapuló művelt­ség. Akkor tényleg, ha az utolsó filozófusunk nekünk Platón volt vagy Szókratész, valóban elmaradt a világtól, ha ez volna a humán műveltség. Ha azóta megakadt vol­na minden iránytű, ha azóta az em­ber nem változott volna. Tehát, ha az ember- és a társadalom-központú anyagunk, műveltséganyagunk a több ezer évvel ezelőtti nemzeti kultúrákon alapulna. Ám, én azt hiszem, hogy a humán műveltség és minden emberközpontú ismeret­­anyag is lehet korszerű, nemcsak a termés­zettudományok. Sőt, magam kerülöm is a termé­szettudományos műveltség megne­vezését, mert ilyet én nem isme­rek. Van korszerű természettudomá­nyos ismereteken alapuló műveltség, de amelyik az áttekintésről lemond, amelyiknek a közepében nem az ember és a társadalom van, és az összefüggéseket nem ebben a szö­vődményben fogja fel, az tulajdon­képp ismeretanyag, az ismeret, sok minden egyéb, csak nem műveltség. Pár évvel ezelőtt, amikor az Élet és Irodalomban a tudományos rovatot szerkesztettem, Wigner Jenőtől­­a hatvanas évek közepén volt ez, az­előtt pár évvel kapott Nobel-díjat), kértem cikket. Küldött is. Lényegé­ben arról szólt a cikk, amit két, vagy három évvel ezelőtt a televí­zióban is, amikor itt volt, Budapes­ten, elmondott. A tudomány hatá­rairól, s arról, hogy addig kell hoz­zákészülni, hogy lassan rámegy ar­ra az alkotó időszaka egy tudósnak, amíg utoléri az előtte valók szint­jét, hogy aztán tovább építhessen. Persze ez ellen úgy védekezik a tu­domány, hogy mindig szűkebb terü­letre specializálódik. Ha a fizikus­nak elromlik a tévéje, noha az is fizika, akkor elmegy a szervizhez, nem tudja, hol kell hozzányúlni, nem mer hozzányúlni, hiába fizikus. Van Shaw-­nak egy nagyszerű aforiz­mája, hogy lassacskán oda jutunk a specializálódással, hogy mindent fo­gunk tudni a semmiről, a minden­ről pedig semmit. Mert persze, hogy minél kisebb részletekre tagolja, tá­jolja be magát az ember, és fedezi fel azt a pici részt magának, annál jobban elveszti szem elől a nagy egészet. A természettudományos vi­lágkép kerekedik tízezer év óta, és százezer év múlva sem lesz teljesen kerek egész. Mégis közben is éltek az emberek, és élni fognak ezután is. Ez természettudományos világ­kép, persze beépült a tudományos műveltségbe. Nem a képletekkel. Hogy beleépülhessen az emberiség tudatvilágába, az egyetemes kultú­rába, ahhoz szükség van a humán tudományok nyelvére. Amit a fizi­kus képletekben felírt, annak filo­zófiává kell válnia. A fizikusok el­kezdtek filozofálni. Heisenberg is megpróbálta a maga kommentárjai­val beépíteni a fizikai világképbe megalkotott kiigazításait, és má­sok is. Miért mondtam ezeket el? Itt me­gint a koncepciókban vannak a gon­dok. A törzsnevelés az iskolákban folyik, az általános műveltség tör­zseit ott nevelik ki. Én egy k°rte­­szeti tapasztalatból tudom azt, hogy minél hamarabb ágaztatja el az em­ber a husángot, annál hamarabb te­rem. Kétségtelen, annál rövidebb ide­jű, annál rövidebb életű, kevesebb termőterülete is van. A kultúra és a művelődés dolgában is: minél ha­marabb ágaztatjuk el a törzset, az általános műveltség fő törzsét, an­nál korábban „terem” az ember, de annál rövidebb életű ez a művelt­ségi anyag. A túl korai szakosítás azt a veszélyt rejti magában, hogy még az illető szakmában sem tud valaki igazán nagymívű munkássá­got végezni. Ez egyébként egyetemi tapasztalatom; ha­­közgazdasági tech­nikumból megy valaki közgazdasági egyetemre, s egészségügyi techni­kumból megy orvosnak vagy bio­lógusnak, az első egy-két évben megvan az előnye a többiekkel szem­ben, utána lekörözik a gimnazisták. Erősebb törzset nevelt az általános művelődésnek, a későbbi elágazta­­tásnak erősebb törzset nevelt a gim­názium. Az emberközpontú, társa­dalmi ismeretanyagok és az érzelmi kulturálódás adja meg ezt az erő­sebb törzset, amely később úgy lát­szik nagyon alkalmas arra is, hogy szakirányban is erőteljesebb ágakat hozzon. S minél inkább szaporodik az ismeretanyag a világon, annál kevesebbbet tud egy ember felfogni belőle. A régi görög, aki még önma­gában egyesítette a csillagászt, a matematikust, a költőt és még nem tudom mi mindent, az a maga ko­rában sokkal műveltebb ember volt, mint ma egy atomfizikus, aki csak egy bizonyos szektor részét látja át. Ha így, történetileg vizsgáljuk a mű­veltséget, világos, hogy amennyire a specializálódás folyik a szakágaza­tokban, úgy süllyed a nézőpont, ami­ről a nagy egészet, a társadalmat, az embert, a világot, magát a ter­mészetet áttekinthetnénk. Közben pedig temetik az irodal­mat és a művészetet, mondván, hogy amikor ma már egy bizonyos tudományos felfedezéshez tudós kollektíváknak kell együttműköd­niük, hogy közelíthetné meg az az árva költő, író vagy művész a kor újabb, bonyolult valóságelemeit. Te­kintsünk vissza az utóbbi ötven­hatvan évre. Az illetékes szaktudo­mány vagy pedig a művészet, az irodalom érzett-e rá az ember, a kor nagy gondjaira. Sokszor, bizony évtizedekkel megelőzte az irodalom a jelzésekben, a figyelmeztetésekben az illetékes szaktudományt. Én úgy látom éppen amiatt, hogy amint automatizálódik a világ, annál in­kább nő a szerepe az irodalomnak, a művészeteknek. Másképp ezt a szak­ismeretek atomjaira hullott tudást nem lehet egy emberi világképben összeragasztani, csak azoknak a művészeti vagy ismereti ágaknak a segítségével, amelyek megpróbálják a nagy áttekintést megőrizni a világ fölött. Külön minőséget jelent a szocia­lista műveltség. Művelődési, okta­tási politikánkra egyre inkább hat az a felfogás, ami a technikai, a tudományos ismeretek gyarapodását, mintegy a szocialista kultúrforra­­dalom fő áramának tekinti, így az­tán az emberre, a társadalomra nem ritkán kevesebb a gond, mint az em­bert, a társadalmat szolgálni hiva­tott technikára. Eszménnyé kezd válni a szakbarbár nyárspolgár, és terjedőben a tudományos-technikai forradalom polgári értelmezése. Né­melyek már-már valamiféle natu­rális forradalommal azonosítják. S ezek okkal kérdezhetik, miért volna szükség a világméretű tudományos­technikai forradalomban még vala­mi külön szociális, kulturális for­radalomra is. Azt akár ne is mond­jam, hogy a forradalom fogalma a két kifejezésben nem azonos, s a fogalmi különbségeknek ez az egy­­bemosása is dezorientál. Így cserél­hető össze az egész a résszel. A természettudományok, a technika fejlesztése nyilván elsőrendűen fon­tos feladata, feltétele a szocialista építésnek. De magát, az embert em­berségében vajmi keveset fejleszti. Szocialista közösségi emberségében még kevésbé. Egyáltalán a szaktu­dás csak esetenként és igen korlá­tozottan tartalmaz szociális minősé­get. Ez különösképp áll a műszaki ismeretekre, némi nagyvonalúsággal azt is mondhatjuk, ha például az üzemeket birtokába, társadalmi tu­lajdonába veszi a munkásság, to­vábbra is ugyanúgy kell dolgozni, fejleszteni a technikát, a termelé­kenységet, mint addig. A kultúrában is oktatni kell, csak nem ugyanazt. Lapokat, könyveket kell kiadni, csak nem ugyanolyan tartalommal. A dugattyúgyártásban és a hibrid­­csirkefarmokon tehát a legkapitá­­lisabb kapitalizmus fejlett techniká­ja akár a technika szolgai másolata, licence is a szocializmus ereje ná­lunk. A nyomdaipar, a hírközlés, az iskolai oktatás technikája ugyan­úgy. De még csak indokolnom sem kell, miért nem a szocializmus ere­je a tévében, sajtóban és egyebütt a tartalmat, a minőséget, az eszme­világot másoló licenc. Az egzakt, a természettudományos ismeretanyag azonos mindenütt a világon. Min­denütt a világon azonos a víz kép­lete, a második kozmikus sebesség Amerikától a Szovjetunióig azonos. Ami az oktatásban, művelődésben a világ bármely sarkában azonos, konstans tényező, az eleve nem le­het a szocialista kultúra minőségi lényege. Tehát nem ott kell keresnünk a szo­cialista kultúra minőségi lényegét, ami a világon mindenütt azonos al­gebrában, matematikában, termé­szettudományos ismeretekben. Vala­hol máshol, másutt kell keresnünk. Akkor ugyan hol kereshetnénk? Az ember- és társadalomközpontú tu­dományokban kereshetjük, a művé­szetben, irodalomban, az érzelmi kultúrában kereshetjük. Ha meg­nézzük egész oktatásügyi koncep­ciónkat, politikánkat, mintha ezt a tényezőt nem venné eléggé figye­lembe. Arról sok szó esik — Marx György is kiszámította —, hogy tíz­évenként megduplázódik az isme­retanyag. Legalább ilyen ütemben szaporodik, ha nem sokkal jobban az emberről és a világról szóló in­formációs anyag. A szó, a betű, a kép olyan napi zuhatagában élünk, ami elsősorban éppen az emberről tájékoztat bennünket, és a legtelje­sebb anarchiával tájékoztat. Min­denféle ellentmondás megtalálható ezekben a tájékoztatókban. Ráadá­sul sokszor csak napi érdekeségű, napi érvényű információk tömegé­vel mossa az agyakat ez a tájékoz­tatás. Ráadásul az is megfigyelhető, hogy már eleve manipulatív ez az adagolás, és az ember rendszerint nem arra figyel, amire talán szük­sége volna, hanem arra, ami érzék­szerveit borzolgatja, ilyen vagy olyan módon. Az irány­tűről van szó. Én nem vitatom azt, hogy adnak iránytűt a gyerekeknek. Csak ha ez az iránytű nem mozog, vagy be van állítva egy előző állapotra, amikor valaki bemérte magát, és mi ezt amulettként hordjuk, akár belülről van ez az iránytű, akár lakatként használja valaki, ha nem érvénysze­­rűen kapja az ember a korától és a korában, akkor ez nem jó iránytű. Szó esett a kisközösségekről. Én úgy érzem, hogy ezek a legerőtel­jesebben embernevelő, vagy nevelő hatású közösségek. Mindenki ismer mindenkit, szabadon beszélnek egy­más előtt. Ilyenek voltak a régi né­pi kollégiumok, ilyenek a jó szocia­lista brigádok. Emlékeztek Veres Péternek egy teóriájára? Hogy ne ringassuk magunkat olyan illúziók­ban, hogy majd mindenki olvas. Dehogy olvas. Nem is kell! Minden közösségben legyen egy-két-három ember, aki rendszeresen olvas. És a többiek a világ dolgairól attól az embertől tájékozódnak. Minden kö­zösség, sokféle egyéniség együtt. Nem lehet beléjük pumpálni a kultúrát, beszívják azok magukba, csak azt a pontot megtalálni, ahol a legérzé­kenyebben reagálnak. Tessék meg­nézni, mi különbség van egy mai művelődési ház és egy valahai ol­vasókör között, ahol az emberek maguk építették azt az olvasókört, gyalognapszámmal, kocsinapszám­mal mentek oda, de úgy mentek be, hogy „mi építettük”. És ha egy jegyző került oda később, akkor az csak akkor mehetett be oda, ha meg­hívta valamelyik tag. Mert a tagok határozták meg, ki mehet oda. Most itt van a művelődési ház igazgatója. Az valahogy másképp plántálódik oda. Milliós költséggel épülnek a művelődési házak és szegény igaz­gató, népművelő izzad, hogyan sza­ladja körül a falut, hogyan szer­vezzen. Lényegében azt mondanám, tulajdonképpen akkor lehet szocia­lista kultúráról beszélni, ha az él­ménnyé válik. Csak úgy teremtőd­het meg, ha tömegeknek válik él­ményévé. Nézzük meg az irodalom tömeg­vonzását! Ezt a tömegvonzást meg­győződésem szerint csak az a kul­túra, csak az az irodalom, csak az a színház, csak az a művészet vált­hatja ki, amelyik a történelmi je­lenlétet sugározza, a közéletiség töl­tetével, a mai élet gondjait, tenni­valóit, problémáit, izgalmait sugá­rozza. Csak így teheti élménnyé a műveltséget. A szocialista irodalom egyik legvaskosabb ága, mondhat­nám a főága éppen ez a közéleti­­séggel töltött, a történelmi jelenlé­tet sugárzó, a mai magyar valóságot feltáró, megismerő, felfedező irány­zat lehet, amelyik sok tekintetben nem kedves, sokféle áttekintésből kimarad manapság. Sokan vagyunk, akik úgy érezzük, hogy ellenszél­ben, viharos ellenszélben kell épít­kezni. Érthető ez abból a szempont­ból persze, hogy izgalmakat ad ez az irodalom bizonyos kultúrpoliti­­kusok számára is, nem csak az ol­vasó számára. De ez elkerülhetet­len lesz jövőre is. Tíz év, húsz év, ötven év múlva is elkerülhetet­len lesz, hogy újat kimondani min­dig ütközés árán lehet. Szikra nem támadhat csak ütközésből. Amit elmondtam, azért vált problé­mámmá, mert a gondolatoknak, az értelmes gondolatoknak, nézeteknek ez a szabad összecsapási fóruma nincs meg nálunk úgy, ahogy kéne, hogy meglegyen. Ilyen módon azt a valamit, amit a magunk képére elő­ször csinálunk a világban, sok te­kintetben „vakrepüléssel”, de sem­miképp sem a kollektív bölcsesség, a kollektív szellem és gondolait ösz­­szefogásával és ütköztetésével csinál­juk. Én a többi, itt elmondott gond­nak és kitűnt ellentmondásnak eb­ben látom a gyökerét.­ ­ Nemzedékváltás, műveltségeszmény, orientáció Részletek Fekete Gyula korreferátumából E. KOVÁCS KÁLMÁN Itáliai utazás A milánói dóm egy költemény, kővel, bronzzal, üveggel elbeszélve, mint álmodta az emberek elméje, hogy a síron túl is van még remény, hogy Isten nem hagyja az ő szerény, hívő népét a megsemmisülésbe temetve, hanem aki kérve­ kérte a kegyelmét, egy napon majd a mély sírból is felkel, harsonák szavára, és megindul az angyali sereggel az égbe, hol a létnek nincs határa, és éjszaka sincs, hanem csupa reggel. A boldogság ott földöntúli lenne, csábít, de mégse tudok hinni benne. JUHÁSZ JÓZSEF Szél érte a bacsót Számadásra menet igyekeztében szép csendesen kilépett a dolgokból. Maguk közé fektették juharlevelek. Köré gyűrődte­k juhai lihegve, együgyűen csüngő fejük ijesztően komoly, ahogy diktálja a Kodály-protokoll. ........ .

Next