Nefelejts, 1870. január-december (12. évfolyam, 1-52. szám)
1870-01-02 / 1. szám
4 0 lánglelkével a hazaszeretet emelő rajongásával, mind megyén, mind az országgyűlésen együtt küzdöttek az ellenzék soraiban. „Én múmia vagyok már“ — így szól a többi közt — „csak annyiban tagja a polgári társadalomnak, hogy pipázom és újságot olvasok. Te ifjú vagy még barátom, hozzád, mint többekhez kötve a fiatal Magyarország kihalni nem biró reménye. Nincs kétségem arról, hogy eljönnjek, s máris küszöbön állnak azon idők, midőn, mint a talpaitok alatt az alapot híven megőrzött férfiak, e nemzetnek nemcsak bálványai lesztek, hanem hivatvák arra, hogy a nagyszerű jövőt vezessétek. Az az alapjaiban megingatott vén zsindelyes szomszédház, úgy is a mi, a ti támogatástokra szorul, s én Simeonként várom az időt, hogy dalomat eldalolhassam. — Kedves Gazsusom! Szinte örülök, hogy alkalmam jött hozzád levelet írni s magamat kifecsegni.“ Sármai úr ezután áttérve a levél indító tárgyára, a szegény emberre, előbb beszél annak becsületességéről, ki azt neki ajánlja, azután a szegény magyar sorsáról általában, hogy mennyi ily szerencsétlen ember van a hazában, kik évek óta lesve várnak pártfogást és foglalkozást, s hasztalanul. — Én — úgymond — az ajánlottnak szakképzettségét nem ismerem; két hétig magamnál tartottam, s egyebet róla nem mondhatok, mint azt, hogy: jó, csendes magaviseletű ember; művelt, vagyonos, nemes szülőktől származik, a jogot végezte s egy kicsit németül is beszél; józan életű, míg nálam volt egy korty bort meg nem ivott. Azért részletezem így, hogy soraim és ajánló levelei után te ítélhesd meg igazán, mire való, mert annyit magam is hiszek, hogy a Marjas barátom által kért főnökség talán sok is volna egyszerre, hanem valami állomási segédi, egyszóval, mégis valami mivelt embernek való, nem szolgai, hanem hivatali állás . . . Tornyay ő méltósága a régi jó öreg Sármai úr levelének rendkívül örült, mondogatá magában: Ej, Ej, múmiának nevezi magát az öreg Kurucz.• Elolvasta tízszer is és még harmad, negyednap is mindig emlékezetébe volt amit az öreg a közjogi következetességről és következtetésekről irt, s igen jó kedélylyel eldicsekedett vele sokaknak. A szegény ember dolga pedig, amely a levél végén volt, az is eszébe jutott ötödnap. Amint délesténként a casinóból jött, elmondta vagy tíz nap egymásután — „ejnye a manóba, még ma sem irtam az’öreg Sármai embere érdekében. Na, holnap lesz a napja.“ És csakugyan Honim Sichtzig igazgató úr egy hó lefolyása után mégis megkapta a levelet. No de még ez nem is volt időmulasztás ; az a bizonyos szegény ember még csak két hónapja, hogy ügyét megindította. Valami édeskés, de mégis a kilátásba helyezett nagy állás előérzetének hatása alatt irt levél volt az; a szegény emberre nézve szerencse, mert majdnem úgy hangzott az, mint rendelet. „Nem is kételkedem —■ írja a rövid levél végén ő méltósága — egy pillanatra sem kétkedem bízni abban, hogy ahol tisztelt ön nekem kellemes dolgot cselekedhetik, azt nem késik teljesíteni. Ezen általam önhöz utasított ember behelyezésénél nem kívánom én a bennszülöttség fölényével a szakértelmet háttérbe szorítani, de mégis legyen gondjuk arra, hogy egy miveit egyénhez irodai segéd, vagy intézkedői állásban alkalmazzák. Borum Sichtzig úr fogta a levelet, s a vele küldött csomagot, számot adott neki; az igaz, ő méltóságának a hódolatteljes választ s feltétlen biztosítást azonnal megküldte, de a szegény ember ügye csak akkor került szőnyegre, midőn a számhoz ért, azaz ismét két hó múlva, ekkor is a képen, hogy az embert Pröch központi főnökhöz utasította, azzal a meghagyással, miszerint a jámbort a raktárban, vagy a málhaszállító hivatalban alkalmazza. Pröch úr hét, nyolcz hóig kínlódott, még sem talált hivatalt, melyet a jött-ment számára nem sokallott s elég hitványnak talált volna, s melyet ne inkább landsmannjainak adott volna örömestebben. Végre is, hogy szabaduljon tőle, leküldte Kranczer úrhoz, hogy az csináljon vele, amit akar. S a mikorra a szegény ember szerencséje Kranczer úrhoz leért, egy hosszú év telt el, s úgy elolvadt, mint a hajótörésből menekvő matróz fogadalmi gyertyája, árbocznagyságból egy ujnyira. A reménybe helyzett állomási főnökség egy nyomorult vasúti szolgai állomásra apadt le. Kranczer úr azt mondta magában: Es, miután Trombischer helyébe raktárfelügyelőnek, Benyák a volt kőhordó szolga jön, szolgai állása megürül, de ezen állomás jó mellékjövedelmekkel van összekapcsolva, mégsem adom ez idegennek, hanem inkább odadom Skruteknek. Skrutek szegény, nem idegen, hanem hazámfia, és amellett két szolgalmi időt töltött a Wrbna dragonyosoknál, mint második bombardonos. Hát hiába járta volna végig az egész hadjáratot Magyarországon, Olaszországon, Schlezwigben s még Oláhországon is, úgy van Skrutek fog lenni a vasúti szolga, ennek a sehonnainak pedig jó lesz egy őrállomás is. Beteszem a 42-ik számú őrházhoz, az emberséges Skrutek helyére. Ha elvállalja jó, ha nem az is jó. Ezzel ki szólt: — Itt van-e az az ember? Ha itt van jöjjön be. III. A szerencsétlen ember Kranczer úr hívására belépett. Szánandó alak volt: ily képeket az előtt nem igen láttunk Magyarországon, hanem most már gyakoriak. A siralom és undor vegyül össze az ilyenek látásánál; személye és környezete maga a nyomorúság volt; a csapás és sülyedés bélyege minden vonáson és minden rongyon, melyet a nyomorult és családja magán hordott. Az ember jóval túl volt a negyvenen, közelebb az ötven évhez. Széles válla, köpczös volt, deszikársága, mely a sanyarú és nélkülöző életmódot is tanusita, beillett soványságnak; gyér és őszülő hajszálai, hosszú, bozontos, deres szakála, úgy arczának szintelensége mellett kiülő arczcsontjai, fénytelen, beesett szemei a bennök lakó mély, keserű bánattal, csüggedéssel még jobban feltűntek. Öltözetéről nem érdemes szólani, nem neki volt az készítve ; úgy kapta valahol, talán épen Sármai úrtól; szinehagyott volt az és kopott, s mióta tulajdona lett, több volt rajta a rongy, mint a folt. Egy nagy, veres asszony jött vele, kinek mind arcza, mind fehér-babos veres kendője alól kifityegő haja rikító színű volt; karjainak, nyakának fedetlen része telve volt májfoltoknak is beillő szeplőkkel, eleven, apró, sárga szemes, daczos szegletes álla fennen hirdette szláv eredetét; bal karján gyermeket czipelt, jobb kezén gyermeket vezetett, ruhájában baloldalon egy nagyobbacska, jobboldalon pedig egy még nagyobb gyermek fogazott; egyikök szurkosabb volt, mint a másik. Épen ilyeneket látunk azon bujdosó felföldi családok között, kik napszámot keresni vándorolnak országutról-országutra s közbe-közbe a könyörületet igénybe veszik. E látományra Kranczer urnak a hajszálai az ég felé meredtek ; haragudott, borzadott, undorodott ugyanegy pillanatban. Az ajtót izgatottan nyitva hagyni parancsolta, csúz ide és csúk oda ablakot is nyitott, csakhogy biztosabb léghuzam legyen ama borzasztó hagyma- és pálinka-bűz számára, mely a szerencsétlenekkel együtt lebegett be a szobába. NEFELEJTS. XII. ÉVFOLYAM