Nefelejts, 1866. január-december (8. évfolyam, 1-52. szám)

1866-10-14 / 41. szám

Maass©! A Iff ip® dl „Dtrniéres poé8Íes“-jeiböl. I. Adieu ! Isten veled! Az életben Látni többé nem reméllek. Az Isten elfelejt engem . . . Most érzem, hogy szeretőtek. Nem fakadok panaszokra, Meghajlok a jövőt látva. Már kidagad a vitorla, Mosolygok majd távoztára. Elmegy tele reményekkel, S büszkeségtől égve térsz meg, És őket nem ismered fel, Kiket megtör távolléted. Isten veled! Álmok vannak, Ártó gyönyör, mely elkábit, Kelő fénye csillagodnak Kápráztatni fog sokáig. Egy napon tán megl adandód, Mily kincs a szív, mely mienk lett, Mily áldás, ha verni hallod, S mily csapás, ha elvesztetted. II. Impromptu. En reponse a cette question: Qu’est — ce que la poésie? Múltakat feledni, egy eszmét, mely szállna, Szép arany tengelyen tartani himbálva, Hol kétség s aggály közt változatlan álljon, Megörökíteni, mi csak futó álom. Szeretni szépet, jót, keresni öszhangjuk, Szivünkben a nagyság viszhangját hallgatnunk Mosolyogni, sírni egyedül, ok nélkül, Mosolyból, sóhajból, könyből, tekintésből Gyönyör közt, félénken művet hozni létre, Gyöngyöt varázsolni a könyv helyébe: íme a költőnek élete, világa, íme szenvedélye, öröme, dicsvágya. III. A mademoiselle * * * Óh nők! bármit beszéljenek, Hatalmatok végzettek­. Mosolytok mámorba temet, És kétségbe tud ejteni. Igen, egy szó, a némaság, Egy gúnyos pillantás elég, Hogy egyszerre tőr járja át A szivet, mely ért tetek ég. Büszkék lehettek, mert hiszen A mi gyávaságunk az ok, Hogy hatalmatok végtelen . . . Tán csak gyarlóságtok nagyobb. De minden zsarnokhatalom Lassan végéhez közeleg. A ki tűrni tud hallgatagon, Búcsút vesz sírva tőletek. Bármily súlyos lesz ostora, ő mégis legszebb sorsot ért! Kínjait nem adnám oda Hóhérmesterségetekért. IV. Tristesse: Elvesztettem éltem, erőm, Barátimat, jókedvemet, Büszkeségem is odalőn, Mely lángészszel hitegetett. 41

Next