Napsugár, 1982 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1982-01-01 / 1. szám
ágat, meg ne hagyjam a tüzet kialudni, így tehát magamra maradtam a rengetegben. Tél volt, s az erdő tele hóval, de csak csillagos éjjeleken csattogott a fagy. Nappalra úgy-ahogy sütött a nap, enyhült tőle a hideg, összeszedtem egy csomó fát, ágat s éppen egy üst puliszkavizet teszek oda főni, mikor csak hallom: a kaliba hátánál kopogtat valaki. — Tessék! — mondom s nézem, ki kopogtat ebben az időben. De hiába füleltem, senki sem felelt, csak a tűz pattogott. Rakom tovább a tüzet, mikor csak: — Kop-kop-kop... — megint kopogtatnak. — Tessék elölkerülni! — mondom hangosan, de nem válaszolt senki. Fogom magam, hátrakerülök, s nézem mind a két szememmel, vajon ki kopogtat. Senkit sem láttam. Nem voltam ijedős gyerek, de erre már megszeppentem. — Titokzatos egy dolog — gondoltam —,S oldalogtam vissza a tűz mellé. De alig érek a kaliba elé, valami csak a sapkámra koppan, s aztán a vállamra. Nézek magam köré, de senkit se látok, különben is kezdett már szürkülődni. Még a fogam is összekoccant. — Grisa bácsi, ne tessék tréfálni! Úgyis láttam, hogy maga volt... — mondom hangosan, de rezgett már a hangom, mint hegedűn a húr. Senki sem válaszolt, hanem kis idő múlva hallom, megint a kaliba hátánál kopogtat az a valaki. Álltam megkövülve, s talán még ma is ott állnék, ha jó darab idő múlva csakugyan elő nem kerül az öreg. — Jól megijesztett. Maga kopogtatott,ugye? — kérdeztem tőle kesernyésen. — Én most jöttem meg, fiam — mondta és láttam rajta, igazat mond. Elmeséltem neki, hogy jártam, de csak legyintett, s éreztem, nem hiszi. Aznap éjjel alig aludtam valamit, mind azon gondolkoztam, ki lehetett az a kopogtató valaki. Nem tudtam kitalálni. Csak három nap múlva derült ki a titok. Akkor nap, ebéd után, éppen készültünk munkához látni, mikor csak éles és izgatott füttyentést, majd visítást hallottunk a fejünk fölött. Felnéztünk s láttuk: egy barna kis állat ugrik le a hatalmas bükkfa legtetejéről. Szétterpesztett négy lábbal és kinyújtott bozontos farokkal repült, mint valami madár. Ugyanakkor valami sárga folt lobogott lefelé a fa törzsén, mint a láng, s alig ért a földre a lombosfarkú, már ő is ott volt s száguldott a nyomába. Az felszaladt a legközelebbi fára, ez meg utána. A bozontos itt is felvillant a fa legtetejére és máris repült alá, a sárgaláng meg mint a szempillantás újra le a fa törzsén utána. S ez így ment ötször, hatszor, meg tízszer: fel a fára, le a fáról, kúsztak, repültek. — Mókust üldöz a menyét... — magyarázta öreg társam. — Kifárasztja és megfogja... — mondta. Úgy is történt. A kis mókus végül is összeesett a hóban s a menyét rárohant. Szaladni kezdtem feléjük, hogy elijesszem, de az már torkon is ragadta a visítozó mókust, s mire odaértem, csak egy-két vércseppet leltem a havon. — Ez a mókus kopogtatott neked a tegnap — mondta az öreg —, ette a mogyorót s annak a héja koppant a kalibán s a fejeden. Már el is felejtettem az egész történetet, mikor tavasszal azt a vén fát is kivágtuk, melyiknek a kaliba támaszkodott. Hörögve haladt a fűrész az odvas fába, egyszer aztán a fa recsegve kezdett dőlni lefelé. Hát, uram teremtőm, alig dől le a fa, az odvából csak ömleni kezdett ki a sok-sok mogyoró. Két véka mogyorót szedtünk össze, ennyit gyűjtött egybe télire magának a kis mókus, s mivel őt megölte legveszedelmesebb ellensége, a menyét, a sok mogyoró megmaradt nekünk. (Megjelent a Napsugár 1957 februári számában.) ‘ « \ О DEÁK FERENC rajzai ,3615[Ы IIP)