Nefelejts, 1871. január-december (13. évfolyam, 1-53. szám)

1871-06-11 / 24. szám

278 (Vége.)­­. Rómában a művészet idénye ez évben nagyon látogatott volt; fiatal festészek, kik régi mesterek és fiatal nők színezését tanulmányozták; angolok, kiknek kevés pénzük volt arra, hogy otthon szerepelhessenek; jámbor katholikusok, kik sz. Péter lábait csókolni jövének; az utczákon im­itt-amott egy kivándor­­lott nápolyi vagy egy félreism­ert római költő, kik guitarral kezükben a népnek az utolsó estén történt gyilkosságot rímek­ben beszélik el, mely élvezetért egyébként a római csak ke­véssé szokott nagylelkű lenni. — A piazza piccolán énekes re­gél egy szomszéd banditáról, ki saját nejét megölte, a téren három-négy szerzetes halad el, kezeiket a tolongó gyermekse­regnek áldást hozó csókra nyújtva. — Egy hajdani Ruspoli-féle, most angol családnak bérbe adott palazzo termeiben négy sze­mély ül egy asztalka mellett, lady Ellis egy trasteverinoi ró­zsákból kötött csokrot szagol; ez évben egészen lemondóvá vált, két vőlegény elvesztő szivét törte meg, mert Bretai György is meghalt vagy teljesen eltűnt, a­mi egyre megy ki; azon rég elmúlt est óta, hogy Jean Lebault úr vendégfogadójából ello­vagolt, nem irt többé, Rómába se jött; hosszas kérdezősködés után kiderült, hogy Velenczében sem volt soha, Bécsbe sem érkezett, mert ezredénél mit sem tudtak róla, valószínűleg sze­rencsétlenség érte, egy örvénybe esett, vagy rablók által gyil­­koltatott meg és takaríttatott el, az egész ismert föld felületén a lady nyomára többé nem akadt, mióta azon szerencsétlen estén tőle elbúcsúzott. lady Ellis nem őszült ugyan meg ez év­ben, de a szerencséről lemondott, szíve megtörött. Hortense kisasszony hű társnője volt a szerencsétlenség­ben is, Hortense kisasszony még mindig mellette volt. Hortense kisasszony hűsége daczolt az idővel és kiállta a tűzpróbát. De Hortense kisasszony nagyon megváltozott, még mindig szép, csodaszép volt, fekete hajfürtöi klassikus arczot körzenek, de szemeiből a vidám könnyedség, a szellemszikrák eltűntek, hideg, üres volt, külseje semmitmondó, szelleme magába zárkózott, ajkai körül nem játszott az egykori kedves mosoly, ha nem be­szélt, zárva voltak azok, mint valami börtönajtó, mely a sóha­jokat ki nem akarja bocsátani, szelleme inkább lázas, mint paj­zán volt, de azért még mindig szellemdús volt, még mindig szép, hű, telve odaadás- és önzetlenséggel. Két férfi vendég mulatott körükben: Zoller Emil német festész és Porfirio marchese; a marchese telt képű, rózsás kedélyű, mindig jókedvű és híres fecsegő volt, ezek voltak szembeötlő tulajdonságai. Zoller lángész volt a szó legnemesebb értelmében, kedélyes, szerény, komoly és a körülmények szerint gyermekes, a két nőnek hű látogatója. A marchese barátai társaságában el szokta beszélni, hogy Zoller szerelmes, még­pedig — mint a németek rendesen — komolyan szerelmes Hortense kisasszonyba. — Hortense kisasszony! oh, ez isteni egy nő ! de én fél­nék tőle, — — pokoli szépség — mint Lorini ii mondja — ön ért engem? Hortense kisasszony az ablakmélyedésben egy régi, rom­ba dőlt kolostort fest. Lady Ellis még mindig a rózsacsokorral játszik, a mar­chese fagylaltozik, a festő ott áll Hortense mellett, ennek a festésre vonatkozólag tanácsot adva, azonban ez úgy látszik, csak mellékfoglalkozása, szeme a játszó napsugarakat kiséri, melyek a lehajlott szép fő körül koronát képeznek; a nők feje körül játszó napsugarakat rendesen a szentek dicsfényével hasonlítják össze, de Hortense feje köré nem illett e dicsfény, ezt Zoller bánatos lélekkel vallotta be magának; bármi szép volt is, — szive mégis imádólag hevert e szépség lábainál. — Ez talán egy kolostor mylady hazájából ? — Nem, — felelt Hortense szárazon. — Tehát képzelet szüleménye? — kérdé ismét a marchese. — Nem, — felelt a kisasszony ismét; az olasz nyelvet töredezetten beszéli, de élesen és határozottan, soha félre nem lehet őt érteni. — Egy kolostor, melyet Velenczében láttunk. — A santa chiara, kedvesem ? — kérdé mylady, miköz­ben fölkelt és Hortensehoz közeledett, magával hozván rózsáit, melyekbe orrát temeté. — Mióta önt ismerem és rajzait látom, úgy veszem észre signora, hogy legszívesebben rajzol apáczafőket, kolostor-romo­kat, imádkozó vezeklőket; úgy látszik hajlama van a kolostor­­élethez, — mondá a kerekképű marchese nevetve, miközben finom zsebkendőjével legyőzé magát. A kisasszony föltekint. — A kolostor a nyugalom, — szólt márványarczával — és én szeretem a nyugalmat. — Hortense még restebb, mint én, — mond a lady — és végre Hortense festvénye mellé leteszi a virágcsokrot. — Oh, a kolostor nem menhely a restség számára! — mond a marchese. — A kolostorban a lélek minden mozgalma foglal­kozást talál, a kolostor . . . — De a szív vágyai? — Az én szívemnek nincsenek vágyai, — mond Hortense lassan és gunyorosan, miközben tekintetét vásznáról fölemeli. — És ön soha nem szeretett? kérdő a festész mély han­gon, mely közönyös akart lenni. — Azaz, nem tudok szeretni. A marchese nevet, miközben fontos képpel szavalja: — Senki se mondja magát boldognak a nap lemente előtt. A kisasszony vállat vont, a lady sóhajt, a festész a ked­ves tanítvány biztos ecsetére tekint le. — Én nem szerethetek, mondom önnek, — ismétli mint­egy megvetőleg, egy nagyvilági nő közönyös hangján, — vagy jobban tetszenék, ha azt mondanám, hogy nem szabad szeretnem? — És ki tilthatja meg valakinek a szerelmet ? Mylady álmodozik és a nagy tükörbe tekint. Hortense nagy szemekkel néz a festészre. — Képzelje ön magát egy leomlott ház romjai közt, mint oly embert, kinek az óriási romok mellén hevernek s ki éppen most utolsót lélegzik, s kérdezze ekkor ez embertől: ki tilthatja meg az életet? Erre szünet állt be, a marchese talán nem értette,mit mondott Hortense, mosolyog, fölkel­és órájára tekint, itt az idő, hogy a lateránba áldásra menjen, s búcsút vesz. A marchese távozása a szobában és a jelenlevőknél oly hatást tett, mint mikor egy légy az ablakon át elrepül; távozása által sem a beszéd, sem a gondolatok nem vevenek más irányt, csak my­lady feküdt le a pamlagra, hogy az üres beszélgetést hallgassa. — Az, a­mit ön mondott, kisasszony, csak szép kép-e, ha­sonlat, vagy különös lélekállapot ? és talán ugyanezen szavakat mondaná azon férfiúnak, ki önhöz közeledve így szólna: Szeretem önt, ön életemnek czélja és boldogsága, akar-e nem lenni? Mi az, mi a marquisné arczán végigczikázik, mint színte­len villám? csalódás-e? vagy valóban görcsös remegés ingatja meg az egész alakot ? nem fut-e végig a biztos ecset minden fi­gyelem nélkül a festvényére vetett átlátszó kék velenczei égen ? NE FELEJTS. XIII. ÉVFOLYAM

Next