Nefelejts, 1875. január-február (17. évfolyam, 1-9. szám) - Divat-Nefelejts, 1875. március-december (1. évfolyam, 1-43. szám)

1875-05-16 / 11. szám

A női munkáról. Különféle okok működnek közre, hogy napról napra növekedik azon nők száma, kiket helyzetük fizetett munkára kényszerít. Az a jövedelem, mely húsz évvel ezelőtt egy közép sorsbeli család igényeinek fedezésére teljesen elegendő volt, ma már nem az, mégpedig részint az azóta fölszökött áraknál fogva, de főleg mert sok, amit ezelőtt fényűzésnek tekintettek, ma szükséggé nőtte ki magát. A nagy iparos osztály, a vagyonosabbak kivételével, átlag alig képes mai napság többet szerezni, mint amennyi épen napi szükségleteit fedezi. Arról szó sem lehet náluk, hogy leányaik számára kis hozományt takaríthatnának meg, vagy biztosítási díjakat fizethetnének. Ezenfelül az üzletek napjainkban inkább spekulatív jelleget öltenek, úgy hogy a kereskedő, ki ma még dúsgazdag, holnap tönkre juthat, anélkül hogy bőségben nevelkedett gyermekeiről gondoskodva volna. A fiatalság se nősül oly korán, mint ötven évvel ezelőtt. Nagy része külföldön próbál szerencsét, míg a cselédségi színvonalon fölül álló osztálybeli nők közül nagy ritkaság, hogy egy-kettő elhagyja hazáját, szülőföldjét. Mindezen okok együttesen idézik elő azt, hogy sok ezer meg ezer úri élethez szokott nő saját keresményére kénytelen szorítkozni. Tér van elegendő számukra, ha jó fizetés fejében jó munkával szolgálnak. De csakis így. Azt az álláspontot kell elfoglalniok, mit a munka nagy vásárpiacán a férfiak elfoglalnak, és azon kell lenniök, hogy sikerült munka kerüljön kezeikből a piacra. Midőn a nők egyszerre oly helyzetbe látják magukat sodortatva, hogy saját föntartásuk gondja saját nyakukba szalad, igen természetesen először is az a kérdés merül föl, mihez foghatnának? Ilyenkor rendesen az jut eszükbe legelőször, hogy nevelőnővé vagy társalkodónévá lesznek. A közvetítő irodákban azonban arról értesülnek, hogy igen sok a versenytárs, ami csak bizonyos értelemben mondható igaznak. A piac telve van oly egyénekkel, kik tényleg a tanításhoz fabatkát se értenek, és azt hiszik, hogy az megjön csak úgy magától minden tanulás, minden előkészület nélkül. Valójában azonban tény az, hogy a valóban vizsgázott nevelőnők oly keretnek örvendenek, hogy valamennyi ügynökség se tudna eleget szolgáltatni. A varrásban, ezen a gyöngébb nemet illető foglalatosságban, szintén azt tapasztaljuk, hogy a nők nem rendelkeznek elegendő képzettséggel. — Napról napra fogy azon leányok száma, kik csinosan varrni és javítani, kik szabni s a bútorok borítékait helyreigazitni, szőnyegeket átalakítani, s egyes hibákat láttatlanná tenni tudnának. Csak a napokban történt, hogy egy főúri delnő, ki igen sokat fáradott, hogy szegény nőknek foglalatosságot szerezzen, magára vállalta egy nagy és dús kelengye kiállítását. Párisban mintákat vásárolt hímzett alsószoknyák számára és elment azokkal egy londoni egylethez, mely a szegények munkáinak elárusításával foglalkozik. És mi történt? Az igazgatóság nagy sajnálattal jelentette ki, hogy csak egyetlen egy oly női munkása van, ki az eléje tett minta után hímezni képes. Egy-két igénytelenebb munkák más intézethez adattak, és az eredmény ott se volt kedvezőbb, és végre oda lyukadt ki a dolog, hogy az egész kelengye kiállításával egy nagyobb kereskedői céget kellett megbízni. Egy más hasonló intézet elnöke legközelebb úgy nyilatkozott előttem, hogy a nagyszámú folyamodók között mindössze három ajánlható varrónő akadt. A szabóságot, úgy látszik, nem sok sikerrel kísérlették meg, és annyival inkább kellemetlenül hathatott, mert a divatcikk-kereskedés egyike a legjövedelmezőbb kereseteknek. Ha mai nap az ember egy még oly egyszerű de jól álló öltözetet akar, kénytelen szabóhoz vagy divatkereskedésbe menni, s oly árt fizetni, mely jól belemarkol zsebünkbe. A „női jogok“ legmelegebb képviselői lovagl ööltönyeiket, ha csak föltűnés nélkül tehetik, férfiszabókkal készíttetik. A nőket oly megl°pő kevés érzékkel nevelik a szabatosság, a pontosságban, hogy nem igen lehet oly munkát bízni rájuk, melynél egy nyolcad hüvelyk különbséget tesz. Semmi miatt se halljuk az anyákat gyakrabban panaszkodni, mint hogy gyermekeik számára nem kaphatnak egyszerű, jól szabott ruhákat, azon egy-két kereskedés kivételével, hol az árak nem közép sorsbeliek erszényéhez vannak szabva. A betegápolás emberemlékezet óta a női munka légkörébe tartozott, azonban e tér sincs kellőkép kiaknázva. E hivatás végtelenül elágazik, s az uj kor temérdek uj mezőt nyitott, melyek még műveletlenül hevernek. Igen sok nő jól megfizetné az oly kisérőnőt, ki amellett hogy értelmes társalkodónő, egyúttal jó ápolónő is volna. Az orvosi pályát meglepő eredménynyel kísérlették meg, és nem látjuk át, miért ne lehetnének jó gyógyszerészek is a nőkből. Az állam távirda és posta ilyen sok és hozzájuk illő munkát nyújt az oly sorsbeli fiatal leányoknak, kik különben boltokban volnának kénytelenek tengődni. Amerikában felette hasznavehetőknek bizonyultak a bankokban, mert rendkívül hamar fölismerték a forgalomba került hamis bankjegyeket. A nagy háború óta kincstári hivatalnokokut is alkalmazzák. A díszítő munka is jól kifizetné magát oly nőknél, kik finomabb nevelésben részesültek és jó ízlésük van. De természetesen ez a tér néhány évi tanulást követel, mert a mintázás és rajzolás különféle ismeretei nélkülözhetlenek. Az irodalom, a műveltebbek e szokásos menhelye, szintén elég keresetet nyújt még oly nőknek is, kik nincsenek egy George Eliot tehetségével megáldva, csak a nyelv szabatos kezelését igyekezzenek elsajátítani. A festészetről, fametszésről, fényképészetről, zenetanításról itt szólni fölöslegesnek tartjuk. Ez már meghaladott álláspont; Miss Hubard „The Year-Book of Woman’s Work“ című évkönyvében néhány új foglalkozási nemmel ajánl kísérletet létetni. Ilyennek mondja többek között a kertészkedést. Azok, kiknek védett helyen kiskertjük van, kellő gonddal és jó berendezéssel, már oly időben szállíthatnának virágot a piacra, midőn az még ritka és drága. A baromfitenyésztés észszerűen kezelve szintén jól hajtana a konyhára. Azonban bárminemű foglalkozás terén is csak akkor fognak a nők sikert arathatni, ha lemondanak arról, hogy azt csak szórakozásból vagy kedvtelésből űzzék. Míg a munkát szomorú kényszerűségnek tekintik, és minden foglalkozást lealacsonyításnak vélnek, addig a társadalomnak mindig meglesznek az ő szükséget szenvedő művelt hölgyei. Miss Hubard azt mondja: ,Remélem, hogy becsülésreméltóbb, ha egy nő megérdemelve, mint ha érdemetlenül eszi kenyerét.“ Bármi munkára adják is azonban fejüket, bárminő ipart űzzenek is, arról az egyről legyenek meggyőződve, hogy csak a jó munka tarthat számot kelendőségre, a piacon a selejtes munka mindig gyarló árucikk marad, s vevői csak azok körére szorítkoznak, kik annak árát a alamizsna fejében fizetik le. A kis család. Egy leány és egy kis fiú! Ennyiből áll a kis család. A leány már játszik, szalad. A kis fiú repes, ha lát. Mosolygó, röpke angyalok! Jobbak, mint az ég angyali! Nekik elég, ha legalább Térdemre tudnak szállani. Mi van az ég boltján belül, A magasban? Nem kérdezik. Szemembe néznek vndoran, Ahol képük megjelenik. És ennél nem vágynak tovább. . . Isten trónja dicső lehet, De ottan se tisztább a szív És igazabb a szeretet. A sors keze sokszor lesújt, És elnyomnak a bánatok, De látva e két gyermeket, Érzem ismét, hogy nagy vagyok. Érzületük, gondolatuk, Csókjuk, szerelmük mindenyim, Egyetlen napjuk mosolyom, Mennyboltjuk védő kezeim. _______OyM. A boldogság útja. — Beszély. — G. Büttner Itáliától. (Vége.) Nem is tudom, hogy mit feleltem neki, de bizonynyal több volt az, mint csupán bók, mert komolyan emlékeztetett Schmide pár perc előtt mondott szavaira, hogy az érzékeny nyilatkozatok nagyobbrészt az unalom gyermekei és szellemdús nők irányában igen óvatosaknak kell velük lenni, nehogy azt higyjék, hogy azért teszszük azokat, mert épen apály állt be a társalgásba s tárgyhiányból szerelmi vallomásokkal kell az időt betölteni. Mondotta-e ezt Schmide, vagy ehez hasonlót, azt nem tudom; nem figyeltem rá, mint átalában semmire, amit nem Jenny mondott. Szemem