Napsugár, 2015 (59. évfolyam, 657-666. szám)
2015-01-01 / 657. szám
GERGELY EDO Mese az Öreghegyről Volt egyszer, hol nem volt, a kerek erdőn innen, az Óperenciás tengeren túl, volt egyszer egy Öreghegy. Ez az Öreghegy nemhiába köszöntötte annyi reggel a Napot, fogadta magába a sok esőt, havat, szelet, eget és csillagot, mert közben egyre bölcsebb lett. A fáradt mepihenhetett a tövében, az üldözöttnek menedéket nyújtott, az éhezőt megetette szőlővel, mandulával, édes fügével, a szomjazót megitatta forrásvízzel. Jöttek is az emberek mindenfelől, vonzotta őket az Öreghegy jósága. Az meg csak mosolygott a bajsza alatt, s amikor senki sem látta, összekacsintott a Jóistennel. Volt, aki jött és ment, csak szemétnyoma maradt, de emléke nem. Kipipált még egy célpontot a turista noteszében, de a lelkét nem hozta el, azt otthagyta a városi kiszekuszában, motorzúgásban, porban. Az Öreghegy minden ilyen látogató után hullajtott pár könnyet, könnyétől pár szőlőszem megráncosodott, pár csepp forrásvíz zavarossá vált, a madarak pár percre megkukultak. Mások úgy jöttek, mint a mesehősök, egy életem, egy halálom, ezt a hegyet megpróbálom! Volt, aki itt találta meg rég elvesztett szívét, pedig nem is itt, hanem hét határral arrébb hagyta el valamikor. Volt, akinek szeme és orcája ragyogását, másoknak az étvágyát vagy a rég elfelejtett napfelkeltéket adta vissza a hegy. Ilyenkor hasrázkódtatóan kacagott, s kacagásától kikerekedtek a szőlőszemek, kristályosabb lett a forrás, a madarak trillásabban énekeltek. Egyszer egy suttogó ember vetődött a hegyre. A városban legyintettek rá, mert úgy mosolygott, mintha egy kósza gondolat sem lenne a fejében. Az Öreghegy csak figyelte, figyelgette évekig, hallgatózott nagy erdőfülével, s végül megkérdezte: - Mondd csak, édes fiam, ugyanbira miért beszélsz örökkétig csak suttogva? - Mert ez a hely szent - suttogta az ember. - Az-e? - hökkent meg az Öreghegy, s zavarában felpislogott az égre, de a Jóisten titokfejtőn hallgatott. - Az, az - suttogott tovább az ember, nekem elhiheted. A szívem súgta meg. Az Öreghegy nem tudta, mit is higgyen a csendes emberről, aki olyan óvatosan göngyölgette ki szájából a szavakat, mintha félt volna, hogy elejti őket, és menten összetörnek. - Hát akkor jobb lesz, ha ezentúl én is suttogva beszélek - szedte össze magát a Hegy -, bár én olyan sokat nem szoktam járatni a számat. - Jobb lesz biza - válaszolt az ember, azzal megemelintette a kalapját, s folytatta sétáját a Hegyen. Az Öreghegy elkezdett suttogni, eleinte csak úgy magának, aztán suttogva mesélni fűnek, fának, gombának, madárnak, az Ég és a Föld magányos fiának. Ha arra jársz, köszöntsd illendően suttogva az Öreget, s aztán figyelj. Előbb-utóbb meghallod a hangját. Honnan tudod majd, hogy pont ő szól hozzád? Onnan, hogy elkezd kacskaringózni benned egy hegyhas-rázkódtató kacagás. S hogy ennek a kacagásnak mi a vége? Nem mondom meg, mert a tied, fogd a hasad, s fuss el véle. ”