Napló, 1996 (7. évfolyam, 296-347. szám)

1996-04-24 / 312. szám

immár a számomra döntő tapasztalat reflektálásának ereje, az a valami, ami túllép a szelektív leépítéssel, más esetben pedig a túlépítéssel megfogalmazott információn. Mivel igazából sem visszafelé, de előre sincsenek távlataim, mindig a jelen pillanatnak dolgozom. Mindegy tehát, hogy hol, s mindegy, mely értékrendszerben vagy kultúrközegben, és csak oly módon, mint ahogyan, például, egy köznapi tévéadás is magával tudja ragadni a gyanútlan befogadó érdeklődését. Van, amikor egészen direkt utalok valamire, hogy a háttérben elhelyezett jelentés világosabban megértethessék. A néző ugyanis sokszor egyáltalán nem tudja, hogy tulajdonképpen miről is beszél neki a tévéadás. Ez sajátságosan működő mechanizmus: a könnyen olvasható, a narrativitással ecsetelt struktúrába épülnek be diszkréten a tulajdonképpeni jelen­téseket hordozó, vagy hangsúlyozó, néha éppen tárgy nélküli jelek, a beprogramozott „kulcsszavak”. Mivel magam is a szűkebben vett, vagyis a szűkebből kiszélesített környezetem szituációját tartom radikálisan újnak, jelenkori alkotóként nem törekszem semmi új vagy forradalmi megteremtésére. Irtózom az újdonságoktól! Ezáltal tehát a közérthető módon strukturált munkám tárgyi megjelenítése, csak a számomra is releváns, „emlékezetből" merítő inszce­­náció fokán, a valóság(ok) pontosan nyomon követhető, egy­­szeribb elemeinek (első kézből) újraértékesítése, vagyis újrahasznosító megfogalmazása által valósulhat meg. Az új világrendészeti konstellációkból eredően az én saját helyzetem is már pontosan meghatározott, ezért egyáltalán nem kell önmagammal elkeveredetten a pozícióm fikcióját vizsgálni, sem pedig a közönségem figyelmét egy tízezer­ötszáz­­huszonhetedik ego-trip fontosságú kiélésének szegényesre lefokozott jelöléseivel megragadni. A dolgok puszta „újraértelmezését” ugyanis, tekintet nélkül a megvalósítás eszközeire, egy alapjában véve anakronisztikus ideológiai beidegződésnek tartom, én pedig művészettel foglalkozom, jóllehet nem egészen azzal, amit a csodugulással fenyegető jelenkorban ezen érteni szokás. Előállt ugyanis egy különleges gondolati mobilitás, mely az (ellenálló) művészi viselkedés mobilitását, vagyis az annak megfelelő artikuláció feltételeit előlegezi, és ez az, ami a mozgástérből megmaradt. Itt egy olyan mobilitásról és érzékenységről van szó, amikor a krízis állapotában a művészet nemcsak beépül a krízis szövetébe, hanem egy aktív aggregátorként, a maga motorjával persze, rájátszik a krízis mozgatójának hullámhosszára. A meghatározottságom, az abból eredő életutam, egyféleképp ugyancsak metaforák, mint ahogyan másképp, nagyban, a származásom földrajzi térségének újabbkori történései is időközben univerzális metaforákká lettek. A látásmódom alakulásával azonban észrevettem, hogy én már egyáltalán nem metaforákkal foglalkozom. Amire itt gondolok, nem a terminológiai megjelölés, és nem (csak) a külsőségek kérdése. Kerekes László Úr. Lévén, hogy a kérdéseitekre válaszolni még nem tudok, még véletlenül sem szeretném, ha a kontextus sajátságos „másodképeit” reflektáló folyamatszerű alkotásom meg­határozását, a „kontextusnélküli” művészet témájára lejegyzett gondolataimban keresnétek. Eljárásomban gátlástalanul a (nyilván)valóságból merítek, s a kezem ügyébe kerülő (a momentán figyelmem és emlékezetem hatásköre tartomá­nyából kiemelve elemeket) mutálom. Nem kollázsokat készítek, hanem egyszerűen feldolgozom azokat. Az írásban is. K. L. Táncoló sámán Újvidéken III

Next