Napló, 1995. január-június (6. évfolyam, 244-269. szám)

1995-01-04 / 244. szám

Mi Napló Csehoblous IBB83»883wa88taiw»ae8^wiriiHi»^«itiPii>wwwi>>iiii|ir<y''^«a!r->gi]);ii[i]i]MMaaMS8888«isaw» Leülök és aláírok. Tehát faktor va­gyok. Mosolygok, kezet szorítok, nyilat­kozok. Tehát valaki vagyok. Nem számolok, nem nézek hátra, a tesem tornyosuló hullahegyre, inkább előre nézek, ahol egykor majd a történelem­­könyvek fogják megörökíteni a nevem, mint olyan valakiét, akinek a kegyeiért egy egész világ versengett. Pedig őszin­tén szólva néhány epikus költeményen kívül csak bibircsókos orromat jegyez­hetné meg a história, az egyiket azért, mert mindenkinek elhúztam a nótáját, a másikat meg azért, mert ilyen szima­ta nem volt talán egyetlen államférfi­nak sem a 20. században. Kétségkívül Radovan Karadžić volt az év embere, a világnak nincs szégye­ne, tehát beismerheti. Hogy végül kézjegyével érintette a négyhónapos fegyvernyugvást a boszniai hegyekben, hőssé tett másokat, s önmagával egye­temben sokakat megmentett a háborús bűnösök listájának bővítésétől. Meg aztán alkalmat adott arra is, hogy higy­­gyünk a távlatokban, mert erre szület­tünk. Az is tény, hogy annak a nemzet­nek, amelynek­ két ilyen hatalmas egyénisége van, mint Milošević és Ka­­radžić, annak nem egy, hanem több állam dukál. Végtére is két dudás nem fér meg egy csehóban. Carter öblös mosolyában, Akasi Jaszusi ferde tekin­tetében, de Rose tábornok egyre sű­rűbb látogatásaiban is benne van ennek elismerése. A világ megnyugtatta magát, hogy az óév végén tett is vala­mit glóbuszunk felrobbanása ellen, s ezt az évet már úgy kezdheti, hogy véget vet egy háborúnak. A lelkiismeret nem a diplomácia fegyvere. S hogy meny­nyire másodlagos, harmadlagos kér­déssé vált a valóban nyűgös boszniai csetepaté, maradjon köztünk, de abból is látható, hogy egy volt - és enyhén szólva sikertelen - amerikai elnök meg néhány nem különösebben magas rangú diplomata eszközölte ki ezt az ideiglenes fegyvernyugvást is. Nem Ginton és Jelcin. És nem is a NATO, még kevésbé az ENSZ. Ez az igazi pers­pektíva. Hogy az emberiség a demokrá­cia felé haladva a barbárságot nem kerülheti ki eszmélésének útján. Örök tanulságul a majd csillagokat hódító ivadékainknak. Nekünk, magyaroknak is be kell ren­dezkednünk a harmadrangú télbe. A szóvivők szóvivője, az egykori manö­kenből lett államfő csodálatosan kifej­tette, hogy jogaink megadatottak, csak élnünk kell velük. Hát ez az: élni ezzel a tudattal. Nem sorolom, mi lett ma­radéktalanul az enyészeté egykor volt jogainkból, mert egy vezércikknek illik előremutatónak lennie, csak azt mondom, hogy egy államfő beszéljen az egész nyáj nevében, s hagyjon ki engem, mert én ideges leszek, ha tovább bolondítanak. Lilió elnök újévi, a magyar rádiónak adott nyilatkoza­tából egy másik megfigyelés is tetszik: megdicsérte anyaországunkat, hogy az utóbbi időben fejlődnek vele a kapcso­latok. Különösen, amióta a szocialisták vannak ott is hatalmon. Ami engem il­let, számomra teljesen mindegy, hogy egy adott pillanatban ki miként számol el a múltjával, azzal a közelivel is. Mert nem vagyok meggyőződve arról, hogy ugyanazok, akik három évvel ezelőtt Antall Józsihoz küldtek, holnap nem fognak-e Horn Gyuszihoz irányítani. Amikor kiderítik, hogy ez a szocializmus nem az a szocializmus, s hogy,az et­nikai tisztogatáshoz az ENSZ engedé­lye sem szükséges. A múltat pedig végképp eltörölni mégsem lehet. A múltkor megint heves voltam. De tényleg nem értem­, miért kell állan­dóan magyaráznom a nyilvánvaló tényeket. Illetve értem én, csak nem ismerem el, hogy ennyire balgák len­nénk. Azt kezdték el feszegetni egy összejövetelen, hogy miért mondtam azt, hogy itt csak harmadrangúnak sem mondható újságírók maradtak. Először is én már ki tudja hányadszor írtam le, mondtam el, hogy a hatalom olyan embereket állított a vajdasági magyar média élére, akik őt a maxi­málisnál jobban kihasználják. Ezt és nem azt mondtam és írtam, amivel „vádolnak”. Volt rá lehetőség és még ma is van, hogy ezt mások is elmond­ják, mert látják, tudják. De nem mond­ják. Én viszont nem tudok, s nem is akarok hallgatni. Elég volt 75 évig bujkálni saját gondolataink elől. Az állítás félremagyarázásának veszélye abban áll, hogy a vajdasági magyarság ún. értelmisége és ún. politikai elitje nem képes felfogni, hogy érték nélkül elvesztünk. Nincs jogom senkit sem bírálni amiatt, hogy elment, s hogy talán vissza sem jön, de azt azért mondhatom, hogy tehetségesek vol­tak, akik közülünk elmentek. S nem az ittmaradottak ellenében, hanem velük együtt. De nincs semmilyen erkölcsi jogom legitimizálni azt a felfogást, hogy bárki, aki itt maradt, eleve hősnek kép­zelheti magát. Most pedig még szapo­rodni is akar. Nem az itteni - nem is maradék, hanem új és az eddigieknél is élet­revalóbb - értékekről beszélek, hanem azokról, akik ezeket az értékeket nem akarják látni és láttatni, csakhogy ön­maguk helyezkedésének magyarázatot adjanak. Nincs kedvem a semmi hő­seinek emléket állítani, megteszik azt mások úgyis. Nekem az a dolgom, hogy elmondjam, a múlt évben megtanul­hattam, hogy ezt a lapot az újságírói szolidaritás is egyben tudja tartani. Mondom, újságírókról beszélek, akik látva láttak és hallva hallottak és szólva szóltak. Ahhoz sincs kedvem, hogy ezeket a sorokat vagy másoknak, a merészen - mert másként ellenállni sem lehetett vagy ha félve is - mert belül mindenki fél, de azért kívül nem gyáva és számító, csak a túlélésre berendez­kedő­­, de a lét értelméért küzdő em­bereknek a sorait később lássam megjelenni. Amit most kell megtennünk, azt ne a holnap írja alá.

Next