Napló, 1990 (1. évfolyam, 1-34. szám)
1990-10-03 / 22. szám
Az „antibürokratikus forradalom", úgy látszik, nemcsak előkelő, hanem exkluzív helyet igyekszik biztosítani magának a történelemben, oly módon, hogy az ezidáig egyedi és istenített népfelszabadító háború és a háború utáni szocialista fejlődés és országépítés vívmányait, eredményeit, eseményeit és szereplőit el kívánja távolítani jelenünkből, nemcsak az oktatási programok, hanem az utcanevek megváltoztatásával is. Ez utóbbi kísérlet, amely szűkebb pátriánkban az újvidéki községi küldött-testület 56. ülésén konkrét formát öltött egy hivatalos kezdeményezés, illetve indítvány alakjában, tényleg történelmi jelentőségű cselekedet. A kaméleoni politika és „politikusok" történelmi és sokadik salto mortale-ja. Ugyanazoknak az embereknek, akik Tito valamennyi újvidéki látogatásakor, vagy a karadordevói vadászlakba való átutazásakor diákokat és virágcsokros pionírokat vezényeltettek ki az utcákra, az elnök „spontán" üdvözlésére, és tűző napon, zuhogó esőben ott lihegtek közöttük örömujjongva, már az elnök halála utáni első évtizedet sem volt türelmük kivárni, hogy Tito nevét ne kíséreljék meg eltüntetni Újvidék egyik fő sugárútjának falairól. Vajon hányan vannak ma is közöttük azok közül, akik csak néhány évtizeddel ezelőtt követelték, hogy minden helységben minden főutca „szeretett vezérünk és népünk nagy fia" nevét viselje, a lakosság nagy büszkeségére. Ez volt talán a nagyobbik a két(ezer) túlzás közül, a titótalanítás az „antibürokratikus foriradalom" torzszülötte, mert igaz ugyan, hogy nincsenek hibátlan és ideális emberek, politikusok, vezetők, államférfiak és hadvezérek, és biztos, hogy Tito sem volt az, de az is biztos, hogy ezt a tönk és széthullás szélén álló gyönyörű országot, amely oly sok népnek (a régi szójárást használva, nemzetnek és nemzetiségnek volt, és reméljük, lesz is hazája) Afrika legsötétebb dzsungelében is csak Titóról ismerik és emlegetik. Ha szabad megjegyeznem, nem a mai Elnökség, vagy az „antibürokratikus forradalom" hőseiről. Titót sokan nem szerették, talán sokaknak megvan a személyes okuk arra, hogy gyűlöljék is, ha már nemesebb érzés nem fér szívükbe; de azt a világtörténelmi tényt, hogy ő volt az új, a régi, a jelen és (ha lesz) a jövő Jugoszláviájának a legkarizmatikusabb egyénisége, senki sem vonhatja kétségbe még akkor sem, ha kész arra, hogy saját (sötét) lelkiismeretével szembenézzen és elforduljon tőle. Mert manapság ezt tenni Titóval haladó szellemet, demokráciát és „a bolsevista béklyó levetését" jelenti. Manapság ez sikk. Manapság visszatérünk nemzetünk gyökereihez, hogy abból merítsük az új értékek tápanyagát De tegnap még ugyanazokra az értékekre fittyet hánytunk, mert akkor nem az volt a sikk. Akkor „ezeknek" kellett lihegnünk. És mindezt egy és ugyanaz a garnitúra (tisztelet a kivételeknek meg a differenciáltaknak) viszi véghez, szemrebbenés nélkül. Ez viszont természetes, különben hogyan vészelték volna át az „antibürokratikus" akármit. Sajnos, nemcsak Tito a tét, akinek a nevét viselő utcatáblát nemrég az ultranacionalisták tépték le egy belgrádi házfalról, mintegy jelezve: szabad a vásár. Kardelj és Kidric, Sava Kovacevic és Svetozar Markovic (részben) a Vajdasági brigádok, sőt a stepanovicevói MH utca is „differenciálásra" (névváltoztatásra) vár. Ha a javaslatot elfogadják (az igazat megvallva, nemcsak hogy vannak ellenvélemények, de maga a kezdeményező is általános vitát indítványoz a hitelesség megszerzése érdekében), akkor Titóból Miletié, azaz a Tito marsall sugárútból Svetozar Miletié sugárút lesz, stb. A téma körül hosszú (és értelmetlen) vitákat lehetne indítani. De minek? Hiszen azt a tényt, hogy a Crna Gora-i Sava Kovacevic néphős (aki nem lehetett bolsevista, sem kompromittált kommunista vezető, mert ahhoz túl korán távozott az élők sorából), akiről a történelmi igazság (ha van ilyen) azt állítja, hogy a görög mitológiába illő hősi halált halt, az pedig az univerzális emberi erények kategóriájába tartozik, akkor vajon kinek aggat ma egy mitológiába illő hős neve egy falusi (fő)utcán, Stepanovicevan?! az ilyen javaslatokkal szemben nem /A jelenthet kompenzációt az a javaslat sem, hogy Újvidéken legyen Miroslav Antié és Fehér Ferenc költőknek is utcája. A kérdés az, hogy miért nem volt eddig. Egyébként, az utcanévváltoztatási őrület nem helyi jellegű találmány. Az egyik legékesebb példáját annak, hogy a kizárólagosság, az elfogultság, az emberi gyarlóság határtalan, talán az a zágrábi javaslat illusztrálja a legjobban, amely szerint a Fasizmus áldozatainak terét ezután a Horvát királyok (uralkodók) terének kellene nevezni. A kommunista hatalmat felváltó, nacionalista vonalat követő új horvát vezetőség sem mentes tehát a történelemhamisítás kísérletétől. Vagy talán nem is volt fasizmus? Avagy, talán nem voltak áldozatai? Azt nem vonhatjuk viszont kétségbe, hogy voltak horvát királyok. A jóízlés és mértéktartás elleni vétekként könyvelhető el az a Horvát Televízió által gyártott reklám is, amely a Jelaésé bán nevét viselő csokoládécukorka szelencét kínál az édesszájúaknak. Remélem, nem a jóízlésűeknek. A csokoládét a Josip Kraá partizánpilóta, néphős nevét viselő gyár készíti. E gyáron kívül, Kraá nevét Zágrábban egy utca is őrzi. Egyelőre, a pluralizmus és a többpártrendszeri /demokrácia bevezetésének közeledtével az újdemokraták meg az „újeurópaiak", úgy látszik, az utcanévváltoztatással kívánnak búcsúzni, szakítani a múlttal. Ez most már, példák felsorolása nélkül is, tudnivalóan, országos „mozgalom". Ebben egyetértenek nemzeteink és nemzetiségeink (legalábbis így értékelik a kezdeményezők): a Tito-tábla levételével letűnik a titoszAmus, a Kardell-táblával az önigazgatás, az 1974-es alkotmány meg az érdekközösségek. A további hasonlatokkal növekedhetne persze az üres remény is. Érdekes, hogy a nagy Crna Gora-i költő, Petar Petrovic Njegov neve az utcatáblákon senkit sem zavar. Hála az egeknek! Pedig a költő, aki, ha történetesen angolul írta volna a Hegyek koszorúját, Miltonnal lehetne egyenrangú, arról ír halhatatlan strófáiban, hogy akinek neve egyszer bekerül a népdal szövegébe, az nem élt hiába, mert emlékét örökkön örökké megőrzi majd a nép. Manapság ezt a szabadfordításban is gyönyörű, örökértékű gondolatot a nép kollektív emlékezetének lehetne nevezni. Ez az emlékezés viszont, különbséget tud majd tenni múló és maradandó értékek között. S mi lesz akkor a táblatépők tábláival? Kovács László Titóból Miletic?! 1990. október 3. HolNapló