Napló, 1990 (1. évfolyam, 1-34. szám)

1990-11-21 / 29. szám

1990. november 21. Mi Napja 3 Szubjektív ... (biciklivel) Ha ezen netalán valaki kissé megütkö­zik, rögtön elmondhatom neki, hogy mitől szubjektív. Attól csupán, hogy én írom, meg attól, hogy csupán én írom. És csak ...cikk, mert a kellemetlen (fül)csengés el­kerülésének (vagy épp ellenkezőleg: az arra való rászolgálása) érdekében teljesen önké­nyesen kihagytam a szokványos vezércikk szóösszetételből az előtagot. Mivel így egy­szerűen abortáltam a vezért, most egy­­időben lehetek szomorú és boldog - s ez már nagy szó. Az én ...cikkemnek nincs vezére, következésképp én nem is lehetek „objektív”. . Hogy ez itt túl bonyolult? Kérem. Én sem értem egészen. Látószög kérdése. A világ telve összetett jelenségekkel, megma­­gyarázhatatlanságokkal, fantomokkal és délibábokkal. Hogy egy kézzelfogható pél­dával éljek: én­­ lám, megint az én (hát nem megmondtam, hogy szubjektív?) -, én például a minap reggelén, lassan köze­ledvén felé­­ igencsak ferdének találtam a Tartományi Képviselőházat. Szinte mintha el akarna­­ dőlni, el a fenébe, de nem, mégse... Állt a maga helyén. Pillanatra megrettentem, netalán az van, hogy ne­kem az egyik lábam rövidebb. De nem. Még nem. Inkább a látásommal lehet baj! Ködös korai reggeleken gyakorta támad­nak nehézségeim az úgynevezett fókuszá­lással. (Jól mondtam?) Moha egészen furcsán látok, s furcsákat látok. A közeli dolgok szétszóródnak, elmosódnak, a távo­liak pedig előtüremkednek, kiéleződnek, új, izgalmas összefüggéseket teremtve. Való­színűleg ennek köszönhetem azt, hogy az említett napkezdet csípős levegőjén át a Báni palota fölé magasodni láttam a kale­­megdáni emlékművet. Pár másodpercre csupán, de az is majdnem elég volt ahhoz, hogy az előttem bekanyarodó busz kishíján elüssön. Ha dudált is, nem hallhattam, mert, hogy a hallucináció tökéletes legyen, a látomáshoz ún. hallomás társult, s a tömegszállító jármű keltette zaj helyett fü­lemben a belgrádi RTV bejelentő és leje­lentő, nemes pátoszé zenéje dübörgött. Lehet, hogy valami rövidzárlat az ide­gekkel? Nekem is. Miért lennék én kivétel? Netalán elvonulnék én is épp most egy kis pihenőre? Hisz előbb vagy utóbb, de bizo­nyára meg kell majd vizsgáltatnom ma­gam. Ilymód megnyugodván, boldogan elve­­gyültem a Tartományi Képviselőház előtt, azaz a nagy és a kis épület között ácsorgó, fagyoskodó, a vajdasági tömegtájékozta­tásban történt gyors és „demokratikus" változások szerencsétlen kerékkötőiként til­takozni igyekvő független újságíró kollégá­­im között. Sajnálattal kellett körülnéznem, hogy tényleg... tényleg mitől függetlenek ezek a kedves emberek? A felének korgott a gyomra, mert nem érkezett reggelizni. Ráadásul engem szorongatni kezdett a re­­ferálhatnék, míg másokat a referálhatnék, így meglehetősen nyomorult helyzetbe ke­rültem. Animálisan. Akár egy macska. Míg társaim enyhén korholó, enyhén szurkáló­dó szavait hallgattam, hogy megint egy kicsit késtem, fokozódó nyugtalansággal pillogtam a kisépület egyik távolabbi szög­lete felé, nem mintha azt gondoltam volna, hogy a nagy ház mögött ez itt az árnyék­szék. Ahhoz túl pazar. De más a ráció, és megint más a szükség. A szükség rációja. Szomorúságomra köztem és a kiszemelt pont között - felelőssége teljes tudatában - egy kisrendőr álldogált, s játszadozott a csicsergő dobozával. No pasaran! Megdöb­­bentő volt szőrtelen, kerekded, rózsaszín fiatalsága. Be egyikünk se mehetett, aki­nek nem volt „normál"­ akkreditívje. B. Gabinak, a Napló szabad(ny)elvű magyar hetilap egyik alapítójának sem találtatott elfogadhatónak a bumáskája, így hát áll­tunk odakint. [Bezzeg azok a díszbokrok amarra! Egyszer, még régebben, a régebbi Új Symposion duhaj társaságával bezzeg! De aztán az egész „szarköltészeti társaság” (elnézést a durvaságért, de a kifejezés felsőbb, tapintatosabb és bölcsebb régiók­ból származik!) „megkapta a magáét". Az össz jelképért, metaforáért, eufóriáért és mindenért. Csak szorongtam és bámultam Rubens uniformizált angyalkájára, közben csikart egy olyan gyanú, hogy a dolgok bolondul vannak már megint. (Mellesleg azt hiszem, lemerült a telep a kisrendőr dobozkájában.)­ Körforgás a kloákában. De minek a depresszió? Kis lazítás, majd megint a szorítás. Jó­kedv létezik-e? Létezik, egy-egy villanásnyi ideig. Amíg egyesek rámenősen osztogatták a „függet­len anyag”-ot a szállingózni kezdő képvi­selőknek, akikről most is azt képzelem, valahol egy kicsikét a mieink (is) kell hogy legyenek, minden undorító befolyásolható­ságuk, határozatlanságuk ellenére, s bána­tos dolog, ha nem így van, elnéztem L P. kitűnő karikaturistánkat, amint a bejáratnál strázsált VAJDASÁG FŐSZERKESZTŐJÉ­nek kinagyított gúnyrajzával. Vártam a cikk nagy szembesülést. Mi valahányan vártuk a Vajdaság főszerkesztőjét, akiről úgy sejtem, hogy ténylegesen még imponál is neki ez a „császári" karikatúra, de nem lépett se­honnan se elénk. Közben nekem bizsergett a talpam, akárha a Nagy Vezér csodálatos bioenergiáját érezném alatta. Utána egy­­szercsak valaki mondta, hogy ő már oda­bent van: váratlan gyorsasággal, káprá­zatos hirtelenséggel a légből materializáló­dott a küldöttek nagy részének hívó szemei előtt. Szinte úgy voltam vele, hogy én is leborulok és megcsókolom ama sajátos templom szent küszöbét! Mindezek után valakik olyasmit pletykál­tak, hogy az egész építménykomplexum alatt rejtett alagutak vannak, ami egyszerű magyarázattal szolgálna az én talpviszketé­semre, meg netalán a Báni palota süllye­désére, de én még mindig nehezen hi­szem, hogy ezek annyira aláásták volna magukat Mit tudom én. Tényleg, majd „a törté­nelem megmutatja". Leszünk-e még, s miként? Nos, ez volt november 14-én. A függet­len újságírók nem, de a Pobeda Szerszám­gépgyár dolgozói viszont igen: benyomul­tak a Képviselőházba, mégpedig november 16-án, ahol igen indulatosan követelték a pénzüket. Tehát történnek dolgok. Például megkezdődött a XXIX. Sakkolimpia. Újvi­déken többféle sakkozás folyik. Hál’ Isten­nek, a sok egyéb sakk mellett­­ van egy kis igazi is. KIÉ LESZ A POBEDA? KI KICSODÁT SUSZTER­ MATTÓL BE? (Per­sze, ez nem vonatkozik az igazi sakkmeste­rekre, mert ott nincsenek paccerok.) (­ Ez itt a sport!) Egyébként a Tartományi Képviselőház­tól nem messze valamelyik este a magyar­országi Szabados György zongorázott. Prí­ma ritmusváltások, szédületes energia, har­mónia és diszharmónia - de mindent ösz­­szevetve nagy kiegyensúlyozottság az egye­temes kiegyensúlyozatlanságban. Szép volt. (­ Ez a művelődés!) Egy ...CIKK-nek (CAKK nélkül) talán ennyi is elég. Pár billentés, egy-két tónus, remélhetőleg fals hangok nélkül. A többit olvassák boldogan, akár kerékpározva is. FÖL A FEJJEL! Időnként szabad csönget­ni is. Ezen a barbár Balkánon, melynek talaján oly nehezen sarjad ki a demokrácia. Egy kis rekreációként ajánlom, hogy na­ponta legalább egyszer biciklizzük körul a Tartományi Képviselőházat. Magam sem hiszem, hogy ez segít, de igazából nem is árt. Megfigyeléseinkről vezessünk naplót, amelynek legérdekesebb részeit időnként beküldjük a Naplóba. Ha mást nem, ezzel a megfigyelőképességünket érezzük, stílu­­sunkat csiszoljuk, nyelvünket pallérozzuk, agyunkat és izmainkat tornáztatjuk, nem utolsósorban: fokozott jelenlétünket de­monstráljuk. Erre a célra gyárthatunk akár többszemélyes kvatrocsküket is, csak ne felejtsük el bezárni! Az alkatrészek joghurttal olajozandók! (Na, igazából, azért küzdeni kell!)

Next