Nefelejts, 1869. január-december (11. évfolyam, 1-52. szám)

1869-05-16 / 20. szám

XI. évfolyam. KÖMHÖZ. Ha megcsókollak, átölellek, S öledbe bújtom fejemet, Akkor kaczagom azokat, kik Halhatlanságért küzdenek. Kik sirt alkotnak életükből Hogy sírjaikban éljenek; Kiket úgy megcsal a halál, s kik úgy megcsalják az életet! Mit ér, hogy a név él örökké, Hogy a világ ajkán marad ? Ha csak olyan, mint széthullt csillag Tovább lézengő sugara! Mit ér, hogy egy nevet imádnak Melyben nincs érzés, öntudat, Mely nem láthatja soha többé, Miért átfáradt­ az utat! Mely nem számlálja a perczet, évet, Melyek jeleznék : meddig él ? Mely nem törődik az idővel, Ha keveset, vagy sokat igér. Mely a kastélyban sem különb, mint Leghitványabb kunyhó alatt; Melynek­­ fölirják, vagy letörlik, Minden viszony közt egy marad. Mely nem több ha emlékbe’ tartják, S ha feledik, nem kevesebb: Mely eltűnik, ha elfelejted, S feltűnik hogyha keresed . . . S én megcsókollak, átölellek, Öledbe hajtom fejemet: Es kaczagom mind azokat kik Halhatlanságért küzdenek! Ifj. ÁBRÁNYI KORNÉL. 20. szám, 1869. Május 16. ÚJABB VALLOMÁSOK. Irta: LAMARTINE. (Vége.) Az orvosok azt tanácsolták Livia gró­fnénak, hogy friss léget szívni menjen falura lakni. Tivoliban bérelt lakást, uno­kája s maga számára s megengedte, hogy én is ugyanazon házban, lakosztálya fölött bérelhetek magamnak egy szobát. Ablakomból Regina erkélyére látok, hol, midőn az épület ezen része árnyékban van, nagyanyja szokott ülni. Ismered Tivolit. Azon dombok egyikén lakunk, melyekről oly szép a kilátás a nagy sziklákra, vízesésekre s azon völgyre, melyben a viz mo­raja szüntelen hangzik s gőze a kék égbolt szivárványával van összeköttetésben. Látom házunkból a völgy másik végén elterülő síkságot zöld cserfáival, szürke szikláival s a ferencziek remetelakával, mely hajdan Horatius háza volt, s melyben te első verseidet irád. E visszaemlékezés te reád, boldogságomat növeli. Elkép­zelem, hogy még most is itt vagy s gyönyörködöl velem azon vidékben, melyet az isten legszentebb érzelmem színházává ren­delt. Midőn a lélek boldog s a kebel megtelt a boldogság ér­zetétől , a körülötte levő természetbe hatol, s paradicsommá varázsolja azt. A természet az élet díszlete. Minél boldogabb vagy, annál szebb, fénylőbb a díszlet. Tizennegyedik levél (Rómából.) Boldogságom nagyon teljes volt arra nézve, hogy tartós legyen. Szánalomra van szükségem. Livia grófné rendeletet ka­pott a kormányzótól, hogy térjen vissza Rómába, mivel uno­kájának, a herczeg visszatértéig, ennek rendelete szerint a zár­dában kell lennie. Átláttuk, hogy ez a herczeg barátjainak műve, kik előtt szemet szúrt az a bizalmas viszony, mely en­gem a családhoz kötött. A törvény rendelete ellen nem lehet tiltakozni; engedelmeskedni kellett. Livia grófné római palotájába költözött be; Regina daj­kájával együtt a zárdába ment. A grófné minden befolyását föl akarta használni, hogy a kormányzót szelidebb eljárásra bírja. Én elváltam tőlük s Regina dajkájának fivéréhez men­tem lakni. Kerültem palotámat, nehogy figyelmet ébreszszek. Csinos kis szobám van, melynek ablaka a mezőre nyílik. Van­nak könyveim, fegyvereim, ezek nappali mulatságaim. Éjszaka nagy köpönyeget veszek magamra, fejemet széles karimájuka-20

Next