Napló, 1995. január-június (6. évfolyam, 244-269. szám)
1995-01-04 / 244. szám
Mi Napló Csehoblous IBB83»883wa88taiw»ae8^wiriiHi»^«itiPii>wwwi>>iiii|ir<y''^«a!r->gi]);ii[i]i]MMaaMS8888«isaw» Leülök és aláírok. Tehát faktor vagyok. Mosolygok, kezet szorítok, nyilatkozok. Tehát valaki vagyok. Nem számolok, nem nézek hátra, a tesem tornyosuló hullahegyre, inkább előre nézek, ahol egykor majd a történelemkönyvek fogják megörökíteni a nevem, mint olyan valakiét, akinek a kegyeiért egy egész világ versengett. Pedig őszintén szólva néhány epikus költeményen kívül csak bibircsókos orromat jegyezhetné meg a história, az egyiket azért, mert mindenkinek elhúztam a nótáját, a másikat meg azért, mert ilyen szimata nem volt talán egyetlen államférfinak sem a 20. században. Kétségkívül Radovan Karadžić volt az év embere, a világnak nincs szégyene, tehát beismerheti. Hogy végül kézjegyével érintette a négyhónapos fegyvernyugvást a boszniai hegyekben, hőssé tett másokat, s önmagával egyetemben sokakat megmentett a háborús bűnösök listájának bővítésétől. Meg aztán alkalmat adott arra is, hogy higygyünk a távlatokban, mert erre születtünk. Az is tény, hogy annak a nemzetnek, amelynek két ilyen hatalmas egyénisége van, mint Milošević és Karadžić, annak nem egy, hanem több állam dukál. Végtére is két dudás nem fér meg egy csehóban. Carter öblös mosolyában, Akasi Jaszusi ferde tekintetében, de Rose tábornok egyre sűrűbb látogatásaiban is benne van ennek elismerése. A világ megnyugtatta magát, hogy az óév végén tett is valamit glóbuszunk felrobbanása ellen, s ezt az évet már úgy kezdheti, hogy véget vet egy háborúnak. A lelkiismeret nem a diplomácia fegyvere. S hogy menynyire másodlagos, harmadlagos kérdéssé vált a valóban nyűgös boszniai csetepaté, maradjon köztünk, de abból is látható, hogy egy volt - és enyhén szólva sikertelen - amerikai elnök meg néhány nem különösebben magas rangú diplomata eszközölte ki ezt az ideiglenes fegyvernyugvást is. Nem Ginton és Jelcin. És nem is a NATO, még kevésbé az ENSZ. Ez az igazi perspektíva. Hogy az emberiség a demokrácia felé haladva a barbárságot nem kerülheti ki eszmélésének útján. Örök tanulságul a majd csillagokat hódító ivadékainknak. Nekünk, magyaroknak is be kell rendezkednünk a harmadrangú télbe. A szóvivők szóvivője, az egykori manökenből lett államfő csodálatosan kifejtette, hogy jogaink megadatottak, csak élnünk kell velük. Hát ez az: élni ezzel a tudattal. Nem sorolom, mi lett maradéktalanul az enyészeté egykor volt jogainkból, mert egy vezércikknek illik előremutatónak lennie, csak azt mondom, hogy egy államfő beszéljen az egész nyáj nevében, s hagyjon ki engem, mert én ideges leszek, ha tovább bolondítanak. Lilió elnök újévi, a magyar rádiónak adott nyilatkozatából egy másik megfigyelés is tetszik: megdicsérte anyaországunkat, hogy az utóbbi időben fejlődnek vele a kapcsolatok. Különösen, amióta a szocialisták vannak ott is hatalmon. Ami engem illet, számomra teljesen mindegy, hogy egy adott pillanatban ki miként számol el a múltjával, azzal a közelivel is. Mert nem vagyok meggyőződve arról, hogy ugyanazok, akik három évvel ezelőtt Antall Józsihoz küldtek, holnap nem fognak-e Horn Gyuszihoz irányítani. Amikor kiderítik, hogy ez a szocializmus nem az a szocializmus, s hogy,az etnikai tisztogatáshoz az ENSZ engedélye sem szükséges. A múltat pedig végképp eltörölni mégsem lehet. A múltkor megint heves voltam. De tényleg nem értem, miért kell állandóan magyaráznom a nyilvánvaló tényeket. Illetve értem én, csak nem ismerem el, hogy ennyire balgák lennénk. Azt kezdték el feszegetni egy összejövetelen, hogy miért mondtam azt, hogy itt csak harmadrangúnak sem mondható újságírók maradtak. Először is én már ki tudja hányadszor írtam le, mondtam el, hogy a hatalom olyan embereket állított a vajdasági magyar média élére, akik őt a maximálisnál jobban kihasználják. Ezt és nem azt mondtam és írtam, amivel „vádolnak”. Volt rá lehetőség és még ma is van, hogy ezt mások is elmondják, mert látják, tudják. De nem mondják. Én viszont nem tudok, s nem is akarok hallgatni. Elég volt 75 évig bujkálni saját gondolataink elől. Az állítás félremagyarázásának veszélye abban áll, hogy a vajdasági magyarság ún. értelmisége és ún. politikai elitje nem képes felfogni, hogy érték nélkül elvesztünk. Nincs jogom senkit sem bírálni amiatt, hogy elment, s hogy talán vissza sem jön, de azt azért mondhatom, hogy tehetségesek voltak, akik közülünk elmentek. S nem az ittmaradottak ellenében, hanem velük együtt. De nincs semmilyen erkölcsi jogom legitimizálni azt a felfogást, hogy bárki, aki itt maradt, eleve hősnek képzelheti magát. Most pedig még szaporodni is akar. Nem az itteni - nem is maradék, hanem új és az eddigieknél is életrevalóbb - értékekről beszélek, hanem azokról, akik ezeket az értékeket nem akarják látni és láttatni, csakhogy önmaguk helyezkedésének magyarázatot adjanak. Nincs kedvem a semmi hőseinek emléket állítani, megteszik azt mások úgyis. Nekem az a dolgom, hogy elmondjam, a múlt évben megtanulhattam, hogy ezt a lapot az újságírói szolidaritás is egyben tudja tartani. Mondom, újságírókról beszélek, akik látva láttak és hallva hallottak és szólva szóltak. Ahhoz sincs kedvem, hogy ezeket a sorokat vagy másoknak, a merészen - mert másként ellenállni sem lehetett vagy ha félve is - mert belül mindenki fél, de azért kívül nem gyáva és számító, csak a túlélésre berendezkedő, de a lét értelméért küzdő embereknek a sorait később lássam megjelenni. Amit most kell megtennünk, azt ne a holnap írja alá.