Napló, 1991 (2. évfolyam, 35-87. szám)

1991-06-18 / 59. szám

8 HolNapló Nacionalistáik ideológiai álarccal? Beszélgetés dr. Iván Durictyal, a Reformerők Szövetségének szerbiai köztársasági elnökjelöltjével NAPLÓ: A rendszerváltást és az ország (esetle­ges) új alapokon történő átrendezését, más gon­dok mellett, most a szociális feszültségek is nehe­zítik. Mekkora az esélye annak, hogy a tehetetlen politikusokat egy esetleges katonai rendszer váltsa fel? DÜRIÓ: Nem hiszem, hogy sor kerülhet egy olyan katonai beavatkozásra, amilyen hat hónap­pal ezelőtt volt esedékes. Az azonban sajnos tény, hogy a M­H még mindig távol áll attól a követel­ménytől, hogy olcsó, profi és apolitikus legyen. NAPLÓ: Vajon jugoszlávnak nevezhető-e még a hadsereg? DURIC­: Nem egyértelmű a válasz. A J­H szokatlanul sokáig habozott akörül, hogy egy ideológia vagy pedig egy ország, egy állam had­serege-e. A másik probléma a hadsereg nemzeti­ségi összetétele. A partizánháborúban kiépült és a világháború győztesei közé került hadseregben a szerbek vannak elsöprő többségben (úgy hiszem, a tisztikar 60-65 százaléka, összesen pedig a létszám mintegy 80 százaléka), és ezt a hadsere­get sem a horvátok, sem a szlovének, de mások sem érezték a sajátjuknak a múltban sem és ma sem. Mégis, március 9-én és 10-én ennek a hadseregnek tankjai elsőként Belgrád és nem Zágráb vagy Ljubljana utcáin jelentek meg. Ez volt egyben az SZSZP és a hadsereg közötti vadházasság vége, és egyben a bizonyítottan ideológiai - és nem állami vagy nemzeti - hadse­reg utolsó ilyen akciója. Ebben nagyon szeretnék hinni. De azóta sok minden történt és történik a hadseregben is, és talán nem volna igazságos túlzottan bírálni a hadsereget, inkább bátorítani és serkenteni kellene az ott megindult folyamatokat az ideológiától, az egyik vagy másik nemzet stb. dominanciája alóli mielőbbi megtisztulás érdeké­ben. A hadsereggel szembeni követelményeket viszont vég nélkül kell ismételgetni: nemzetiségi összetételétől függetlenül, annak hivatásosnak, gazdaságosnak (olcsónak) és depolitizáltnak kell lennie. NAPLÓ: A jugoszláv válság középpontjában mégis a szerb nemzeti kérdés, illetve az ennek következményeként fellépő szerb-horvát ellentét áll. Szerbia legsúlyosabb belső gondja viszont Kosovo. Jellemző, hogy az ellenzéki pártok e kérdésben szinte ugyanazon az állásponton van­nak, mint az SZSZP. Hogyan kereshető ilyen körülmények között a dialógus, ha annak puszta említése is a hazaáruló megbélyegzéssel jár? DORIC: A realitások közé tartozik, hogy ma már Szerbiában minden párt, így az SZSZP is, kénytelen foglalkozni az albánokkal való dialógus lehetőségével. Kosovo kérdésével kapcsolatban szerintem a legnagyobb vétség, amit elsősorban mi itt Belgrádban elkövettünk, hogy azt szerb nemzeti, és nem szerb állami kérdésként kezdtük kezelni. Kosovo kérdése viszont az állam, nem pedig a nemzet ügye. Az úgynevezett történelmi kritérium, hogy ki, mikor, hol és miért meg ki előtt volt, ma tudományosan megalapozatlan megközelítése a problémáknak. Az a tény, hogy Ko­sovo a szerbek számára óriási je­lentőségű nemzeti identitásuk és kollektív történelmi emlékezetük szempontjából, mit sem változtathat ezen. Én nem vagyok túlzottan optimis­ta a kosovói kérdés megoldását il­letően, de állítom, hogy a megoldás­hoz vezető folyamat kezdete csakis a kölcsönös, egymás irányába tett ap­ró lépésekből, a jóhiszeműség és a dialógusra való készség jeleiből áll­hat. Ha már a nemzetiségi kérdések­ben nem éppen toleranciájáról is­mert Franciaország jóváhagyta, hogy a korzikai egyetemen a még nem kodifikált korzikai nyelven foly­jon a tanítás, akkor logikus lenne, ha Szerbia az albánoknak engedné át a pristinai egyetemet, mert szerb nyelven a közeli m­ai, kragujevaci, no meg természetesen a belgrádi egye­temen folyik az oktatás. Ez szerb részről a jóindulat jele lehetne, mint ahogy az albánok is fontolóra vehet­nék, mennyire fontos és főleg hasz­nos számukra a Nyugat erkölcsi tá­mogatása az emberi jogok ügyében, és helyettesítheti-e az a szerbekkel való dialógust. A gyakorlat ma is csak azt igazol­ja, őrültség az, ha például egy liplja­­ni szerb nemzetiségű postahivatal­nok nem tud vagy nem akar albánul beszélni az ottani albán ügyfelekkel. Ugyanakkora őrültség, ha mondjuk, a pristinai egyetem albán nemzetisé­gű professzora nem hajlandó szerb­­horvátul beszélni a szerb nemzetisé­gű egyetemistákkal. A nagy problé­mák megoldását ilyen apró őrültsé­gek kiküszöbölésével kell kezdeni. NAPLÓ: Az országon végigsöprő nacionalista hullám homogenizálta a nemzeteket meg a kisebbségeket is, és ma azok egymás között csak a közben megalakult intéz­ményeik útján hajlandók kommunikálni. Lehetsé­ges-e ma, amikor már nagyban épül az új Euró­pa, ezt az anakronizmust lerázni az ENSZ Alapok­mányában lefektetett elvek vagy a EBEÉ záróok­mányának szellemében, mintha - bármilyen ne­vetséges is - szuverén államok közötti dialógusról lenne szó. Van-e például ok a vajdasági magyarok aggodalmára, hogy az új viszonyok közepette még gyorsabban beolvadnak az országalkotók tengerébe? EXIRID. Azt kell mondanom, hogy a gyakorlat az, ami félelemmel tölti el a kisebbségeket, és ad okot aggodalmukra. Az új szerb alkotmány, amelynek én kemény és következetes bírálója vagyok, igen korszerű és demokratikus. Már az a tény, hogy az alkotmány a polgárra és nem egyik vagy másik nemzetre alapozódik, komoly ered­mény. A horvát alkotmány ezzel nem dicseked­het. A gyakorlat azonban elértékteleníti az alkot­mány szövegét és szellemét. Ennek okait a nacio­nalizmusban és a hatalmon levő párt monopóliu­mának a megőrzésére való törekvésben találhat­juk. Ez a párt és ez a hatalom egyébként nem azért tesz erőszakos lépéseket és intézkedéseket a Vajdaságban, mert az többnemzetiségű, hanem azért, mert Vajdaság nem támogatja (eléggé) a hatalmon levő pártot. Ez viszont ennek a pártnak a számára alapvető mérce a hatalom gyakorlásá­ban. Az uralkodó pártot Szabadka nem azért izgatja, mert ott a szerb nemzet kisebbségben van, hanem azért, mert ott nem sikerült győzni a választásokon. Ehhez viszont jól kötődik az első számú argumentum, az pedig egy autentikus nacionalizmus. Ez viszont kezdettől fogva a legha­tékonyabb fegyvere volt Milosevic úrnak és pártjá­nak. Véleményem szerint Milosevic úr és az ural­kodó párt, más kommunista pártokkal ellentét­ben, már akkor használta fegyverként a naciona­lizmust, amikor még mint kommunisták hatal­mon voltak. Azért, hogy később is megtarthassák a hatalmat. Szerbiában ez a párt magához ragadta a nem­zetet mint kedvenc és legolcsóbb fegyverét, és ez a lakosság számára is elfogadható volt, hiszen Közép-Európa polgáraihoz hasonlóan, itt is vagy fél évszázada nincs túltengés a demokráciával kapcsolatos tapasztalatokban. Van-e erre ékesebb példa, mint Vuk Draskovic nemzeti, sőt kezdetben nacionalista pártjának, az SZMM-nek a példája, amely ma ideológiai ellen­félként viaskodik a SZSZP-vel, mivel az jóval korábban kijátszotta a nacionalizmus kártyáit így aztán fény derül a pazovai SZNM, DeSelj, Radovan Karadzic, Martié vagy Babié meg a többi hasonló csatlós szerepére. Ők játsszák ugyanis azt a szere­pet, amelyet az SZSZP szégyell a nyilvánosság előtt eljátszani, mert lényegében elsődleges érde­ke tényleg nem a nagyszerb politika, hanem az, hogy továbbra is megtartsa a hatalmat. Kovács László 1991. június 18.

Next