Napló, 1990 (1. évfolyam, 1-34. szám)
1990-11-21 / 29. szám
1990. november 21. Mi Napja 3 Szubjektív ... (biciklivel) Ha ezen netalán valaki kissé megütközik, rögtön elmondhatom neki, hogy mitől szubjektív. Attól csupán, hogy én írom, meg attól, hogy csupán én írom. És csak ...cikk, mert a kellemetlen (fül)csengés elkerülésének (vagy épp ellenkezőleg: az arra való rászolgálása) érdekében teljesen önkényesen kihagytam a szokványos vezércikk szóösszetételből az előtagot. Mivel így egyszerűen abortáltam a vezért, most egyidőben lehetek szomorú és boldog - s ez már nagy szó. Az én ...cikkemnek nincs vezére, következésképp én nem is lehetek „objektív”. . Hogy ez itt túl bonyolult? Kérem. Én sem értem egészen. Látószög kérdése. A világ telve összetett jelenségekkel, megmagyarázhatatlanságokkal, fantomokkal és délibábokkal. Hogy egy kézzelfogható példával éljek: én lám, megint az én (hát nem megmondtam, hogy szubjektív?) -, én például a minap reggelén, lassan közeledvén felé igencsak ferdének találtam a Tartományi Képviselőházat. Szinte mintha el akarna dőlni, el a fenébe, de nem, mégse... Állt a maga helyén. Pillanatra megrettentem, netalán az van, hogy nekem az egyik lábam rövidebb. De nem. Még nem. Inkább a látásommal lehet baj! Ködös korai reggeleken gyakorta támadnak nehézségeim az úgynevezett fókuszálással. (Jól mondtam?) Moha egészen furcsán látok, s furcsákat látok. A közeli dolgok szétszóródnak, elmosódnak, a távoliak pedig előtüremkednek, kiéleződnek, új, izgalmas összefüggéseket teremtve. Valószínűleg ennek köszönhetem azt, hogy az említett napkezdet csípős levegőjén át a Báni palota fölé magasodni láttam a kalemegdáni emlékművet. Pár másodpercre csupán, de az is majdnem elég volt ahhoz, hogy az előttem bekanyarodó busz kishíján elüssön. Ha dudált is, nem hallhattam, mert, hogy a hallucináció tökéletes legyen, a látomáshoz ún. hallomás társult, s a tömegszállító jármű keltette zaj helyett fülemben a belgrádi RTV bejelentő és lejelentő, nemes pátoszé zenéje dübörgött. Lehet, hogy valami rövidzárlat az idegekkel? Nekem is. Miért lennék én kivétel? Netalán elvonulnék én is épp most egy kis pihenőre? Hisz előbb vagy utóbb, de bizonyára meg kell majd vizsgáltatnom magam. Ilymód megnyugodván, boldogan elvegyültem a Tartományi Képviselőház előtt, azaz a nagy és a kis épület között ácsorgó, fagyoskodó, a vajdasági tömegtájékoztatásban történt gyors és „demokratikus" változások szerencsétlen kerékkötőiként tiltakozni igyekvő független újságíró kollégáim között. Sajnálattal kellett körülnéznem, hogy tényleg... tényleg mitől függetlenek ezek a kedves emberek? A felének korgott a gyomra, mert nem érkezett reggelizni. Ráadásul engem szorongatni kezdett a referálhatnék, míg másokat a referálhatnék, így meglehetősen nyomorult helyzetbe kerültem. Animálisan. Akár egy macska. Míg társaim enyhén korholó, enyhén szurkálódó szavait hallgattam, hogy megint egy kicsit késtem, fokozódó nyugtalansággal pillogtam a kisépület egyik távolabbi szöglete felé, nem mintha azt gondoltam volna, hogy a nagy ház mögött ez itt az árnyékszék. Ahhoz túl pazar. De más a ráció, és megint más a szükség. A szükség rációja. Szomorúságomra köztem és a kiszemelt pont között - felelőssége teljes tudatában - egy kisrendőr álldogált, s játszadozott a csicsergő dobozával. No pasaran! Megdöbbentő volt szőrtelen, kerekded, rózsaszín fiatalsága. Be egyikünk se mehetett, akinek nem volt „normál" akkreditívje. B. Gabinak, a Napló szabad(ny)elvű magyar hetilap egyik alapítójának sem találtatott elfogadhatónak a bumáskája, így hát álltunk odakint. [Bezzeg azok a díszbokrok amarra! Egyszer, még régebben, a régebbi Új Symposion duhaj társaságával bezzeg! De aztán az egész „szarköltészeti társaság” (elnézést a durvaságért, de a kifejezés felsőbb, tapintatosabb és bölcsebb régiókból származik!) „megkapta a magáét". Az össz jelképért, metaforáért, eufóriáért és mindenért. Csak szorongtam és bámultam Rubens uniformizált angyalkájára, közben csikart egy olyan gyanú, hogy a dolgok bolondul vannak már megint. (Mellesleg azt hiszem, lemerült a telep a kisrendőr dobozkájában.) Körforgás a kloákában. De minek a depresszió? Kis lazítás, majd megint a szorítás. Jókedv létezik-e? Létezik, egy-egy villanásnyi ideig. Amíg egyesek rámenősen osztogatták a „független anyag”-ot a szállingózni kezdő képviselőknek, akikről most is azt képzelem, valahol egy kicsikét a mieink (is) kell hogy legyenek, minden undorító befolyásolhatóságuk, határozatlanságuk ellenére, s bánatos dolog, ha nem így van, elnéztem L P. kitűnő karikaturistánkat, amint a bejáratnál strázsált VAJDASÁG FŐSZERKESZTŐJÉnek kinagyított gúnyrajzával. Vártam a cikk nagy szembesülést. Mi valahányan vártuk a Vajdaság főszerkesztőjét, akiről úgy sejtem, hogy ténylegesen még imponál is neki ez a „császári" karikatúra, de nem lépett sehonnan se elénk. Közben nekem bizsergett a talpam, akárha a Nagy Vezér csodálatos bioenergiáját érezném alatta. Utána egyszercsak valaki mondta, hogy ő már odabent van: váratlan gyorsasággal, káprázatos hirtelenséggel a légből materializálódott a küldöttek nagy részének hívó szemei előtt. Szinte úgy voltam vele, hogy én is leborulok és megcsókolom ama sajátos templom szent küszöbét! Mindezek után valakik olyasmit pletykáltak, hogy az egész építménykomplexum alatt rejtett alagutak vannak, ami egyszerű magyarázattal szolgálna az én talpviszketésemre, meg netalán a Báni palota süllyedésére, de én még mindig nehezen hiszem, hogy ezek annyira aláásták volna magukat Mit tudom én. Tényleg, majd „a történelem megmutatja". Leszünk-e még, s miként? Nos, ez volt november 14-én. A független újságírók nem, de a Pobeda Szerszámgépgyár dolgozói viszont igen: benyomultak a Képviselőházba, mégpedig november 16-án, ahol igen indulatosan követelték a pénzüket. Tehát történnek dolgok. Például megkezdődött a XXIX. Sakkolimpia. Újvidéken többféle sakkozás folyik. Hál’ Istennek, a sok egyéb sakk mellett van egy kis igazi is. KIÉ LESZ A POBEDA? KI KICSODÁT SUSZTER MATTÓL BE? (Persze, ez nem vonatkozik az igazi sakkmesterekre, mert ott nincsenek paccerok.) ( Ez itt a sport!) Egyébként a Tartományi Képviselőháztól nem messze valamelyik este a magyarországi Szabados György zongorázott. Príma ritmusváltások, szédületes energia, harmónia és diszharmónia - de mindent öszszevetve nagy kiegyensúlyozottság az egyetemes kiegyensúlyozatlanságban. Szép volt. ( Ez a művelődés!) Egy ...CIKK-nek (CAKK nélkül) talán ennyi is elég. Pár billentés, egy-két tónus, remélhetőleg fals hangok nélkül. A többit olvassák boldogan, akár kerékpározva is. FÖL A FEJJEL! Időnként szabad csöngetni is. Ezen a barbár Balkánon, melynek talaján oly nehezen sarjad ki a demokrácia. Egy kis rekreációként ajánlom, hogy naponta legalább egyszer biciklizzük körul a Tartományi Képviselőházat. Magam sem hiszem, hogy ez segít, de igazából nem is árt. Megfigyeléseinkről vezessünk naplót, amelynek legérdekesebb részeit időnként beküldjük a Naplóba. Ha mást nem, ezzel a megfigyelőképességünket érezzük, stílusunkat csiszoljuk, nyelvünket pallérozzuk, agyunkat és izmainkat tornáztatjuk, nem utolsósorban: fokozott jelenlétünket demonstráljuk. Erre a célra gyárthatunk akár többszemélyes kvatrocsküket is, csak ne felejtsük el bezárni! Az alkatrészek joghurttal olajozandók! (Na, igazából, azért küzdeni kell!)