Napjaink, 1983 (22. évfolyam, 1-12. szám)

1983-10-01 / 10. szám

hogy a mű egyetlen önvédelme, a minősége, az irodalmi élet ten­gelyébe kerülő író vagy csoport számára pedig a legfőbb elv az, hogy­ nincs vitathatatlanság. És tudta, vallotta azt is, hogy az olyan mű az olyan irodalmi élet, amelyik ezt nem valósítja meg, csak mása valaminek, krétarajz, amit az idő könyörtelenül letöröl. Mi volt számára az egész irodalmat érintő­ megrázó viták alapelve? „Az irodalomban egyetlen fair play-t tudok elképzelni: azt, amelynek kártyái a művek, az író művei által nyer és veszít.” Babitsról ma­radt ránk egy külső kép: a dolgozószobájának homályába, netán az esztergomi kertjébe elvonuló nemes szellem klasszikusan metszett vonásai. De az arcél méltósága mögött ott a dúltság is, a fejedelmi ütemben az aritmiás hangok, a trónus látszólagos védettségében: a küzdelmek. Mert az életműve, a magatartása ütközésekben formáló­dott ki, és azokban állt helyt önmagáért, így nem meglepő, hogy a mérték működésének elvei is eközben alakultak. Nem volt kevésbé sérülékeny, mint a nagyok közül annyian; én nem is volt mindig tévedhetetlenül tárgyilagos. Igen, a gyakori megbántottsága, a sér­tettségében való visszahúzódása, az árnyékokkal teli dolgozószoba védettségével körülvett hallgatagság, aminek látszata mögött viha­rok dúltak.... De rögtön hozzátehetjük ehhez: nem ismerünk iro­dalmunknak nagy szellemei között századunkban még egyet, aki olyannyira próbálta volna túltenni magát ezeken az érzékenysége­ken, és akinek ezt legtöbbször sikerült is megtennie. Ha csak az Ady halála utáni korszakot vesszük szemügyre, azokat az időket, amikor szerepe megnőtt, láthatjuk ezt. Abban a vitában is, amit néhány, a fiatalokat érintő megjegyzése, és ennek nyomán Sárközi György levele váltott ki. A második nem­zedék jelentkezésének évei ezek. Sárközi, Babits néhány kitételét („hálátlan fiúk”, „feledkező adósok”, „kis, jómozgású epigonok”) az egész új generáció elleni támadásnak tekintette, és azt felelte: ta­nultunk öntől, fogadtunk el kovászt, a mi újsütetű és új ízű kenye­rünkhöz, ezt a kovászt azonban önök is megkapták, nem közvetlen elődeiktől, hanem egy ugrással visszafelé, az előző nagy generáció­tól. Babits felelete elsőül azt tisztázta, hogy jelzői nem az új tehet­ségeknek, hanem a „született epigonok”-nak szólnak. A tehetséget szereti, még ha korholja is. „A perspektíva távlatában az új nem­zedék áll — mondja. — Az érkezők, akik végre talán csakugyan itt vannak már, a falanx új sora mögöttünk...” Falanx. Alapszava ez a húszas-harmincas évek irodalmi küzdel­meinek, (Németh László is használja majd), mindkét nemzedék meg­villantja, a másik ellen fordítva. Barbár erő, középkori könyör­telenség van ebben a szóban. Utal a küzdelmek jellegére, a légkörre is, ami a művészeti életnek velejárója, az elnémítások-eltiltások­­lehetetlenítések-támadások különböző korszakokban változó tünet­­csoportjára. Mi ebből a fontos? A Babits—Sárközi asszó ma már aligha. Abból legfeljebb a nemzedékváltással járó polémiáknak in­kább az irodalomtörténet számára izgató aromáit érezzük ki. Ami élő: a Babits-jelenlét belül tartotta az egymás ellen fordítható fa­lanxokat az irodalmon; kivette a kurzus kezéből a döntés, a minősí­tés, az esztétikai és tartalmi kérdésekben való ítélkezés, a megosztás, a szembefordulás, az egymás ellen való kijátszás lehetőségét. Az irodalmi közvéleményre (és ezzel az olvasóra) bízta annak megíté­lését, hogy mi az új hang, mi a jó irodalom. És így az ízlésharcot is a „szakma” önítéletének részévé próbálta tenni. Ameddig hatása elért, Babits biztosított egy olyan homogenitást, amiben a hozzáértés és erkölcs kiválasztó ereje végezhette el az elemzést, a minősítést. El­­vei­ gyakorlata egy sokszor pontosan, ritkán vitathatóan működő íté­letrendszer teljesítményei. Vívóereje a meggyőződés, hogy „A szel­lem röpte, mint a darvaké, mindig V formájú, csak kevesen szállnak elöl. A kritikusnak kell vigyázni, hogy a­z össze ne kuszálódjon, az előrevalók elöl maradjanak (hatásban és presztízsben), s az ék meg ne törjön, mert különben a dicső röpülés szelek játéka lesz.” Sárközi, aki később majd a Válasz szerkesztőjeként is új hangot, feladatvállalást hoz, Babits mértéke szerint, mondhatjuk, az ék jó helyén helyezkedett el, s ezért Babits érzékenységén is átütött a sze­retet, ami később erősödött, miközben az új nemzedék vezéregyéni­ségeinek, Illyésnek, Szabó Lőrincnek, Tamásinak (egy ideig Németh Lászlónak is) segített tért nyitni. Mindez azért fontos, mert igazolja, hogy a nemzedékek közötti méltó küzdelem elkerülhetetlen formája­­szakasza egy-egy korszakban az önálló hang keresésének. Babits mindebben azzal is állást foglalt, hogy 1932-ben ő írt bevezetőt az új nemzedéknek a Nyugat kiadásában megjelentetett költői antológiái­nak élére. De mi sem állna távolabb az irodalom természetétől, mint az, hogy a művekben megtestesülő különbözőségeket kizárólag a nemzedékek közötti ideálok, vállalkozások, hang és stíl felől különítenénk el egy­mástól. Babits sohasem hitt ebben. Számára kétféle irodalom volt: „Itt csak jó és rossz írókról, van szó... Minden jó mű közügy és minden rossz mű magánügy.” Ez átvezet ahhoz a vitához, amit Ha­lász Gáborral folytatott. Aki ugyan a második nemzedék nevében hevesen fordult ellene és azt hangoztatta, hogy Babitsék bármilyen feladatot lássanak is még maguk előtt, bármilyen remekművek szü­lessenek aktivitásukból, irodalomtörténeti feladatukat már betöltöt­ték; mégis, nem egy, az irodalomról vallott elvével rokonságot vál­lalt Babitsosai. Halász ezt írta: „Eszményeiket vállaljuk, de csak úgy szolgáljuk híven, ha a kor nyelvére fordítjuk. Díszítő egyéniségeik mellé mi hozzuk a megtartó és újító mozgalmat. Ők — Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond és mind a többi, a »nyugato­­sok« — mi vagyunk. És a mi nyugatunk már nem az ő nyugatuk többé.” Halász vitacikkeit ma újraolvasva (éppen azért is, mert irá­nya, ízlése sok ponton rokon volt a Mesterével) a nemzedéki ellentét, a térnyerés látszik mégis a legnagyobb különbségnek. Mert az, hogy a XVIII. és főképpen a XIX. sz. irodalmának szerepéről másképpen véle­kedtek, nem elég feszültségteremtő közöttük. Bizonyára ezért fut a „szembeszegülő” tolla még a szenvedélyes polémiában is a főhajtá­sig. Ami már túlmutat ezen az összecsapáson. Babitsnak korántsem volt mindenben igaza, miközben az új hullámok, csoportok, az új han­gok, ízlések és ars poeticák viharzásában eszményeit védte. De még­is, akkor is, amikor bizonyosan nem az ő érvei voltak az erősebbek, valami fényes hatás tiszteletet, megbecsülést ébresztett fel iránta. Mi­ért? Számoljunk le a legendával (ha még le kell ezzel számolni): a Nyugat szerkesztői pozíciója, s mellette a Baumgarten-díj kurátor­­sága miatt élvezte tán Babits a kiváltságos helyzetet? Ez a vád ki­mondatlanul (s volt, amikor kimondva is) azt hirdette, hogy a meg­jelenés és a megélhetés Babitstól függ, mint egy feudális államtól, amely egyetlen személy döntéseivel ítéli meg az irodalom értékeit, és az anyagi támogatás mértékét. Ez a vád, ha netán igaz lett volna, újra csak azt bizonygatná, hogy milyen gazdag irodalmi korszakot se­gít teremteni az, ha nem az intézmények, hanem egy nemes erköl­csű nagy író rendelkezik korlátlan hatalommal. De a vád képtelen volt. Mert bár Babits nem közölt a Nyugatban gyorsan csak kevese­ket, és a fiataloknak néha fél esztendeig is várakozni kellett arra, hogy egy-egy versük megjelenjen, igaz az is (amit éppen Weöres Sándor Vas Istvánhoz írott leveléből tudunk, Vas töpreng rajta a Saskeselyűben), hogy Babitsnak a harmadik nemzedékről szóló bí­rálata, mármint, hogy túlságosan józanok, milyen berzenkedést vál­tott ki a feltörekvők között, és sorolhatóak további példák is arra, hogy hol, miképpen tartották szerepét­ tekintélyét nyomasztó teher­nek. De mégis: valamilyen formában, amíg élt, bevallottan vagy el­titkolva, ám egy kicsit mindenki Babitsnak írt. Vagyis ama súlyból végül nem gát, hanem ösztönzőerő lett. A Baumgarten-díj pedig? Üssük föl a névsort. És üssük föl egy, a legmagasabb képzeletbeli esztétikai-erkölcsi fórumon hitelesített listáját a magyar irodalom két világháború közötti nagyjainak. Bár minden díj­támogatás ju­­talmazottjai között ilyen arányban lennének ott az arra méltóak. Arra, hogy végül is nem az előtte való főhajtással végződött (a netán fennmaradt nézetkülönbségek ellenére is), valamely, a nemzeti irodalom szempontjából ma is lényeges vita, egyetlen fontos példa merül föl: az összecsapás-sorozat Babits és Németh László között. De hadd jelentsek be ellenvéleményt. Két, Németéről szóló könyvvel (az egyik után, a másik befejezése közben) magam mögött, mondjam azt: látszatra volt csak így. Miért? Ez kifejtést kíván. Vitáinknak (a részletcsatározások mellett) négy csomópontja volt. Az első harminckettőben, mikor Németh a Tanúban megjelenteti A Nyugat elődei című esszéjét, Babits a könyvről könyvre rovatban válaszol. A megelőző öt esztendő a közeledések-távolodások, az együttműködés és a Németh részéről hangoztatott ellentét egyelőre tapintatosan megírt, a Babits részéről hangoztatott ellenvélemény ugyancsak viszafogottan egy-egy cikk fölötti vitában szóban megfo­galmazott időszakasza. Ez a szólam változik meg A Nyugat elődeiben. Az első nemzedék, mondja Németh, nem felfedező, hanem kiaknázó, „a Nyugat, mely a század legnagyobb íróit mutatja be egy szellemi nyavalyának is a neve, melyből a legjobbak is nehezen lábaltak ki. Ha a Vajda—Péterfy keskeny, de tiszta ere a Kraszna volt, a Nyugat az Ecsedi láp, színesebb, terjedelmesebb, több a vadja és több a füst­je, de keresni kell benne a tiszta vizet.” S a végső ítélet: „nem for­radalom, hanem a forradalom gyümölcse.” Ami a továbbfokozása a négy évvel előbbi, a Nyugattal szemben akkor még elismerőbb gon­dolatokat is tartalmazó írása leginkább elítélő passzusainak: „Labo­ratóriuma volt a művészetnek, kitenyésztette a nemesebb gabonafajt.

Next