Napló, 1990 (1. évfolyam, 1-34. szám)
1990-11-07 / 27. szám
1990. november 7. Holnapja z Koromsötét volt a dedinjei uzicka utcában, amikor október utolsó napjának estéjén az 1 számú, valamikori Kardeli villa ügyeletes rendészénél kopogtattunk. A hatalmas szál legény álmosan lépett ki az őrházból. Várjanak itt, Suvar elvtárs kijön Önökért a kapuhoz - nyögte ki unottan. Igen, Suvar elvtárs most már nem a JKSZ Elnökségének elnöke. No meg a JKSZ sem létezik többé... Dr. Suvar már nem is tagja a pártnak, amelynek nemrég még sokat bírált, támadott és gyalázott, de időnként, cinikus szókimondásáért dicsért első embere volt. A szégyenbe és botrányba fulladt XIV. Kongresszus előtt talán ez a rendőrgyerek sem viselkedett volna azért ilyen unottan Suvar kapujában. Az uzicka utca, amelynek 15-ös számú rezidenciájában a néhai Josip Broz rendelkezett évtizedekig „elevenek és holtak" fölött, gyér világításával, kopasz fáival és kísérteties csendjével így a teliholdas éjszakában lehangolóan hat az emberre. Valahogy nagyon is emlékeztet jelenünkre, amely ugyancsak kísértetiesen bizonytalan s kétséges... De jön Suvar. Utánam fiúk, majd meglátjátok egyszobás legénylakásomat, lebonyolítjuk a beszélgetést, aztán egy pálinka után búcsúzhatunk, mert látogatóba megyek. Nem nagyon szeretem itt az egyedüllétet... Novemberben végleg visszaköltözöm Zágrábba - mondja, miközben botorkálunk a töksötét parkon át. Suvar a régi. Cinikus és optimista. Jöhet az első, szokványos kérdés: Napló: Suvar elvtárs vagy úr - közbevág, hogy csakis elvtárs. - Jó, akkor Suvar elvtárs, ma hallottuk a hírt, hogy kilépett annak a pártnak a soraiból, amelynek nemrég még elnöke volt. Melyek az okok, indítékok, amelyek erre a lépésre késztették? Suvar: A JKSZ széthullott az ez év januárjában megtartott XIV. rendkívüli kongresszuson, és ezek után nekem személy szerint a Horvát KSZ-A Demokratikus Változások Pártjába kellett volna tartoznom, amely ma teljesen önálló, független párt. Annak ellenére, hogy én kezdettől fogva figyelemmel kísértem e pártnak a munkáját, senki sem kért fel, sőt, most már úgy hiszem, nem is várta el tőlem, hogy részt vegyek a munkájában. A november 3-án megtartott ülésen láthattam a kongresszusi dokumentumok tervezetéből, hogy a horvát párt megszűnik baloldali párt lenni, legalábbis az én mércéim szerint. A papírokból azt is ki lehetett olvasni, hogy ezen a kongresszuson meg fog szűnni a kontinuitás az eddigi kommunista és szocialista mozgalommal. A programtervezetben ugyanis egy szó sincs a szocializmusról. Ha ezt összehasonlítom a német szociáldemokraták programjával, amely egyébként vagy tíz gerelyhajításnyira előzi meg minőségében a horvát „szocialisták" programját, és ha azt is fontolóra veszem, hogy Jugoszláviában már most nem kevesebb mint tizenhárom szociáldemokrata párt alakult, s ezek közül az egyik lesz a volt Horvát KSZ; úgy döntöttem, hogy ebből és az ilyen pártból kilépek. Véleményem szerint Jugoszláviában a baloldali erőknek legalább egy évtizedig kell majd keményen küzdeniük azért, hogy visszaszerezzék az elvesztett pozíciókat. Meg kell várni azt is, hogy a 230 most megalakult párt kitombolja magát és kiheverje az újonnan fölfedezett többpártrendszer és az új demokrácia gyermekbetegségeit, valamint a kapitalizmus és a kapitalista osztály megújhodását országunkban, mert akkor újból lehetőség nyílik majd a szocializmus céljainak és a munkásosztály érdekeinek szervezett úton való megteremtésére. Napló: Hogyan látja és értékeli Ön az új, illetve a most alakuló jugoszláv baloldal és az Európában a baloldali frontban végbemenő folyamatok közötti kapcsolatot?. Suvar: Lehet, hogy Kohl német kancellár népszerűsége és az új Németország kétségkívül Európa ma legfontosabb országának árnyéka láthatatlanná teszi az európai baloldalon végbemenő folyamatokat, de én hiszem, hogy az új baloldal és a hasonló nézeteket valló alternatív mozgalmak és erők állandóan nőni, erősödni fognak, és ha a világgazdasági mozgásokat figyeljük, akkor azt is mondhatnám, nem csak Európában, hanem a világban másutt is. Napló: Lesz-e most több ideje a tudományos munkára? Suvar: Remélem, igen. Bár én a tudománytól sohasem váltam meg. Most például egy szociológiai kutatást végzek egy készülő könyvemhez. A jugoszláviai magyarság kérdésével foglalkozom éppen. Őszintén meglepett, hogy ez a Közép- Kelet-Európában valamikor olyan komoly szerepet játszó nép ennyire fogyatkozik. Különösen érdekes a vajdasági magyarság története és helyzete, no meg a horvát-magyar történelmi kapcsolatok alakulása az utóbbi néhány évszázadban. Napló: Bocsánat, hogy most egy nem tudományos, de igen időszerű és reális kérdést teszek fel. Tudja-e, hogy a vajdaságiak jó része, beleértve az Ön által most tanulmányozott magyarságot is, sohasem bocsátja meg Önnek, hogy az országos pártelnökség elnöként hagyta Vajdaság elsöprését a népakarattal fémjelzett „antibürokratikus forradalom" által?v Suvar: Tudja, azon a hírhedt elnökségi ülésen, amikor 1988. októberében a tömeg ott éljenzett az újvidéki utcákon, és amikor a joghurtos csomagok kezdtek repülni a kormányépületre és pártházra, mi azt a hírt kaptuk, hogy ott már áldozatok vannak. Én akkor is azt követeltem, karhatalommal kell védeni a tömegtől az említett épületeket és a legális hatalom hordozóit. Mondanom sem kell, egyedül maradtam nézeteimmel. Raif Dizdarevic, az államelnökség akkori elnöke azt követelte, hogy a vajdasági vezetőség mondjon le, mert Szerbiának joga van az állami szuverenitás megvalósítására és gyakorlására egész területén. Ljubicic tábornok pedig rámförmedt, hogy csak nem akarok vérontást, amelynek ki tudja, milyen tragikus és akkor beláthatatlan következményei lehetnek az egész országra nézve, beleértve a lehetséges nemzetközi szövődményeket is. Ezután elhagyta az ülést. Elhiheti, akkor még senki se gondolta, hogy azon az éjszakán lángra lobbant az a tűz, amelynek lángjai felperzselik a JKSZ-t, megbontják az 1974-es alkotmány teremtette viszonyokat a föderáción belül, és létrehozzák mindazt, ami itt ma is történik, és aminek még senki sem látja a végét. Mondhatnám tovább is, de ebből is világos az én pozícióm. Mindenesetre tudni kell, hogy mindaz, ami két évvel ezelőtt történt, már jóval előbb meg volt tervezve. Suvar hirtelen felállt és ezzel mintegy jelezte, hogy a beszélgetésnek vége. Az udvari kijáratnál, ameddig kikísért, utánanéztem, amint távolodik a rezidencia felé. Lassú, fáradt léptei, hajlott tartása miatt megtörtnek, öregesnek látszott, vagy már az is. Nem is csoda, hiszen rengeteg csatát vívott, még többet veszített. Most talán az utolsót?! Adio, Stipe. Vagy ki tudja. Ha róla van szó, akkor soha senki. Akkor talán mégis: arrivederci, Stipe... Kovács László