Nefelejts, 1872. január-december (14. évfolyam, 1-51. szám)
1872-01-07 / 1. szám
XIV. ÉVFOLYAM NEFELEJTS. 3 lommal adtuk neki magunkat a mathesisnek és geometriának — mert ezt tanította — csakhogy e regények olvashatásában részesítsen megjutalmazásul. De még mindez nem elégített ki: előfizetői lettünk az ekkor Edelmann — ma Lauffer-féle kölcsönkönyvtárnak s az egyetemi könyvtár olvasótermében folytonos harczunk volt az ott alkalmazott öreg Révayval, ki a kért legújabb magyar belletristikai művek helyett lelkünk számára üdvösebb tápláléknak hitte a logarithmatikus tabellákat s Majláth németül, osztrák szellemben irt magyar históriáját; s hogy nézetei fölött, végre mégis diadalmaskodtunk, azt csak azon körülménynek köszönhetjük, miszerint fia, ma Zenta főorvosa, iskolatársunk volt, s habár szerette a költői műveket, mégis jó tanuló. Az iskolai élet apróságaival nem fogom untatni az olvasót s csak azokat említem föl, melyek azon korszak irodalomtörténetéhez habár mellékes,de jellemző adatok. Irodalmi kísérleteink azon természetes eszmére vezettek, hogy szerkesztőnk szépirodalmi lapot, melyből minden héten egy-egy írott szám jelent meg, s mert saját osztályunk erői azt nem láthatták volna el elég dolgozattal, az alattunk álló osztály „tehetségeit“ is elfogadtuk munkatársakul, így jöttünk Győry Vilmossal leglőször érintkezésbe, ki csakhamar kedves barátunkká, az ifjú szövetség harmadik tagjává lett. (Folyt, köv.) Imma hawnii". (Elbeszélés.) "Vértesi Arnoldtól. Pisa hatalmas respublika lehetett valaha, országokat hódított, és hajóhadakat sülyesztett a tengerbe; s hogy a harczias szellem még ki nem halt egészen, tanúságot tesz róla az a 18 késelési, eset, mely tavaly télen ottlétem alatt fordult elő s melyek legtöbbje oly szakavatottsággal intéztetett, hogy ötöt kivéve, az orvosi tudománynak sem maradt egyébb teendője, mint hivatalos látleletet állitni ki a halál mineműségéről, melynek példáját Romulus óta nem látta a világ. És mégis volt idő, midőn egy angol gentleman egymaga háborút mert folytatni Pisa összes lakossága ellen s mint azt ez elbeszélés folytán látni fogjuk, győzelmesen be is fejezte, teljesen antik modorban s oly sikerdús stratagemával. Aki járt valaha Pisában, talán emlékezni fog a Galliani villára. Jelentéktelen, sárgára meszelt, egyemeletes ház, valami félórányira a várostól. A házon semmi rendkívüli, semmi nevezetes. A kertben nincs semmi különös: egypár babérfa, aylanthus és ákácz, a falak mellett felfutó rózsák és narancsbokrok. Két jámborképű kövér márványoroszlán a kapuban tudtul adja az idegennek, hogy a föld, melyen jár, a művészek hazája. " Beljebb a lépcsőzet tetején megint kettő ül, még együgyűbb és még kövérebb kinézésű. A művészetnek mi sem nehéz, Afrika szilaj vadjait is képes megszelidíteni. Szanaszét aztán még szobrok álltak, mint az az olasz kertekben szokásos, lelkiismeretes pontossággal ki lévén számítva, hogy a kő ép oly mértékben legyen képviselve, mint a fa s ily módon föntartassék az egyensúly a természet két országa: a növény- és ásványország közt. A szobrokon sem volt semmi különös. Nimphák voltak, fatinok és angyalok, békés harmóniában összeegyeztetve a polgány mythologiát a keresztény religióval, s mindegyikök egy- formán behúzva világossárga festékkel, ami nem természetes szine ugyan sem az angyaloknak, sem a nimpháknak, hanem a szigorú erkölcsű tulajdonos által hihetőleg illedelmi szempontból alkalmaztatott az utóbbiakra, s nehogy az egyenlőség elve megsértessék, kiterjesztetett az előbbiekre is. Morális tekintetben tehát mit sem lehetett fölhozni e kert és villa ellen. A nimphák oly rútak voltak sárga köntösükben, hogy senkinek sem jutott eszébe rajtuk legeltetni szemeit s bátran közsétára bocsátathatott a kert, a közönség emberemlékezet óta élvezte is e szabadalmat. Hogy miért látogatták sajátkép e kertet, arra nem tudott nekem senki teljes fölvilágosítást nyújtani. Legilletékesebbnek látszik azonban az a gyanítás, hogy az emberek azért gyalogoltak ki ide félórányira, hogy alkalmuk legyen a márvány lóczákra leülni, köztudomású dolog lévén, hogy az embernek fárasztó gyalogolás után semmi sem esik oly jól, mintha felebarátja elől elfoglalja az ülőhelyet. Beati possidentes. Fájdalom ez élvezetet rendesen drágán kellett megfizetni. Signor Bartolini pátienseinek egy nagy részét a Galliani villából nyerte. A hideg márványkövön ülésnek gyomorgörcs és mindenféle más meghűlési baj lett következménye. A gyönge lelküeket néha ez aztán vissza is rasztotta, de végre is rendesen győzött az emberi természet az orvosi tilalmon s a felüdültek újra elfoglalták a márvány lóczát, diadalmasan leküzdve a betegségtől való félelmet. így telt el rendesen a tél és tavasz változatosan meghűlés és felüdülés közt. Az olasz alhasi orgánumok kitűnő szervezete megnyugtathatta egyébként a helybeli lakosságot, hanem a barbárok hordái közt, kik roncsolt tüdővel idecsődültek a világ minden részéből, versenyezni az olaszokkal a Galliani villa márványlóczái fölött, rettenes pusztítást vitt végbe a halál. Örülniök kellett volna hát, midőn valami angol gentleman bérbe vette a Galliani villát s egyszer csak zárva találták a kert kapuját a sétálók és a kapu felett nagy fekete táblán e fölirást: „E vietato l’ingresso per le donne.“ (Tilos a bemenet a nőknek.) Dehogy őrültek! Az idegenek lármáztak legjobban a pisai lakosság jogainak e csorbítása ellen, s a gyöngéd nem, mely pedig tagadhatlanul csak nyert egészségügyi tekintetben a nevezett tilalom által, a legnagyobb zajt ütötte. Hallatlan vakmerőség: megtiltani nekik a belépést e kertbe! Egy tollvonással megfosztani az egész női nemet társadalmi jogaitól! Mily arczulcsapása a czivilizatiónak! És ezt a XIX. század közepén ! Rettenetes lárma lett belőle. Az idegenek felzúdították a hely-,belieket, a nők feltüzelték férjeiket. A jogtudomány és az irodalom közbeavatkozott s mint rendesen, még jobban elrontotta a dolgot. A helybeli lap két egész hasábon át rettenetes philippikát intézett a bitorló barbár ellen, ki Olaszország gyermekeit ki akarja zárni a földről , melyet évezredek óta őseik vérén örököltek. Ki mer vakmerő kézzel korlátokat vonni a legnemesebb nép millióinak ? Pisa népe, mely egy századon át védte egykor hősi harczban, végelkeseredéssel hazája szabadságát Florencz ellen, nem fajult el ma sem és nem fog engedni egy talpalatnyit sem földjéből, hajszálnyit sem jogaiból. Föl, föl a bitorló ellen! Szerencsére a hatóság bölcsesége gondoskodott arról, hogy megnyirbálhassanak az irodalom szárnyai s ily módon eleje vétessék, hogy messzebb ne repüljön, mint a mennyire a hatóság megengedhetőnek véli. Még az öreg Leopold nagyherczeg idejében történt ez az eset, kinek uralkodása most is boldog emlékezetében él még valamennyi koldusnak, fatolvajnak és orvadásznak egész Toskanában. Áldott, békeszerető öreg úr