Nefelejts, 1869. január-december (11. évfolyam, 1-52. szám)
1869-11-21 / 47. szám
XI. évfolyam, 47. szám. November 21. 1869 JÖJJ, HOGYHA FÁJDALMAT . . . Jöjj, hogyha fájdalmat hozott egy óra, Borulj keblemre és pihend ki azt! Midőn a sors ránk vészeit kiszórja, A szerelemben lelni csak vigaszt. Elnyomja kínod egy lágy kézszoritás, A zokogást elfojtja csak heve . . . Szebbnek tűnik fel minden tárgy, amit látsz Ha előtted költészet festi le. Ne mondd silánynak, zordnak e világot! Világunk itt van, szivünkben belül! Dicsőbb látványt e földön még ki látott, Mint hogyha két szép lélek egyesül? Ha idegeink gyönyörtől rezegnek Mint húr, ha édes dallam futja át? . . . Ez visszatükröződése a mennynek, Mely feledést és örök üdvöt ád! Ha mindent vesztünk, az a perez nincs veszve, Mely bennünket egymás körébe von! Az ábrándok elvisznek messze, messze, Mint nap sugárit szellők, hajnalon . . . S mit képzeletben a lélek tapasztal: Regéljük ezt a bűbájos mesét, Egymás karjában ott suttogva halkat, S ha vége van, azt mondjuk rá: de szép! Jöjj, jöjj, ne nedvesítse könyvilládat — Kár minden könycseppért, mely porba hull! Fájdalmak közt a szív hamar kifárad S a csüggedés nyom mondhatatlanul . . . Létünk kétoldalú, mint himes szőnyeg: Szép is, rút is, de ez csak fogalom: Ölelj meg forrón és igy fogd föl, kérlek, A szebbik oldaláról, angyalom ! BALOGH ZOLTÁN. ELFOJTOTT LÁNGOK. — BESZÉLT. — Irta: MAJOR BÉLA. I. A múlt év egy szép nyári reggelén a budai császár-fürdő előtti kis sétány egyik padján egyedül, elmélyedten, fejét tenyerébe hajtva, ült egy fiatal férfi, mint Turgenew „Füst“ czímű regényében Baden-Badenben Litwinow. Nem figyelt a körüle járókelőkre. Maga elé meredt, csak koronkint tekintett a kezében tartott virág-bokrétára, melyet az imént vett az árusleánytól. Úgy látszott, hogy gondolkozik, vagy unatkozik, ami talán egyre megy. Egyszerre csengetés hallatszott. A tíz-órai helyi gőzös érkezett meg. A magános férfi egykedvűen pillantott fel, aztán a hajóról kiözönlők zagyva csoportozatára irányzó figyelmét, bizonyára unalom-űzésből. Most összerezzent. Arcza színét változtatá, szemöldei öszszehúzódtak. Fel akart kelni, de már késő volt. Daczosan ülve maradt. Az érkezettek rajából egy fiatal leány vált ki, egy hitesebb hölgy karján. Egyenesen a magános ember felé tartottak. Az csendesen, de látható izgatottsággal emelkedik fel, mint a madár, melyet a kígyó megigézett, és vontatottan köszönte a hölgyeket. A fiatalabb rá tekintett, mintha csak most vette volna észre. — Ah, Rajnai úr, mily régen nem láttam! Az öregebb hölgy is örült a ritka szerencsének. — Újabb időben nem is mutatja magát! Hogy és mint van, ön rosz ember!? Rajnai úr meghajta magát. Zavarodottan hebegett pár mentegető szót. Sok dolga, elfoglaltsága . . . — Kié az a világ? kérdé az ifjú hölgy.47