Napsugár, 1973 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1973-01-01 / 1. szám
— Láttam, hogy idemenekült a galamb — mondta Sárika, aki szintén osztálytársuk volt. Tulajdonképpen ő volt az oka Pista és Péter haragjának, bár nem tudott róla semmit. Most azonban a harag rég elmúlt s csak egyetlen dolog létezett: a galamb. Az egyik szárnya ernyedten lógott. Megvizsgálták: nem volt eltörve. — Meggyógyítjuk — jelentette ki Sárika határozottan, s valóban, a galamb pár hét alatt teljesen felépült. Nem is csoda, hisz mind a négyen sok-sok szeretettel, odaadással gondozták, etették, itatták. Aztán mikor már semmi baja sem volt, elengedték, hadd menjen útjára. Ám a galamb nem repült el. Ha valamelyik az udvarra ment, rögtön rászállt, s leruhogott örömében, hogy vitte el a helyet. Egy nap aztán egy másik galambbal állított be, s az eresz egyik kiszögellésében fészket kezdtek rakni. Ekkor állt elő Sárika az ötlettel, hogy létesítsenek galambtenyészetet. Tetszett az ötlet, s meg is valósították. Azóta másfél év telt el, s most a Gyuriék udvarának egyik sarkában takaros galambdúc áll sok-sok galambbal. Nagyon megszerették a galambokat. El is nevezték őket „galambos pioníroknak“. Nem is bánják, sőt büszkék rá. Annyira belejöttek a munkába, hogy versenyeken is részt vesznek. S nemcsak ők szerették meg a galambokat, hanem szemmel láthatóan azok is ragaszkodnak hozzájuk. De az a legszebb, hogy főleg egymáshoz ragaszkodnak. Sárika az összetartó kapocs, a békebíró. Ha valamilyen nézeteltérés adódik a fiúk közt és már semmilyen érv nem segít, csak anynyit mond: „akkor én nem jövök többet ide.“ Erre nyomban kibékülnek. Nem is csoda, mert Sárika, amellett hogy igen jó tanuló, olyan kedves leány, hogy a három fin a tűzbe menne érte. De bármennyi galambjuk is volt, a legkedvesebb Tubi, a jövevény maradt. így nevezték el. De az is ragaszkodott hozzájuk, főleg Sárikához. Nemegyszer kísérte el az iskolába s ott várt a tetőn, míg a kislány kijött. Még kirándulásokra is elkísérte őket. Mikor valamilyen veszélyt érzett, nyomban Gyurira szállt. A nyáron Sárika táborba ment. Valamennyien kikísérték a vonathoz, még Tubi is. Ott repdesett körülöttük. A vonat elment, ők hárman meg hazatértek. Másnap hiába keresték Tubit. Nem volt sehol. — Majd csak megkerül — mondta Gyuri. De eltelt egy nap, kettő, három, és a galamb sehol. Keresték mindenfelé. Hiába. Valahol talán baja történt. Mit mondanak majd Sárikának? Nem ügyeltek reá. Negyedik nap elhatározták, megírják, hogy Tubi eltűnt, ám egyik sem vállalta a levélírást. Végül Gyuri ült neki: „Kedves Sárika, nagyon hiányzol nekünk. Igaz, még alig mentél el, de minél előbb visszavárunk. Aztán rossz hírt is kell veled közöljek. Tubi, amióta elmentél, eltűnt...“ Eddig jutott az írással, mikor Pista felkiáltott: — Nézzétek, egy galamb körözött fenn! — A másik pillanatban már mint a kő zuhant lefelé s egyenesen Gyurira szállt. Tubi volt. Brukogott s közben emelgette a szárnyát. — Hát megjöttél? Hol voltál? — örvendeztek fiúk. — Jó, hogy itt vagy — simogatta meg Gyuri a galambot. Az pedig tovább emelgette szárnyait. Végül észrevették, hogy kis cédula van a szárnya alá erősítve: — „Tudom, hogy aggódtok Tubiért. Velem jött. Csak itt jelentkezett. Visszaküldöm, hogy ne bánkódjatok. Sokat gondolok rátok, Sárika.“