Nefelejts, 1875. január-február (17. évfolyam, 1-9. szám) - Divat-Nefelejts, 1875. március-december (1. évfolyam, 1-43. szám)
1875-12-26 / 43. szám
I. évfolyama dásba sülyedve láttalak, azt hittem, hogy valami hathatós megrázkódtatás s megfeszített tevékenység által megmenthetlek. Veszteséged a bankház bukásánál csak költött volt. Vagyonod nem a bukott, hanem egy másik kereskedőháznál volt elhelyezve. Itt kapod azt, a közben felnövekedett kamatokkal együtt. Házassági lépésed fölötti határozatom marad szilárdan.“ Ha a nagybácsi azt hitte, hogy e jelentékeny vagyon megtalálása Edvin szándékát meg fogja változtatni, nagyon csalódott, mert Edvin forduló postával bizalmas kérő, meghívó levelet irt az erdész leányával tartandó menyegzőjére. A nagybácsi nem ment el. Egy évig nem találkoztak egymással. De a nagybácsi minden haragja mellett se állhatta meg, hogy úgy kéz alatt, közvetve, ne tudakozódott volna Edvinről. Ez boldog házaséletet élt s nagybátyjáról mindig a legnagyobb hálával, tisztelettel s szeretettel beszélt. Egy év eltelte után ismét levél érkezett Edvintől. Mély tisztelettel s szeretettel hívta meg nagybátyját elsőszülött gyermekének keresztelőjére.— Na, itt már csakugyan megadta magát az öreg úr szive. Haragja elolvadt, mint hó a tavaszi napfényre, s másnap már unokaöcscsénél volt. Mikor aztán a keresztelő után eltávozott, Edvin nyakába borult s elégült mosolylyal mondot . Most már teljes az öröm. Én is meggyógyultam s úgy látszik, az én betegségem még makacsabb volt, mint a tied. A nagybácsinak ezután elég alkalma volt Boriskát megismerni s csak akkor tudta meg, hogy se ő, se öcscse nem fognak többé visszaesni a betegségbe, melyből kigyógyultak. Mi lesz Béla: A karácsonya körül. „Dicsőség a magasságban Istennek, békesség és jóakarat az embereknek a földön!“ hangzik ma mindenütt az angyal üdvözlete a világ minden tájain, valahol csak oltár szentelteték az egy Isten és a Megváltó tiszteletére. A zajtalan falvakban, népes városokban, paloták gazdag termeiben és a földmíves egyetlen szobájában mindenütt a szeretetnek ünnepét ülik. Jó barátok, rokonok összejönnek, agg és a gyermek elvegyül a szent ünnep örömében, minden szívben egy vágy két: örömet szerezni a kicsinyeknek, s boldogságot találni azok örömében A karácsonfa feldíszítve várja a pillanatot, midőn apró szövétneket felgyujtatnak, s körülé vidám zajongással megjelennek a gyermekek, hogy mindenik megkeresse az ajándékot, melyet neki a Jézuska hozott. Az atya, ki egész éven át a kötelesség nehéz terhét hordá vállani övéi jóllétéért, az anya, ki mint őrangyal éjen és napon át szüntelen ezek gondozásában fáradott, a jó barátok, kik e magasztos önfeláldozásnak, e viszonzásra nem számitó hit szeretetnek tanúi voltak, mindnyájan megindult kebellel állnak az örvendő, tapsoló angyalsereg között, melynek a szent est minden vágyait betölté. Oh boldog kor, melyet egyetlen édes óra öröme ily megelégedetté tehet, mely nem tanult még emlékezni a múltra, aggódva tekinteni a jövőbe! Miért hogy ennek az ünnepnek, a karácsonnak örömei se általánosak ?! . . . Millió és millió hajlék marad sötéten, a karácsonfa tündéri világítását, a szeretet ünnepének ajándékait, örömeit nélkülözve. — A künn tomboló förgetegbe bekiált a kéményeken, melyekből nem száll fel vidáman lobogó tűznek felhője, — megrázza az apró jégvirágos ablakot, mely mögött didergve sóhajt a vigasztalan nyomora. A gyermekek — ép oly szépek, ép oly ártatlanok, mint a paloták örvendő gyermekei — közelebb húzódnak anyjukhoz, ki betakargatja őket rongyaival, s szelíden csitítja a siránkozó legkisebbet, ki enni kér . . . Hát ezekről elfelejtkezett a szerető Jézuska?! ... Nem! sőt ellenkezőleg: irgalmasságának örököseivé tette őket s mindazokat, kiknek osztályrészül a jóllét, a szerencse áldása jutott, az ő atyáikká és jóltevőikké kötelezte, mondván : valaki ezekkel jól teszem, énvelem teszi azt és jutalmát veendi az én atyámnak országában! Van é, ki a boldogság ez óráiban megfeledkeznék az Istenember e szent végrendeletéről, s ne gyakorolná a jótékonyságot a boldogtalanok iránt, kiknek az ünnep nem hozott semmi örömet, kiket nem környez szerető apa vagy anya, nem örvendeztet a karácsonya gazdagsága ? . . . Bizonyára ama nemes lények között, kiket a bölcs gondviselés sorsunk hű társaivá rendelt, — a nők között, kiknek gyermekeik, vagy örömre váró szeretteik vannak, nincs egyetlen egy se !... Ha van, ki kétkedik e fölött, jöjjön velem s legyen tanúja egy lélekemelő ünnepélynek, melyet nők, anyák rendeztek, — kiket otthon saját kicsinyeik várnak repesve — azok részére, lg TÁRCA, kiknek nincsen semmijök, s ami százszor fájdalmasabb : senkijük se e földön. A nagy terem közepén hosszú asztal vonul végig, közepén a tetőzetig nyúló karácsonyával diszitve. A zöld ágak roskadoznak a százféle apró teher alatt, melyek mindegyike egy-egy könyező szemet van hivatva mosolyra deríteni. Az asztalon végig halomban állnak az ajándékok. A teremben magas születésű hölgyek sürögnek, rendezve, rakosgatva, kik eljöttek palotáikból, hogy elébb a koldusok, a sorsüldözöttek árváit szolgálják ki. A csillogó korona fénye elhomályosul homlokukon, túlragyogja azt az alázatos szív égi fénye. Négy órakor fölgyújtatnak a karácsonya színes gyertyácskái, s a szárnyas ajtó föltárul, hogy bebocsássa a künn reménykedő kicsinyeket. Egy pillanat alatt körül van fogva asztal, minden gyermek megfeledkezik a szokott csend és rendről, s lesz: gyermek, vidám s gondtalan, keresve a föltűzött apró lobogókon kiki saját nevét s az ajándékot, melyet a „Jézuska“ küldött számukra. A fényes úrnők szemében örömköny ragyog, s egyetlen arc nincs, melyről nem a boldogság fénye sugárzik. Soha se láttam szebb karácson-estét, soha karácsonfát, melyet ily igaz, ily földöntúli öröm környezett volna. — Ha nem emlékeztet a gyermekek egyszínű, egyforma szerény öltözéke, el is felednék, hogy itt árvák ünnepük karácson estvéjét, — annyi jelét találjuk, látjuk az anyai gyöngédségnek, figyelemnek, hogy szinte keressük a gyermekei örömén örvendő anyát. Szemeim önkénytelenül a falon függő nagy képre téved. A madonna szelíd, fenséges arcát mutatja az, ölében a gyermek Jézussal, amint kis kezeit kitárva, mintegy leszállni készül a rajongó gyermeksereg közé. A kép nem változik, de ő bizonynyal itt van, s alászállt atyja jobbjáról e helyre, hol nemes szivek az ő parancsát oly híven teljesiték. Sokáig néztem ez önfeledt, boldog gyermekeket, e bájos képet, melyet a női gyöngédség tündérujjai varázsoltak elénk s elgondolom, mily boldogitó lehet azok ünneplése, kik előbb a szenvedés könyvit szábták föl, az árváknak szereztek örömöt, s azután térnek övéik kedves körébe. Kimenvén a folyosón uj és szivemelő látvány fogad. — Erőtlen aggok, gyámoltalan özvegyek veszik át a könyörület adományait jóltevő nők kezeiből. Egyik ruhát ad a didergőnek, a másik alamizsnát oszt annak, kire honn éhező család, talán kis gyermekek várnak. Nem vagyok képes leírni, amit e karácsonesti ünnepélyen érezek. Úgy sejtem, mintha a csillagos égből angyalok karának éneke hangozott volna alá: „Békesség és jóakarat az embereknek a földön!“... * * * Szép gyermekek ! kik a karácsonya körül örvendeztek, kiknek jó szülőket, szép ruhácskát, tarka játékokat s képes könyvecskét hozott a kriszkindli, tegyétek össze piciny kacsaitokat, s imádkozzatok azokért, kik mindezt nélkülözik, s kérjétek az irgalmasságnak érzetét, hogy jót tehessetek a szegény fiúcskával, ki künn az utcán foszlott ruhácskában, ártatlan szivében megfejt-tehetlen érzésekkel tekint föl ablakotokra, honnan gazdag karácsonyátok fénye ragyog ki reá. Osszátok meg boldogságtokat a boldogtalannal, hogy igazán szent legyen ünnepléstek, s égi az öröm, mely a karácsonfa körül kebleteket betölti. Ha igy tesztek és éltek, első bizonynyal közétek a szeretet fejedelme Jézus, és veletek marad elválhatlanul! Legyen igy! Ez a karácson lesz a legszentebb. Ilyet kívánok szép olvasóimnak, e karácsonhoz küldöm szíves köszöntésemet: „boldog ünnepeket!“... K. L. Irma levelei. ii. Kedves Alice! Múlt levelemben azt írtam, hogy talán megnézem „Clarisse“ t, mert még akkor nem volt bizonyos. Elgérkeztem árulni a „Valeria“-egylet sétahangversenyére, s magától értetődik, hogy táncolni is szándékom volt; két egymásután átmulatott éjszaka pedig nagyon kimeríti az embert, kivált az ilyen ma hideg, holnap vizes időben. Gondolkoztam sokat, mitévő legyek, míg abban állapodtam meg, hogy árulhatok én a „Valériádnak máskor is, de ha egy premieret elmulasztok, azt vissza nem pótolhatom többé. Tudod, véremben van már az nekem, hogy az első előadásról soha el ne maradjak. Tehát megnéztem „Clarisse“-t. Jaj! kedvesem, ha én arra a Halmaira gondolok, most is nevethetnékem van , de hogy kacagtam én azon ! Lajos nem győzött mellettem eleget morogni, ezen aztán még jobban nevettem De hát tehetek én róla, ha az egész világ, aki csak a színházban volt, mind nevetett ? Ez a szerencsétlen furulyás valami gróf Arthurt játszott, aki Clarisseba szerelmes. Egyébként Clarisseba kívüle más is szerelmes, csak egy cinikus, hideg, közönyös prókátor nem. A bájoló grófné tehát elhódítja magának a mogorva prókátort, megtagadja tulajdon jegyesét, akit szeret, hogy ezzel a paragrafusszivüvel elhitesse, mennyire szereti. Persze ennek a nagy igyekezetnek meg kell érteni az okát. Sziklainál van egy végrendelet a grófné férjétől, amely minden vagyonból kizárja a szép özvegyet az esetre, ha még egyszer férjhez megy ; Clarissenak pedig vagyon is kell, férj is kell. Vagyon, mert a fényt megszokta, borzad a szegénységtől; férj, mert Felixet, jegyesét nagyon szereti, s szerette már férje életében. A végrendeletet tehát minden áron meg kell semmisíteni. Igen, csakhogy ő könnyen bajba jöhetne, ha maga teszi meg; míg ha az ügyvéd végzi a „munkát“, nem lesz aki panaszkodjék, miután a végrendeletben örökösnek kinevezett Marosy, Sziklai nővérével jár jegyben. Sikerül is a bájos Clarissenak oda vinni a dolgot, hogy az ügyvédet elhódítja, hanem úgy, hogy ő maga hódol meg először. A becsületes Tibor különben így is nehezen áll rá az okmánysikkasztásra. No de mire való az asszonyi fortély ! ? Clarisse meg akarja magát ölni, s ha valak DIVAT-NEFELEJTS. 343