Nefelejts, 1875. január-február (17. évfolyam, 1-9. szám) - Divat-Nefelejts, 1875. március-december (1. évfolyam, 1-43. szám)
1875-01-03 / 1. szám
XVII. évfolyam. 1. szám Január 3.1875. Vágy. Hiába minden zaj, csendélet, Uj társaság és könnyű élvek! Fáraszt magányos bolyongásom S megint csak vissza, vissza vágyom * Hiába mondtam : „Elfeledlek !“ Im! a vadonnak, rengetegnek Folyói nevét hangoztatják, Nevét a szél, az éj, a sziklák. Kaczagtam : „Sebem nem fáj többé !” De váltig fáj, fáj mindörökké ; Nem használ semmit hazugságom, Megint csak vissza-visszavágyon ! Szivem inkább fájjon mellette, Mint távol tőle számkivetve ; Inkább haljon hozzá simulva, Mint itt, a romfalakra hullva. S ha lelkem’ még úgy ostorozná, Gyötörné, visszavágyom hozzá! Szemem — bár égő könyeken át — De lássa, mindig lássa arczát! Endrődi Sándor: A vetélytársak. Elbeszélés. Vértesi Arnoldtól. I. Tuloky Eliz kisasszony leánynöveldéje a legjelesebbek közé tartozott a fővárosban. Legalább minden tanév kezdetén és végén ezt olvastuk a hírlapokban, és semmi okunk sincs kétkedni Karabély hírlapi tudósító úr pártatlan ítéletében, ki évről évre ellátta az ismerős lapokat egy-egy hason tartalmú rövidebb vagy hosszabb újdonsággal. A növelde hírneve nőttön nőtt. A sovány urhölgy évről évre jobban meghízott, s a kövér falusi kis lánykák megsoványodtak az intézetben. Nem vagyunk hivatva véleményt mondani a természet e különös játéka fölött, mi csak annyit jegyzünk meg, hogy a növelve emelkedett álláspontot foglalt el, s nagyobb gond fordíttatott benne a szellem, mint a test táplálására. Főleg egy volt a kis leányok közt, akinek nagyon mostohául jutott ki minden, az uzsonnából épp úgy mint a szeretetből. Nem kell elkényeztetni, azt szokta mondani Tátoky Eliz kisasszony. Szegény leány, hozzá kell szoknia mindenhez. Rokona volt, s csak úgy isten kegyelméből tartották. Árva leány, kinek még egy felöltő ruhája sem lett volna, ha Eliz kisasszony nem adja oda a magáéból a viselteket, amiket már semmire sem használhatott. Azokból az ócska holmikból tákoltak össze szegénynek valami ruhafélét. Rettenetesen nézett ki benne. A pajkosabb lányok kinevették, a kényesebbek nem akartak vele együtt menni az utcán, ha sétálni mentek, s mindennap és a nap minden órájában jutott a gúnyból és a boszantásból több vagy kevesebb a kis árvának. Még a cselédek is úgy bántak vele, mintha ők is csak isten nevében tisztítnák ki a czipőit, amit sajátkép jobban illenék neki magának végezni. Hallgatag, csöndes, félénk gyermek volt. Soha sem pasaszkodott a rosz bánás miatt, s eltűrte a pajkos iskolatársak csúfolódásait épp úgy, mint a nevelőnők korholását. A legtöbb is alkalommal ő szolgált bűnbakul. Ha példát kellett adni, ő rajta adtak példát. Nem nagyon keresték, hogy ártatlan-e vagy sem; már maga az a konok hallgatagság büntetésre méltó. Makacsnak tartották, s a makacsság a legnagyobb vétek volt az intézet erkölcsi mutató tábláján. Mindent inkább elnéztek, csak ezt nem. A makacsságot meg kell törni, ez volt Társoky Eliz kisasszony nézete. Ha a kis Berta nem nevetett, mikor a többieknek jókedve volt, a büntetésnek kellett őt megtanulni arra, hogy máskor részt vegyen az örömben. A leányoknak az a rendeltetéseik, hogy kedélyük hajlékony legyen s azokéhoz idomuljon mindig, akikkel együtt kell élniök. Ez képezte Tüloky Eliz kisasszony nevelési rendszerének alapját. Természetes, hogy még simulékonyabbnak kell lenni annak, aki hozzá még szegény is. A hála érzetétől kellene repesnie e gyermek szívének, az örömnek kellene ragyogni e szemekben !