Nefelejts, 1875. január-február (17. évfolyam, 1-9. szám) - Divat-Nefelejts, 1875. március-december (1. évfolyam, 1-43. szám)

1875-12-26 / 43. szám

344 . S egy nő kétségbeesését látja, akit szeret, vége akkor a becsületnek, mindennek. Sziklai elégeti a végrendeletet. Clarisse most ura vagyonának, s szökni akar Felixel, miután az ügyvédnek megígérte, hogy vele utazik. Sziklai, kit becstelen tette nem hagy nyugodni, épen abban a percben érkezik, midőn Clarisse málhájával van elfoglalva. Azt követeli it grófnétól, hogy rögtön utazzanak. Clarisse ellenáll, Sziklai fenyeget; ekkor a grófné bevallja, hogy az ügyvédet nem szereti, hogy amit tett, azért tette, mert joga volt rá, miután Sziklai a gróf nagy vagyonát húga jegyesének, s ezáltal húgának kezére akarta játszani. Bevallja, hogy Ielixet szereti, s ezzel szándékozik elutazni most is. A késégbeesés vesz erőt a becsületében és szerelmében megcsalatott szerencsétlen Sziklain, s dühében szívén lövi Clarisset. A lövésre Felix is elősiet, fenyegeti a gyilkost, ki önmaga,vet véget tőrszúrással életének. Ez a darab. Én olvastam, mielőtt színházba mentem volna, s megvallom neked, hogy az előadás semmikép se elégített ki. Tudod kedvesem, így nyugodtan olvasva, mindjárt észreveszem minden szereplő minden tettének indokát; elképzelem minden alak jellemét, s ha nem úgy adják, mint én képzeltem, kellemetlenül hat reám a csalódás, annál is inkább, mert a színészén látom, mikép szerepét úgy fogta föl és úgy igyekszik megjátszani, hogy az én véleményem helyességét cáfolja. Nagy Imrével voltam így, aki az ügyvédet játszotta. A negyedik fölvonásban, mikor a végrendeletet elégeti, páratlan művészettel alakított, hatszor hívták ki egymásután. Az ötödik fölvonás végjelenetében is igen jó volt, de az első három fölvonást egészen tönkretette. Annyira sentimentális volt, hogy szinte nem is kellett volna Clarissenak meghódolni, ő hódolt volna meg. Szigeti József pedig egy gazembert játszott, de olyan becsületes kedélyességgel, hogy azt hittem, csak mondja magát gazembernek a tréfából.Lendvayné meg egy bárónő szerepét hebehurgya modorával, félszeg fejtartásával és véres parókájával, egészen elrontotta. Csak Kornélia volt páratlan ma is, mint mindig. Ő játszta Clarisset, hogy azt nem is mondom, mert nem is tudnám mondani. Hanem te ! Alice, mily ízléssel tud ez az asszony öltözni, arról embernek nincs fogalma. Én nem tudom, de sokszor fél Pestet összenézem, míg valakin ennyi eleganciát tudok találni. Hanem ha Kornélia nagyszerűen öltözött, annál ügyetlenebbül ruházkodott Halmai. Egy szép embert, — Marosit ■— kellett volna neki játsszani, s oly ízléstelen, és oly rút volt, mint — s uram bocsá — falun a veresgyűrűs zsidónk. Lásd csak kedvesem, itt elfecsegek össze- vissza ruháról, előadásról, és nem mondom el, hogy tetszett a darab ? A nagyszámú közönség úgy látszik el volt ragadtatva. Szerzői zajosan tapsolták elő, Almásy Tihamér azonban Feleki által köszönte a szíves megemlékezést, de nincs jelen. Hanem a felesége egy páholyból nézte és élvezte az előadást. Mondom, a közönségnek tetszett a darab s rám is elég jó hatást tett az egyszerűen szép nyelv, az érdekes bonyodalom, és a megrázó kifejlődés. Csakhogy, ha elgondolom magamban, váljon mindaz, amit láttam, megtörténhetik-e az életben is, azt felelem, hogy Almásy vagy nem ismeri a női szíveket, vagy, amit irt, szépen megírta, de nem igazán. Ne hidd, hogy nemünket akarom menteni, korántsem; vannak nekünk hibáink, szeszélyeink, s van közülünk sok akinek bűnei vannak ; de az csak kivételes, s aki „Clarisse“-t irta, az a darab hősnőjében nem akart kivételes lényt festeni, hanem egy olyat, aki hiúságának, kényelmének, ragyogni vágyásának mindent áldoz. Clarisse minden alatt szerelmét és jegyesét is érti. Ilyen nő nincs. Ő szereti Felixet, Felix szereti őt. Akit egy szeret, azt nem teszi könnyelműen kockára. Aztán nincsen is az ember ennek a nőnek a jellemével tisztában. Nem tudja, szánja-e őt, vagy megvesse. Hű volt-e urához, vagy megcsalta férjét, aki szerette őt, de akit ő nem szeretett ? Én először sajnáltam, azután közönyös voltara iránta mindvégig. Lehet, csak asszonyi fölfogással ítélek meg egy pályanyertes színdarabot, de mert asszonyról ítélek asszonyi fölfogással, azt hiszem tökéletesen igazam van. Van ő, és micsoda hibája egyebekben a darabnak, azt nem tudom, nem értem, s ha, érteném se érdekelne téged, kedves Aliceom. Én jól mulattam rajta, ez nekem elég A szerep kiosztással nem vagyok ugyan megelégedve, mert kedvemre csakis Prielle Kornélia és Molnárné játszott, aki Elsát, az ügyvéd húgát sok kellem- mel ábrázolta, de hát e szerepkiosztás mellett is tudott érdekelni a darab, melyről elmondhattam, hogy a 100 aranyat én is odaítéltem volna neki. Sokkal kevésbbé élveztem a Verdi „Requiem“-et szombaton és vasárnap. Nem csak azért, mert a szöveget nem értettem, — latinul ! énekelték — hanem mert a zene se tetszett ! sehogy se. Nem az a lélekemelő egyházi zene s ez, minő a Liszt Oratóriuma. Vannak szép helyei, az kétségtelen, de egészben véve unalmas. Benza Ida, Kőszeghy, Kvassainé kitettek magukért az este, pompásan énekelt mind a három, a megerősített zenekar is jó volt, de megint és harmadszor mondom, untam magam, s unta magát velem — meg vagyok győződve — az egész közönség, azokat leszámítva, akik érdeklődést affektáltak. Annyi tény, hogy sokan mondták, s én is soknak, mondtam : „Sajnálom a színházi estémet.“ Én ezenkívül egyebet is sajnáltam : a „Valeria“-bazáromat és táncvigalmamat, de ha már megtörtént, nem tehetek róla. Ugyan szidj le jól szeszélyeimért, de szidj mielőbb, mert kedves soraid óhajtva várja barátnőd Irma. Párisi levelek. (Egy lezárult szempár. — Jótékony előadás áldozata.— „Fanehon toute seule. ‘ — Napoleon egy rendelete. — Ö hű maradt. — Rouenben. — Beugnot gróf. — Az első reformátorok. 1821. 184-ig. — A neve a szinlapon állt. — Varázsának titka — Beranger dalai. — „Fretillon“ és 300 000 frank. — Saját fészke. — Sardou. — Agg napjaiban. — Közmondásos jótékonyság. — „Képzeld csak.“ — Orleansban. — „Mes dames et messieurs.“ - Figaro nekrológja.“ December 10-én. December 1 én zárult le Párisban mindörökre az a szempár, melynek ragyogó fénye több mint két emberéleten át ragadta magával nem csak Páris, hanem egész Franciaország művész és színi világát. Dejazet Virginia Paulita hosszas szenvedés után 78 éves korában halt meg. Egy jótékony előadás alkalmával halt meg, midőn Grenier színész édesanyjának javára nemrég ő is közreműködött. A kis színész gyermek ötéves korában lépett először a világot jelentő deszkákra egy gyermekszínház-félébenn, mely a század elején a Boulevard des capucines-en állt. Az egyetlen magánjelenetből álló darabka : „Fanchon toute seule“, egyenesen a kis Virginia számára íratott. Négy évvel később mint egy gyermektársulat főszereplőjével, lelkével találkozunk vele, a „Theatre des Jeunes Eleves“ ben, mely társulat előadásait azonban 1807 ben Napóleonnak egy rendelete betiltá azon okból, hogy e felnőttek számára itt szerepek a gyermek kedélyek fejlődésére káros hatásúak. Valódi hírnevet Dejazet mint Nabette tündér a „La Belle au bois dormant“-ban a Rue de Chartres Vaudeville-színházában alapítá meg. Ez időben a párisi szinpadok egytől egyig versenyre keltek, hogy a még gyermek művésznőt megnyerhessék. De ő Mi maradt a Vaudevillehez, hol a naiv szerepekben vetélytársnő nélkül állott, jóllehet e szerepeket ép oly kevéssé szerette, mint a régi vígjátékok Martin és Dorin soubrette alakjait. Zsenge fiatalsága dacára jelleme sokkal kifejlődöttebb és egyénisége határozottabban kidomborodott volt, sehogy e szerepek gyermekes ötleteit, és e „suivantes“-ok sablon szerint kicirkalmazott csípős és dacoskodó lényét híven tudta volna visszaadni, ez alakokat, melyek jellemével, egész énjével oly határozott ellentétet képeznek. Elégedetlenül, lehangoltan hagyta el tehát Virginia 1817-ben a Vaudeville színházat, hogy anyja kíséretében a vidéket bejárja. Remélte, hogy itt könnyebben próbálhat szerencsét magasabban szárnyaló szerepekben, melyekhez határozott hivatást érzett lelkében. Azonban keserűen csalódott, és a tapasztalt megaláztatások már-már reábírták, hogy a színpadot odahagyva, a házasságban keressen menedéket. Ő, ki a Vaudeville elkényezte ezt, dédelgetett gyermeke volt, kit még akkor is tapssal, kitüntetéssel halmoztak el, midőn meg nem érdemelte, a vidéki közönség előtt nem volt egyéb, mint egy szemtelen teremtés, ki éles, rikácsoló hangjával és különcködő modorával kiállhatatlanná válik. Beugnot gróf, ki őt Rouenben látta, igy ír róla egyik barátjának : „Nagy érdekkel néztem meg tegnap egy kis párisi vadoncot, kinek kihivó, dévaj tekintete egy dragonyos-ezredest is megszégyeníthetne. Jóformán közönségünknek azonban úgy látszik, merész kelepelése nem volt oly inyére, mint nekem, és nagyon kétlem, hogy zabolátlan modora a vidéken egyátalán tetszést arasson. Ezután Franciaország déli részébe ment Dejazet, és Lyonban s Bordeauxban hosszabb ideig tartózkodott. Ha itt se aratott kellő sikert, az leginkább annak tulajdonítható, hogy a forradalom vihara a színpad hagyományosságait a vidéken még inkább érintetten hagyta, mint Parisban ; az első reformátorok Dumas és Hugo Victor voltak, kik a fiatal művésznő képességét érvényre emelni segíték. Vidéki tartózkodásának minden percét képzésére forditá, úgy hogy midőn 1821-ben Parisba visszatért, igen könnyű volt neki a nagy közönséget elragadni s rohammal meghódítani. A drámai költészet újabb genje amelynek az akkori áramlat kedvezett, fényes tehetségének és sajátszerű lényének fejlődésére minden irányban tág terül ajánlkozott. Jóllehet vérében túlcsapongó szilajság dolgozott, mégis mindig megtartotta a határt, melyet a női szerénység és a jó ízlés kérlelhetetlen szigorral megkövetel. Dejazet nem a „bűn“ csábját testesíti meg a színpadon, hanem azt az örökké fiatal, örökké lüktető emberi szívet, mely örömben és búban, dévaj tréfa és rideg komolyság közepette mindig ugyanaz, mindig a mienk marad. Elsősorban a fiatal férfiszerepek voltak azok, melyeket legörömestebb játszott, s melyeknek tipikus jelleget adott. 1821 —48 ig Dejazet különféle színpadokon szerepelt, de mindenütt egyforma sikerrel, tapsok és virágok között. A „Gymnase“-ban legnagyobb tetszést a „Caroline“ — „La petite soeur® — „Le plus beau jour de la Vie“ — „La petite lampe merveilleuse“ és a „La Loge du Portier“ben aratott. De minthogy itt Fay Leontin és Vertpré Jenny vetélytársnői által háttérbe szoríttatni vélte magát, átvándorolt a Nouveautes-ba, hol két hírneves komikussal, Potierrel és Boufféval „Le manage impossible" — „Henri IV. en sa famille“ — és „Napoleon à Brienne“ című színművekben egész Párist föllármázták. Valódi hírnevét sajátkép a fiatal Napóleon ábrázolásának köszönheti ez utóbbi darabban. 1831-ben a Palais Royalba költözött, hol Samson, Lepeintre és Roustan nagynevű művészek társaságában aratta diadalait. Művészi pályájának arany korszaka volt ez. Ha neve a színlapon állott, az biztos zsúfolt házat jelentett, a költők őt énekelték, a művészek őt festették, és a férfiak, minden osztálykülönbség nélkül, ezrével imádták ; minden egyes kis dalát elragadtatással fogadták, s az a falak közöl az utcára is kiszivárgott, hol csakhamar átalános népszerűségre tett szert. Dejazet se szépség nem volt, se nagy terjedelmű hanggal nem dicsekedhetett. „Ha egy szőrszálhasogató, — írja egyik életírója, — hozzá ül és tisztán művészi szempontból minden hibáját följegyzi, tökéletes elégtételére arról győződhetnék,meg, hogy egyátalán semmi ok nem forgott fönn arra a nagy hévre, melylyel a közönség ez után a kis boszorkány után törte magát. Dejazetnek nem csekély fáradságába és tanulmányozásába került, míg természeti adományainak hiányát nemcsak leplezni, de pótolni tudta, és ha hangja nem volt elég erőteljes, annál bámulatosabb volt azon ügyesség, melylyel a meglevő anyagot kiaknázta és fölhasználta. Emellett egész lényében bizonyos természetes kellem rejlett és kiváló szellemi tehetségekkel volt megáldva; ellenállhatlan varázsának titka azonban mindenesetre abban keresendő, hogy a színpadon is ugyanannak mutatta magát. DIVAT-NEFELEJTS-! évfolyam