Napló, 1990 (1. évfolyam, 1-34. szám)

1990-10-03 / 22. szám

Az „antibürokratikus forradalom", úgy látszik, nemcsak előkelő, hanem ex­kluzív helyet igyekszik biztosítani magának a történelemben, oly módon, hogy az ezi­­dáig egyedi és istenített népfelszabadító háború és a háború utáni szocialista fejlődés és országépítés vívmányait, ered­ményeit, eseményeit és szereplőit el kíván­ja távolítani jelenünkből, nemcsak az oktatási progra­mok, hanem az utcanevek megváltoztatásával is. Ez utóbbi kísérlet, amely szűkebb pátriánkban az újvidéki községi küldött-testü­let 56. ülésén konkrét formát öltött egy hivatalos kezdemé­nyezés, illetve indítvány alak­jában, tényleg történelmi je­lentőségű cselekedet. A ka­­méleoni politika és „politiku­sok" történelmi és sokadik salto mortale-ja. Ugyanazok­nak az embereknek, akik Tito valamennyi újvidéki látogatá­sakor, vagy a karadordevói vadászlakba való átutazásakor diákokat és virágcsokros pio­nírokat vezényeltettek ki az utcákra, az elnök „spontán" üdvözlésére, és tűző napon, zuhogó esőben ott lihegtek közöttük örömujjongva, már az elnök halála utáni első év­tizedet sem volt türelmük ki­várni, hogy Tito nevét ne kíséreljék meg eltüntetni Újvidék egyik fő sugárútjának falairól. Vajon hányan vannak ma is közöttük azok közül, akik csak né­hány évtizeddel ezelőtt követelték, hogy minden helységben minden főutca „szere­tett vezérünk és népünk nagy fia" nevét viselje, a lakosság nagy büszkeségére. Ez volt talán a nagyobbik a két(ezer) túlzás közül, a titótalanítás az „antibürokratikus for­­­iradalom" torzszülötte, mert igaz ugyan, hogy nincsenek hibátlan és ideális emberek, politikusok, vezetők, államférfiak és hadvezérek, és biztos, hogy Tito sem volt az, de az is biztos, hogy ezt a tönk és széthullás szélén álló gyönyörű országot, amely oly sok népnek (a régi szójárást használva, nemzetnek és nemzetiségnek volt, és reméljük, lesz is hazája) Afrika legsötétebb dzsungelében is csak Titóról ismerik és emlegetik. Ha szabad megje­gyeznem, nem a mai Elnökség, vagy az „antibürokratikus forradalom" hőseiről. Ti­­tót sokan nem szerették, talán sokaknak megvan a személyes okuk arra, hogy gyű­löljék is, ha már nemesebb érzés nem fér szívükbe; de azt a világtörténelmi tényt, hogy ő volt az új, a régi, a jelen és (ha lesz) a jövő Jugoszláviájának a legkarizma­­tikusabb egyénisége, senki sem vonhatja kétségbe még akkor sem, ha kész arra, hogy saját (sötét) lelkiismeretével szembe­nézzen és­­ elforduljon tőle. Mert manap­ság ezt tenni Titóval haladó szellemet, demokráciát és „a bolsevista béklyó leveté­­sét" jelenti. Manapság ez sikk. Manapság visszatérünk nemzetünk gyökereihez, hogy abból merítsük az új értékek tápanyagát De tegnap még ugyanazokra az értékekre fittyet hánytunk, mert akkor nem az volt­ a sikk. Akkor „ezeknek" kellett lihegnünk. És mindezt egy és ugyanaz a garnitúra (tiszte­let a kivételeknek meg a differenciáltaknak) viszi véghez, szemrebbenés nélkül. Ez vi­szont természetes, különben hogyan vé­szelték volna át az „antibürokratikus" akármit. Sajnos, nemcsak Tito a tét, akinek a nevét viselő utcatáblát nemrég az ultranacionalisták tépték le egy belgrádi házfalról, mintegy jelezve: szabad a vásár. Kardelj és Kidric, Sava Kovacevic és Svetozar Markovic (részben) a Vajda­sági brigádok, sőt a stepanovicevói M­H utca is „differenciálásra" (névváltoztatásra) vár. Ha a javaslatot elfogadják (az igazat megvallva, nemcsak hogy vannak ellenvélemények, de maga a kezdemé­nyező is általános vitát indítványoz a hite­lesség megszerzése érdekében), akkor Titóból Miletié, azaz a Tito marsall sugárút­­ból Svetozar Miletié sugárút lesz, stb. A téma körül hosszú (és értelmetlen) vitákat lehetne indítani. De minek? Hiszen azt a tényt, hogy a Crna Gora-i Sava Kovacevic néphős (aki nem lehetett bolsevista, sem kompromittált kommunista vezető, mert ahhoz túl korán távozott az élők sorából), akiről a történelmi igazság (ha van ilyen) azt állítja, hogy a görög mitológiába illő hősi halált halt, az pedig az univerzális emberi erények kategóriájába tartozik, ak­kor vajon kinek aggat ma egy mitológiába illő hős neve egy falusi (fő)utcán, Stepano­­vicevan?! az ilyen javaslatokkal szemben nem /A jelenthet kompenzációt az a javaslat sem, hogy Újvidéken legyen Miroslav Antié és Fehér Ferenc költőknek is utcája. A kérdés az, hogy miért nem volt eddig. Egyébként, az utcanévváltozta­tási őrület nem helyi jellegű találmány. Az egyik legékesebb pél­dáját annak, hogy a kizárólagosság, az elfogultság, az emberi gyarlóság határtalan, talán az a zágrábi javaslat illusztrálja a legjobban­, amely szerint a Fasizmus áldozatainak terét ezután a Horvát királyok (uralkodók) teré­nek kellene nevezni. A kommunista hatalmat felváltó, nacionalista vona­lat követő új horvát vezetőség sem mentes tehát a történelemhamisítás kísérletétől. Vagy talán nem is volt fasizmus? Avagy, talán nem voltak áldozatai? Azt nem vonhatjuk viszont kétségbe, hogy voltak horvát kirá­lyok. A jóízlés és mértéktartás elleni vétekként könyvelhető el az a Horvát Televízió által gyártott reklám is, amely a Jelaésé bán nevét viselő csokoládécukorka szelencét kínál az édesszájúaknak. Remélem, nem a jóízlésűeknek. A csokoládét a Josip Kraá partizánpilóta, néphős nevét vi­selő gyár készíti. E gyáron kívül, Kraá nevét Zágrábban egy utca is őrzi. Egyelőre, a pluralizmus és a többpártrendszeri /­demokrácia bevezetésének közeled­tével az újdemokraták meg az „újeurópai­ak", úgy látszik, az utcanévváltoztatással kívánnak búcsúzni, szakítani a múlttal. Ez most már, példák felsorolása nélkül is, tudnivalóan, országos „mozgalom". Ebben egyetértenek nemzeteink és nemzetisége­ink (legalábbis így értékelik a kezdemé­nyezők): a Tito-tábla levételével letűnik a titosz­­­Amus, a Kardell-táblával az önigazga­tás, az 1974-es alkotmány meg az érdek­közösségek. A további hasonlatokkal növe­kedhetne persze az üres remény is. Érde­kes, hogy a nagy Crna Gora-i költő, Petar Petrovic Njegov neve az utcatáblákon sen­kit sem zavar. Hála az egeknek! Pedig a költő, aki, ha történetesen angolul írta volna a Hegyek koszorúját, Miltonnal lehet­ne egyenrangú, arról ír halhatatlan strófái­ban, hogy akinek neve egyszer bekerül a népdal szövegébe, az nem élt hiába, mert emlékét örökkön örökké megőrzi majd a nép. Manapság ezt a szabadfordításban is gyönyörű, örökértékű gondolatot a nép kollektív emlékezetének lehetne nevezni. Ez az emlékezés viszont, különbséget tud majd tenni múló és maradandó értékek között. S mi lesz akkor a táblatépők táblái­val? Kovács László Titóból Miletic?! 1990. október 3. HolNapló

Next