Nefelejts, 1875. január-február (17. évfolyam, 1-9. szám) - Divat-Nefelejts, 1875. március-december (1. évfolyam, 1-43. szám)

1875-02-21 / 8. szám

XVII. ÉVFOLYAM NEFELEJTS ) — Üdvözlöm önt kisasszony , hogy aludt és mit ál­modott ? — Jó napot kívánok az urfinak. Jól aludtam, de mit se álmodtam. Mivel szolgálhatok? — Mondja kisasszony, hogy ön eladó , szabja meg árául életemet, és én nem alkuszom. Eleonóra most nagyon elpirult. Oly sajátszerűen szép lett, hogy azok, kik szeretik a tejesrózsát, halálosan beleszerelmesed­­hettek volna. — De miattam csak nem tetszett a boltba fáradni ? — kérdé oly ártatlanul naiv hangon, hogy az azoncourti lovag inai remegni kezdtek. — Ezer mértföldet utaztam a Xerul partjairól haza, hogy önt láthassam, és — az irgalom istene! — ha szívét megnyer­hetem, bírhassam is. Eleonórával még ilyen hangon nem beszéltek; csoda-e, ha kissé megzavarodott? — Ha atyám ezt hallaná, megkínozná mindkettőnket! Ő sokszor mondta már, hogy azok, kik úgy beszélnek, mint ahogy most ön beszél, csábításra törekesznek. — Barom . .. bocsánat, nem azt akartam mondani .. . egyszarvú ... azt sem, azt sem , higyye meg kisasszony, ő soha se szeretett, ő nem tudja, nem érti, mi a szerelem, ő nem hin­né, pedig úgy van, hogy akkor is, mikor ledurrantana, mikor kendert — akarom mondani kötelet — lökne nyakamba, haldo­kolva igy szólanak: „Boldog vagyok, mert Eleonórámért halok meg!“ Hiszi ezt kisasszony ? Eleonóra nem válaszolhatott, mert egy szegényes asszony nyitott a boltba, s egy ikrás heringet kért. — Higyye el ezt nekem kisasszony, — ismét le­harolták, mikor egyedül maradtak, s a leány heringes kezét hirtelen aj­kaihoz emelé. A heringszag nem a legkellemesebben emlékeztető ugyan a biscayai nyomorult falvakban átszenvedett kényszerböjtökre, de ily kedves puha kézről nyerve a visszaemlékezési illatot, kedves helyet engedett keblében még a heringnek is. — Én elhiszem urfi ! — válaszolt Eleonóra megadással, — de e hitem csak vesztünkre lehet. — Engedje meg, hogy a castiliai becsület őszinteségével adjam elő czéljaimat. Mindenekelőtt múltammal fogom önt drága kisasszony megismertetni. Régi nemesek ivadéka va­gyok. Atyám Burranói Kardtok Gáspár, és anyám Vermesi Kalancs Borbála, még néhány év előtt is szerepeltek Mező- Teremen, hol kastélyukban a megye előkelői nem egyszer dob­­zódtak. Atyám vagyonával együtt csaknem egyszerre szenve­dett ki, anyám most is él, de szegényesen. Bennem szegénysé­günk hallatára föllázadt a nemes vér, s hogy régi fényem dicsőségben és vagyonban együttesen erősödjék, eltökéltem ma­gamat azon regényesen hősies csatákban venni részt, melyek­ben nehéz meghalni, de könnyű meggazdagodni. Nekem olyan hadjáratok kellettek, hol nem volt zsold, de a sarczolás meg volt engedve. Harczoltam a dalmatákkal Ausztria, a monte­­negróiakkal Törökország, és don Carlossal a spanyol köztársa­ság ellen. Mind a három helyen megvertek, de én ezer darab aranynyal és tíz font ékszerrel menekülhettem Porcsalmára. Itt megláttam önt Eleonóra! Én, ki szabad voltam idáig, most az ön rabja vagyok, dicsőségemmel, szívemmel, aranyaimmal és ékszereimmel egyetemben. Legyen kegyes fölöttem rendel­kezni. — Urfi, én mit se tehetek szüleim akarata és beleegye­zése nélkül.8* — Egyelőre csak annyit legyen kegyes megmondani, osz­­­­tozik-e érzelmeimben ? Mikor ezeket kérdezte, Kardtoknak kipirult arcza és vil­logtak szemei. S Eleonóra eddig elkülönítve az udvarlóktól, furcsán érezte­­ magát el annyira, hogy hirtelenében nem is tudott válaszolni. — Urfi, ha egyedül rajtam állana, azt válaszolnám: igen ! — Ez „igen“ megnyitja előttem az üdvnek forrását, a boldogság kapuit; de hogy tökéletesen boldog legyek, hogy a­­ nyitott kapukon át be is léphessek, os mondja azt is, hogy­­ szeret.­­ — Urfi, ha egyedül rajtam állana, azt válaszolnám: sze­­­­retem. Kardtok mint nyíl repült melléje, s mire Eleonóra észre- S vehette volna, egy csókot pattantott el homlokán. S —Urfi! Az istenért, mit mívelt?! Ha atyám megtudná, S mindkettőnket meggyilkolna. !­ A mellékszobából léptek hangzottak.­­ — Hamar . . . hamar kérjen valamit ... ez szolgálónk ;­­ ha társalgásban talál, elárul atyámnak. ( A szolgáló csakugyan megjelent. — Kérek egy font libasrétet, — szólt a vitéz oly hangon, S mintha a leányt sohase látta volna. A szolgáló szappan után nyúlt, azután visszavonult. S — Kérem urfi, távozzék; nem jó volna, ha Erzse másod­és­szót is itt találná. Csakhamar visszajöhet kékitőért vagy kémé­ül nyitóért. — Tehát a viszontlátásra üdvem, mindenem! — Johász- S­kodék a lovag, s ostorkájának cserditése s a dán Carlos-induló S fütyülése mellett hazatért, s Eleonóra soká gondolkozott a csinos és daliás ifjúról. Kardtoknak is szebb álmai voltak, mint Biscayában. Nem volt tehát egyéb hátra, mint a szülők rokonszenvét , és beleegyezését megnyerni. Lovagunk pár nap múlva a történ­­­­tek után látogatást tett a Buzsik családnál.­­ A háziúr szöszösen fogadta. ■ — Nem veszi rosz néven Buzsik úr, hogy megláto­gattam ? — Sőt örülök rajta, beszélgetés mellett jobban megy a munka is, a tiló a társalgást épenséggel nem akadályozza. — Szerencsésen ment és jött Buzsik úr ? — Istennek hála, nem történt semmi bajunk. Adtam és vettem, hogy jól-e,­azt majd a jövő fogja megmutatni. — Újságot mondok . . . — No, no . . . kiváncsivá tesz; Porcsalma szegény újsá­gokban. — Itt Porcsalmán szándékszom birtokot vásárolni, azután megtelepedni.. —■ Azt okosan teszi tábornok úr. — Kérem, csak ezredes és a kalatravai szent Jakab rend lovagja. — Tehát ezredes úr! Porcsalmán a föld nem drága, azon­­f felül burgonyát és gabonát bőségesen terem. — Hát ahhoz mit szól Buzsik úr, hogy megházasodom ? — Azt is helyeslem , a gazdálkodás együtt jár a házas­­­sággal. A családéletben többet fogyasztunk, de többet is bírunk szerezni. — Alkalmasint valami tü­zesszemü szépet röpít Por­­­csalmára Spanyolországból ? — Sokkal közelebbről, nem is hinné, milyen közelről, s (Vége következik.) 87

Next