Napló, 1992 (3. évfolyam, 88-139. szám)

1992-11-11 / 132. szám

12 Baranyai Napló 1992. november 11. Igaz történetek útközben II. Avagy: mese felnőtteknek Kérdés: Tudjuk, hogy a Szerbiai RTV adásai, a Belgrádi és az Újvidéki Televízió és a Belgrádi és az Újvidéki Rádió - természetesen szerb nyelvű - adásai itt most kitűnően foghatók és élvezhetők. A másik igazság vajon eljut-e most Baranyá­ba? Válasz: Mi, akik vesszük a Rádió Bara­nya adását, azt az adót, amit Eszékről vagy a jó ég tudja honnan üzemeltetnek, tudjuk, hogy ez az adó sok kárt okozott az itteni embereknek. Mert ők mindig megkerülnek valamit, mert ők nem hajlandók megbe­széléseket folytatni, hanem mindig a saját fejük után mennek, ahogyan éppen eszük­be jut. A mostani ígérgetéseiknek is, hogy visszatérhetnek, biztosan sokan megörül­tek. Mi is emberek vagyunk, megértjük, hogy mindenki szeretné átölelni hozzátarto­zóját, de ők nem akarnak tárgyalni, csak jönni. Persze, nem lett belőle semmi, és ezek az ígérgetések sokaknak rosszul es­nek. Az övéik közül is sokan elestek, de szerencsére itt nálunk sokkal kevesebb volt az áldozat, mint odaát, Horvátországban. Kérdés: Mind több szó esik a menekül­tek visszatéréséről. Újabb és újabb határ­időket határoznak meg, és sohasem lesz belőle semmi. Meddig húzzák? Keresztkérdés (onnan ide): Kérdeznék én magától valamit, uram. Érdekel, hogy maga ezt hogyan látja. Ha valakit nem űztek el, de ha ideológiailag olyan állás­ponton volt, hogy el akarta hagyni Bara­nyát, mert nem akar az itteni néppel együtt élni, tehát ideológiailag olyan álláspontra helyezkedett, hogy neki el kell menni, va­gyis nem volt rákényszerítve a kiköltözés­re... Közbesuttogás(mély hittel): Pontosan. Folytatás: Senki sem kényszerítette őket. Mi hívtuk őket vissza, kétszer is hív­tuk, a rádióban és az újságokban, hogy térjenek vissza, hogy dolgozzanak a gyá­rakban, hogy itt járjanak iskolába, hogy jöjjenek vissza a falvakba és etessék a disznókat. Mert a falvak teljesen kiürültek, illetve félig. Természetesen azok, akik nem vétettek a törvények ellen, de alig akadt olyan, aki visszajött. Keresztkérdés (innen oda): Lehet, hogy nem mertek. Lehet, hogy féltek... Válasz: U­gyan kitől? Kérdés: Gondolom, ha már olyan keve­sen jöttek vissza. Sokan pedig a háború elől, nem pedig, ahogy maga olyan szépen megfogalmazta, az ideológiai állásfoglalá­suk miatt mentek el. Az emberek félnek a háborútól. Válasz: Igen, pontosan, elfogadjuk. De mondok én valamit. Minel olyan, hogy valakinek az anyja kőből van, a másiké meg, hát, olyan. Emberek vagyunk. A mi nemzedékünknek nem sajátja a háború. Mi ezt a háborút úgy éltük meg, mint valami természetelleneset, idegent, abnormálisat Nagyon sok éve itt élek már, de nem mondhatom, hogy nem voltak magyar és horvát barátaim és amolyan igazi barátaim. Hogy egyszerre mi történt? Bennem nincs semmiféle gyűlölet. De aki nem akar itt élni, azzal mit kezdesz? Az én szomszédsá­gomban egyetlen öregasszony sem pa­naszkodhatott, hogy nem gondoskodtunk róla, amikor potyogtak a gránátok. Lesegí­tettünk mindenkit a pincébe, mint a saját anyánkat. Én például sokat beszéltem ve­lük GBH-n. Ők úgy mutatkoztak be, hogy usztasák, engem meg csetniknek hívtak. Én soha senkinek nem engedtem meg, hogy csetniknek szólítson. Mert én soha nem voltam csetnik és a családomból se volt senki csetnik, érti? A csetnikség rég letűnt dolog, amikor az emberek valamiféle szolm­i harcokban csetnikeskedtek, ami­kor arra büszkék voltak, de később a csetnik és az usztasa jelenség tragédia lett. Ez nem illik rám, én elsősorban ember akarok lenni, amennyire csak tőlem telik. Kérdés: Igen, jó. Tehát, mi lesz a menekültekkel, azokkal a visszatérőkkel, visszatérni óhajtókkal, akik innen mentek el és most ott állnak a túloldalon és várják a pillanatot, hogy visszatérhessenek szülőföld­jükre, otthonukba, házaikba, lakásaikba. Ve­lük mi lesz? Visszatérhetnek? Válasz: Ez a kormányok és a felsőbb intézmények gondja. Mi a Vance-terv alap­ján megmondtuk: előbb szűnjön meg a háború és akkor megkezdődhetnek a poli­tikai tárgyalások. Egyezzenek meg a határ­időkben és azután következhetnek az el­lenőrzések: hol voltam, mit csináltam, öl­tem-e embert, részt vettem-e a genocídi­umban és így tovább. Ez mind szebb időkre vár. És mindez benne van a tör­vényben. Aki vissza akar térni, előbb kér­vényt kell beadnia a krajinai belügyminisz­tériumnak vagy ide, a pélmonostori belügyi szerveknek. Legtöbb kilencven napon belül megkapja a választ, hogy igen, vagy nem. Ennél felsőbb szerv a Krajinai Szerb Köz­társaság kormánya, amelynek harminc na­pon belül kell feleletet adnia. Előbb tehát mindenkinek be kell nyújtania a kérvényt, tehát mindenekelőtt meg kell lennie a visszatérési óhajnak. Ez mind benne van a Vance-tervben és mind a két fél aláírta: Horvátország is és a má­sik fél is, az pedig Jugoszlávia. Első tehát az önkéntes visszaté­rési szándék. Aztán bizonyítania kell, hogy megvan a megélheté­si lehetősége, vagyis van lakása és van munkahelye. Három kö­vetelménynek kell mindössze eleget tennie: önkéntes visszaté­rési szándék, lakás és munka­hely. Akkor, ha mindezt beadta, mi kilencven napon belül dön­tünk, mégpedig abban a helyi közösségben, ahova az illető vissza akar térni. Tehát a hata­lom dönt arról, hogy valaki visz­­szatérhet-e. És ezt mind a két fél aláírta a Vance-terv alapján. Kérdés: És ha már valaki beköltözött az illető házába? Válasz: Ha ő pozitív szemé­lyiség. De mindenkinek, aki el­ment, már eleve van egy mínu­sza. Miért nem maradt itt, hogy megvédje a sajátját. (Válaszadók: lásd előző szá­munkat) (Következő számunkban: Az­­JHPROFOR azért jött ide, hogy megteremtse a feltételeket a két állam közötti politikai tárgyalásokhoz, vagyis a Krajinai Szerb Köztársaság és Horvátor­szág között. Amikor vége a háborúnak, kezdődhetnek a tárgyalások a lakosság­cseréről.) Dorm­án László Otthon, édes otthon - iroda a pélmonostori községházán

Next