Nefelejts, 1871. január-december (13. évfolyam, 1-53. szám)
1871-06-11 / 24. szám
278 (Vége.). Rómában a művészet idénye ez évben nagyon látogatott volt; fiatal festészek, kik régi mesterek és fiatal nők színezését tanulmányozták; angolok, kiknek kevés pénzük volt arra, hogy otthon szerepelhessenek; jámbor katholikusok, kik sz. Péter lábait csókolni jövének; az utczákon imitt-amott egy kivándorlott nápolyi vagy egy félreismert római költő, kik guitarral kezükben a népnek az utolsó estén történt gyilkosságot rímekben beszélik el, mely élvezetért egyébként a római csak kevéssé szokott nagylelkű lenni. — A piazza piccolán énekes regél egy szomszéd banditáról, ki saját nejét megölte, a téren három-négy szerzetes halad el, kezeiket a tolongó gyermekseregnek áldást hozó csókra nyújtva. — Egy hajdani Ruspoli-féle, most angol családnak bérbe adott palazzo termeiben négy személy ül egy asztalka mellett, lady Ellis egy trasteverinoi rózsákból kötött csokrot szagol; ez évben egészen lemondóvá vált, két vőlegény elvesztő szivét törte meg, mert Bretai György is meghalt vagy teljesen eltűnt, ami egyre megy ki; azon rég elmúlt est óta, hogy Jean Lebault úr vendégfogadójából ellovagolt, nem irt többé, Rómába se jött; hosszas kérdezősködés után kiderült, hogy Velenczében sem volt soha, Bécsbe sem érkezett, mert ezredénél mit sem tudtak róla, valószínűleg szerencsétlenség érte, egy örvénybe esett, vagy rablók által gyilkoltatott meg és takaríttatott el, az egész ismert föld felületén a lady nyomára többé nem akadt, mióta azon szerencsétlen estén tőle elbúcsúzott. lady Ellis nem őszült ugyan meg ez évben, de a szerencséről lemondott, szíve megtörött. Hortense kisasszony hű társnője volt a szerencsétlenségben is, Hortense kisasszony még mindig mellette volt. Hortense kisasszony hűsége daczolt az idővel és kiállta a tűzpróbát. De Hortense kisasszony nagyon megváltozott, még mindig szép, csodaszép volt, fekete hajfürtöi klassikus arczot körzenek, de szemeiből a vidám könnyedség, a szellemszikrák eltűntek, hideg, üres volt, külseje semmitmondó, szelleme magába zárkózott, ajkai körül nem játszott az egykori kedves mosoly, ha nem beszélt, zárva voltak azok, mint valami börtönajtó, mely a sóhajokat ki nem akarja bocsátani, szelleme inkább lázas, mint pajzán volt, de azért még mindig szellemdús volt, még mindig szép, hű, telve odaadás- és önzetlenséggel. Két férfi vendég mulatott körükben: Zoller Emil német festész és Porfirio marchese; a marchese telt képű, rózsás kedélyű, mindig jókedvű és híres fecsegő volt, ezek voltak szembeötlő tulajdonságai. Zoller lángész volt a szó legnemesebb értelmében, kedélyes, szerény, komoly és a körülmények szerint gyermekes, a két nőnek hű látogatója. A marchese barátai társaságában el szokta beszélni, hogy Zoller szerelmes, mégpedig — mint a németek rendesen — komolyan szerelmes Hortense kisasszonyba. — Hortense kisasszony! oh, ez isteni egy nő ! de én félnék tőle, — — pokoli szépség — mint Lorini ii mondja — ön ért engem? Hortense kisasszony az ablakmélyedésben egy régi, romba dőlt kolostort fest. Lady Ellis még mindig a rózsacsokorral játszik, a marchese fagylaltozik, a festő ott áll Hortense mellett, ennek a festésre vonatkozólag tanácsot adva, azonban ez úgy látszik, csak mellékfoglalkozása, szeme a játszó napsugarakat kiséri, melyek a lehajlott szép fő körül koronát képeznek; a nők feje körül játszó napsugarakat rendesen a szentek dicsfényével hasonlítják össze, de Hortense feje köré nem illett e dicsfény, ezt Zoller bánatos lélekkel vallotta be magának; bármi szép volt is, — szive mégis imádólag hevert e szépség lábainál. — Ez talán egy kolostor mylady hazájából ? — Nem, — felelt Hortense szárazon. — Tehát képzelet szüleménye? — kérdé ismét a marchese. — Nem, — felelt a kisasszony ismét; az olasz nyelvet töredezetten beszéli, de élesen és határozottan, soha félre nem lehet őt érteni. — Egy kolostor, melyet Velenczében láttunk. — A santa chiara, kedvesem ? — kérdé mylady, miközben fölkelt és Hortensehoz közeledett, magával hozván rózsáit, melyekbe orrát temeté. — Mióta önt ismerem és rajzait látom, úgy veszem észre signora, hogy legszívesebben rajzol apáczafőket, kolostor-romokat, imádkozó vezeklőket; úgy látszik hajlama van a kolostorélethez, — mondá a kerekképű marchese nevetve, miközben finom zsebkendőjével legyőzé magát. A kisasszony föltekint. — A kolostor a nyugalom, — szólt márványarczával — és én szeretem a nyugalmat. — Hortense még restebb, mint én, — mond a lady — és végre Hortense festvénye mellé leteszi a virágcsokrot. — Oh, a kolostor nem menhely a restség számára! — mond a marchese. — A kolostorban a lélek minden mozgalma foglalkozást talál, a kolostor . . . — De a szív vágyai? — Az én szívemnek nincsenek vágyai, — mond Hortense lassan és gunyorosan, miközben tekintetét vásznáról fölemeli. — És ön soha nem szeretett? kérdő a festész mély hangon, mely közönyös akart lenni. — Azaz, nem tudok szeretni. A marchese nevet, miközben fontos képpel szavalja: — Senki se mondja magát boldognak a nap lemente előtt. A kisasszony vállat vont, a lady sóhajt, a festész a kedves tanítvány biztos ecsetére tekint le. — Én nem szerethetek, mondom önnek, — ismétli mintegy megvetőleg, egy nagyvilági nő közönyös hangján, — vagy jobban tetszenék, ha azt mondanám, hogy nem szabad szeretnem? — És ki tilthatja meg valakinek a szerelmet ? Mylady álmodozik és a nagy tükörbe tekint. Hortense nagy szemekkel néz a festészre. — Képzelje ön magát egy leomlott ház romjai közt, mint oly embert, kinek az óriási romok mellén hevernek s ki éppen most utolsót lélegzik, s kérdezze ekkor ez embertől: ki tilthatja meg az életet? Erre szünet állt be, a marchese talán nem értette,mit mondott Hortense, mosolyog, fölkelés órájára tekint, itt az idő, hogy a lateránba áldásra menjen, s búcsút vesz. A marchese távozása a szobában és a jelenlevőknél oly hatást tett, mint mikor egy légy az ablakon át elrepül; távozása által sem a beszéd, sem a gondolatok nem vevenek más irányt, csak mylady feküdt le a pamlagra, hogy az üres beszélgetést hallgassa. — Az, amit ön mondott, kisasszony, csak szép kép-e, hasonlat, vagy különös lélekállapot ? és talán ugyanezen szavakat mondaná azon férfiúnak, ki önhöz közeledve így szólna: Szeretem önt, ön életemnek czélja és boldogsága, akar-e nem lenni? Mi az, mi a marquisné arczán végigczikázik, mint színtelen villám? csalódás-e? vagy valóban görcsös remegés ingatja meg az egész alakot ? nem fut-e végig a biztos ecset minden figyelem nélkül a festvényére vetett átlátszó kék velenczei égen ? NE FELEJTS. XIII. ÉVFOLYAM