Nefelejts, 1873. január-december (15. évfolyam, 1-52. szám)
1873-02-23 / 8. szám
86 NEFELEJTS, terem parquetjén ? . . . Hemzseg, kavarog a sok hölgy. Egyik s bájolabb mint a másik! És az öltözékek! Melyik szebb: ez az apró fodrocskákból összeállított hófehér, — vagy ez a sárga fodorszegélyzetü ? Vagy ez ? Vagy az ? . . . Ki mondaná ie meg! — minden alak egyenkint elragadó, — s együtt látni el sok üdearczot, deli termetet, a finom női ízlés változatosságát, eszményiességét előtüntető öltözeteikben, — oly érzékkábitó! Felesleges mondanom az olvasónak, hogy — ha nem ii készült is bálba, — bálban vagyunk. De hol ? , Kolozsvárit, Erdély szépei közt. Nem tudom, vájjon azon fiatal embereket csodáljam-e, kik nem féltve, vagy áldozatul szánva sziveiket, ott forgolódanak a hölgyek körül ? vagy azokat, kik a terem szélein állva, beérik a sóvár tekintettel ? Ah, ki ez a sugár, barna kis leányka ?! Nyaka, válla, keble, dereka mily arányos, mily szoborszerül — Mily roppant ■ dús, leomló fekete haj! Mily nagy, ragyogó, mélytüzű, gyors ’ tekintetű fekete szemek ! Mily sűrű, szép ivű szemöldök! Pa-rányi kéz, parányi lábak, csókolni való rózsapiros ajkak! — ’ Gyermekded kifejezést! barnás arczához kelt nagyon illik ez a hullámszerű, ez az apró rózsabimbókkal díszített uszályos fehér ruha! Soha életemben nem tetszett még nekem a he-gyes orr, de ennek még az a hegyes orrocska is jól áll. — Ki ő ? :: Kele Anna, — egy kolozsvári fűszerárus leánya: _Miért e fitymáló arcz, nemes barátom? — A sajt és babérlevél szaga nem roszabb, mint a kutyabőré. Az embereket ma már egyéni tulajdonaik, eszük s jellemük szerint becsülik. — És pénzük szerint, — veti ellen az én nemes babyrátom. De Kele Anna akkor sem fitymálni való, mert atyja a város leggazdagabb polgárainak egyike. Sugár bajsza, deli és nyalka ifjú fűzte őt karjára. — Szerelmi mámor, vágy, epedés daemonai játszanak arczán so tekintetében, mialatt fürtös fejét a szép Anna válla fölé hajt- S va, .édesdeden sugá: — Oh kegyed, ki mindig szép, ma elragadó. — Ön szépnek talál, Jenő ? S ha igaz volna is, hogy szép vagyok, mit ér az ? — válaszoló Anna, — ha minden érdemünk a szépség, — a szépség elmúlik, s akkor ? . . . — Akkor üdvöt ad annak, kinek virágkora a kegyedé- vel együtt tűnt le, azon édes perczek emléke, melyeket ke- gyed által szerettetve, szépsége által elbűvölve, boldog önfejledtségben élt le. S ezenfelül kifogyhatlan jósága, szive, szelleme, a sírig megbecsülhetlen kincsek lesznek annak, kit ki- választ, hogy azok egész fényével, melegével övezze öt körül, s Anna alkizmain mosoly czikázott, szemeit lesüté, arcza, kigyult. Némán haladtak egymás mellett, de Jenő sokat olvasó hatott ki, sokat érthetett meg Anna rávetett fényes tekintetéből, halk sóhajából. S Karai Jenő — mert így hívták az ifjút — hévvel gondold: — Ah, mennyire szeretem e lányt! Szegény végzett jogász vagyok, de felküzdöm magamat, megfeszítek mindent, s Annának az enyémnek, nemmé kell lennie! — Szeretem önt Anna! E szavakban tört ki végre lel-lkesedése. Anna mosolygott s hallgatott. Jenő nem vette észre, de a hideg szemlélő figyelmét ki nem kerülhette, hogy a távolból egy pár ragyogó szem tekintete kiséri őt. Ki a társaság felett mintegy uralkodni látszik, — ki a főhelyet foglalja el, — kinek elegáns és gazdag öltözékével senkié sem vetekedhetik, — kit — egész udvart képezve — a tömjénezők legnagyobb csapata vesz körül, — a bálanya, Malvin a híres szépség, a feltűnően szabályos arczu, barna szemű báró Vámfalviné tekintete az. Malvin fesztelenül dől hátra pamlagon. S mig szemei máshol tétováznak, erőltetett mosoly kíséretében rövid, szakgatott, semmit mondó szavakkal válaszolgat környezet hízelgő beszédére, melylyel őt mulattatni igyekeznek. Majd közönyösen fordítja másfelé tekintetét, hogy leplezze azon érdeklődést, melyet elfogult udvarlói nem vesznek észre rajta, de a figyelmes emberismerő kiolvashatna szemeiből. Ismét élénkebb, nyájasabb szint ék társalgása. Anna és Jenő most haladnak el mellette. Vámfalviné egy gyors tekintetet vetve rájuk, higgadt, nyugodt arczczal kérdi legközelebb levő lovagjától: — Kicsoda e fiatal ember ? Nem ismerem. — Karai Jenő végzett jogász, — szólt a kérdett. — Akarja a bárónő, hogy bemutassam? — Amint tetszik . . . Mindez csak egy-két percz alatt történt, míg Anna és Jenő a leírt beszélgetés után gondolataikba merülve, vagy érzelmeikkel tépelődve, sokat mondó csendben kerülték meg a fél termet egymás karján. — Istenem! — szólalt meg ismét Jenő — ha én, ki annyira imádom kegyedet, ki oly boldog vagyok oldalán — én lehetnék az, ki szerelmét elnyerheti! Anna mosolygott és hallgatott. — Hiszi-e, hogy szeretem ? — kérdé Jenő. — Hiszem . . . — Nem haragszik rám ? — Nem — Oh mondja meg, remélhetem-e szerelmét ? — Eh, ne beszéljen ilyeneket nekem! mondá Anna, s kivonva karját a Jenőéből, egy pár hozzá közel sétáló lánykához csapott át. Pedig Anna szerette Jenőt. E pillanatban Jenő vállát megérintő valaki. Jenő hátra fordult. — Az a hamis Anna szépen a faképnél hagyott___ Jenő elpirult e szavakra. — Sohse boszankodjál pajtás, szólt az ifjú, kiben azon lovagra ismerünk, ki a szép Vámfalvinénál Jenő bemutatására vállalkozott. — Most mindjárt bemutatlak egy szép asszonynak, ki veled megismerkedni óhajt. — Anna oda lesz, ha látja, hogy kivel mulatsz. Tudod-e, kinek mutatlak be ? Vámfalvinénak! ..A gondolat sebes szárnyú sas“, mondja a költő. Egy percz alatt Jenő sokat gondolt végig. Ezeket gondolá: Hallottam valamit syrének, vizi nymphik, tündérek felől. Ezek a mese szerint megjelennek a vándor előtt, — kifejtik bájaikat , varázserővel vonják azt maguk felé, — s midőn közeledik, bevárják bizonyos távolságig, s akkor tovahamlanak, eltűnnek, hogy kissé messzebb újra előtűnve ragadják tovább-tovább áldozatukat, míg egy mély örvénybe XV. ÉVFOLYAM