Napsugár, 1981 (25. évfolyam, 1-12. szám)

1981-01-01 / 1. szám

5^ MÉHES­IЗУ ÖRG/: Hogy került a­ tintafolt a Gábriel* Laci rajzára? És miért éppen az ő rajzát éktelenítette el és nem a — teszem azt — a Medve Lajkóért? Mert ha a tinta — véletlenül vagy nem —,mondjuk a Kovács Marci rajzlapján csorog végig, akkor nem történik semmi, senki sem tesz fel kényes kérdéseket, mert Kovács Marci, mint az közismert,kétbalke­zes és a legrosszabb rajzoló az osztályban, s a rajzversenyen szám­ba se jöhet, nem úgy mint Gábriel Laci vagy Medve Lajkó, akik fej fej mellett küzdenek az elsőségért. Lajkó színes ceruzával dolgozott, gyümölcsöskertet rajzolt le, még­hozzá éppen azt, ahol ők almát szedtek az ősszel, az állami gazda­ságban. Egyik-másik iskolatársát meg is lehetett ismerni a rajzon, úgy eltalálta. Gábriel Laci se adta alább, Ő vízfestéket használt. A sétatér ár­nyas öreg fasorát festette meg, amint a fák alatt vadgesztenyést gyűjtenek a pionírok. Nagyszerűen sikerült mind a két kép. Deák tanár elvtárs ugyan tör­hette a fejét, kinek adja az első díjat a «KÉPEK ISKOLÁNK ÉLE­TÉBŐL» versenyén. Sok ügyes rajz készült el, jól dolgoztak a gyerekek, de Medve Lajkó meg a Gábriel Laci rajzával nem versenyezhetett egyik sem. Az osztály, ahogy ez ilyenkor már szokás — megoszlott. Volt, aki Gábriel elsősége mellett kardos­kodott, mások viszont — főleg a lányok — a jóképű Medve Lajkót pártolták. Most aztán eldőlt a vita. Egy nap­pal a beadás előtt végigömlött a tinta a Gábriel Laci rajzán... S a tettes ismeretlen. Szünet alatt történt, vagy amíg a fizikumban voltak kísérletezni, nem lehetett kinyomozni, a lényeg az, hogy a gyönyörű festmény pocsék­ká lett. Gábriel Laci úgy meredt a rajzára, mint aki azt veszítette el, ami a legkedvesebb volt neki. Hol tudja ő mégegyszer kikeverni az ősz rozs­­daszínét, a feketéllő fakérget, s a fák alatt a vidámpiros pionírnyak­­kendőket. A gyerekek szörnyülködve tolong­tak a merénylet színhelye, Gábriel padja körül. Ki tehette? Senki sem mondta ki, de majd­nem mindenkinek az motoszkált a fejében hogy ez csak egyetlen em­bernek volt érdeke: Medve Lajkó­­nak. Ha Gábriel Laci rajza megsem­misül, akkor Lajkó a biztos győztes. Egyedül az ő rajzát küldik az orszá­gos versenyre, s ott is biztosan dicsőséget szerez magának, meg persze az iskolának. Hiszen szép, szép a Medve Lajkó rajza, de Gábriel Lacié egy fokkal mégis csak szebb volt. Most, hogy fekete tinta takarta, egyre szebbnek tűnt nekik. Ebben a pillanatban Gábriel La­cinál nyomorúságosabban csak Medve Lajkó érezte magát. Elég volt egy pillantást vetnie az osztálytársaira, hogy lássa: őt gya­núsítják. Ha most mentegetőzni kezd, magyarázkodik, senki sem hiszi el, hogy nem ő volt a tettes. A folt rajta marad örökre. Rá sem tudott nézni a saját raj­­zára, amit pedig annyi gonddal, szeretettel készített el. Egy pilla­natra még az a vad gondolat is megfordult a fejében, hogy végig­önti tintával. Rögtön érezte, hogy ezt képtelen volna megtenni. Gyil­kosnak érezné magát. Ekkor lépett be az osztályba a rajztanáruk — Kérem a rajzokat. Egyszerre tízen kezdtek beszélni, magyarázni, összevissza kiabálni. Deák tanár elvtárs az asztalra csa­pott vonalzójával. — Csönd legyen! Egyszerre csak egy beszéljen. — Én mondom el! — ugrott fel Medve Lajkó. Az osztály feléje for­dult, gyanakodva, kíváncsiam, hadd lám, hogy mossa ki magát. Medvének remegett a hangja az idegességtől, amikor kissé kapkod­va előadta a Gábriel Laci rajzával történt szerencsétlenséget. — Ki öntötte le a rajzot? — kér­dezte a tanár elvtárs, de választ nem kapott. Lajkó még mindig állt. A tanár feléje fordult.

Next