Divat-Nefelejts, 1876. január-október (2. évfolyam, 1-44. szám)

1876-04-09 / 15. szám

118 nem hiszi. Majd megjelen a király is, s Milton sok szépet mond a királynak, mert nem tudja, hogy kivel beszél, mígnem Lambert fölfedezi. Ekkor Milton haragra lobban, mert még itt is játszanak vele, s dorgálja Károlyt. Ez Milton halálát mondja ki, de az orvos egy kis hűsítővel lecsillapítja, s Károly megígéri, hogy Miltont maga fogja védelmezni a törvényszék előtt. Negyedik felvonás:Milton becsülete fö­lött párbajnak, Istenítéletnek kell dönteni. Milton tiltakozik ugyan ellene, de a párbaj mégis meg­történik. Lambert és lord Morton vívnak. Mor­ton elesik, Milton becsülete meg van mentve. Lambert most Bora kezét kéri, de ez atyját ápolni akarja, s nem távozik mellőle. Hozzák Morton lord holttestét. Milton neje zokogva bo­rul kedvese koporsójára. Hogy Miltonnak ezt a nagy fájdalmat is meg kellett élnie, nem bírja tovább a szenvedést. Megtörik s meghal. Bora most magára marad és Lamberté lesz. Ez a mese. Mint láthatod érdekes, hatásos mindenütt. A hatást a pazar kiállítás még fo­kozza. Lehmann új díszletei meglepően szépek. A középkori lovagjáték, (igazi lovakon) nagy­szerű. A csoportozatok élénkek, a rendező a da­rab nagyszerűségéhez méltó. Itt megjegyzem ne­ked, hogy a darabot maga Szigligeti rende­zte. A színészek is egytől-egyig jól tudták szerepei­ket. Feleki nem játszott. Tehát nem csak a darab, nem csak a külső kiállítás és a rendezés, de maga az előadás is jó volt. Újházi adta „Miltont“. Alakítása meglepő, fölfogása átgondolt, művészi. Újházit nagyobbára komikus szerepekben látja az ember, s így nem igen tételezte föl róla senki, hogy drámában is tud művész lenni. Felekiné és Kassainé szintén kitettek magukért. Bercsényit és­ Nagy Imrét hasonlóan osztatlan elismerés illeti meg. Igye­keztek a mellékszereplők is, csak ... No de nem mondom meg, ki ellen van kifogásom. Egy rész miatt ne zavarjam az általános jó összhangját. Láthatod ebből édesem, hogy kitűnő esténk volt. A nemzeti színház valóban változatos mű­sorral csalogatja közönségét a színházba, míg el­lenben a népszínházban most is „Angol“, „Falu rossza“ és „Vízözön“ járják, Sziklai Emíliával, és — természetesen — harmad- meg negyedrész házak mellett. Most készülnek ott is egy újdon­ságra, a „Háromcsőrű kacsára,“ de ez újnak b­i­­zony nagyon régi dolog. Most jut eszembe, hogy én erről a készülő­désről már a múltkor tettem neked említést ; persze, hogy igen, hiszen már három hete, hogy készülnek, ki is volt tűzve vagy kétszer, de min­dig elmaradt. Úgy mondják, hogy Soldosné be­teg. Talán holnap már fölgyógyul, ha igaz. De nem fárasztom türelmedet a népszínház újdonságaival. Őszinte üdvözletemet küldve zá­rom be soraim, s maradok barátnőd Irma. Tárca a „tárcákról.“ — A szép kérdezőnek. — Már sokszor kérdezte kegyed: hogy irj­á­k önök a tárcákat? hol veszik hozz­á a tárgyat? és így tovább. A h­ogy ra nézve a felelet csakis egyéni lehet, s amit másokról mondhatnék : vagy már ismeretes, vagy másod harmad kézből vett adat, s igy a felelősséget nehéz lenne értte elvállalni. De a legegyszerűbb oldaláról tekintve is a kérdést, nem oly könnyű reá a felelet. A serdülő ifjú, midőn a verselés és irás rajongó korába lép, — és higgye meg, alig van egy is, ki ez időszakot át nem élte, s a 16 és 24 év közt egy időn át magát a múzsák ava­tottjának nem képzelé — felette könnyen oldja meg az irás nagy mesterségének titkát. Az, hogy miként ir? nem sokat bántja. Ró­zsaszín szemüvegen át látva áradozó lelkének papírra tett gondolatait, lehet e csodálni, hogy azokat egytől egyig igen szépeknek találja. Termékenysége meg épen csodálatraméltó. Minden szép leányka, kivel a kert lugasai közt sétált, vagy a bálterem sima parquette­jén ke­ringett, — minden csinos táj, melyen áthaladt, — minden várrom, melynek szegélykövetre nevét — a dátum pontos följegyzésével együtt — föl­véste .... szóval minden tárgy, miről csak lant és duda zenghet, versben és prózában ünnepeltetik általa. E költőiségben oly gazdag kornak csak egy árnyoldalát ismerik a lelkesült rauzsafiak, s ez­ a lapszerkesztők igazta­lansága. Ret­tenetes fásult kedélyű embereknek tartatnak az önképző körök koszorúsai által, kik nem méltányolják a lelkes buzgalmat, s pietás nél­kül agyon szerkesztői mondaniva­ló­z­z­á­k a költői szellem nyilvánulásait. Azok meg, akik obligá-ban állanak a szerkesz­tőnél, sokszor épen a fölött boszankodnak, miért oly pontos, oly követelő, é­s miért nem feled­kezik meg néha csekélységünkről: ez a munka­társ még adós a heti cikkel, az még most se hozta el a beszélyt, melyre már két három előle­get vett föl . . . s más effélékről. A mi egynek kellemes, a másnak kedvetlen­séget szerez és viszont. Ámde azt ígértem, hogy bevallom kegyed­nek igazán, — elmondom, mintha csak penitentiát tartanék : hogyan írjuk a tárcákat, s hol vesz­­szük a tárgyat. Hogy a rajz felette hézagos lesz, előre is be­vallom, de ezt szíves lesz az azt föltételező vi­szonyok és tárgyak ezerféle változatosságának róni föl. Tegyük föl, hogy a farsangi idényben va­gyunk. „Válasszon más időt, hisz ekkor úgy is kép­zelem, mily könnyű a feladat megoldása tudom mennyi tárgy kínálkozik önöknek önként.“ Engedjen megmaradni az első választásnál, s meg fog győződni, hogy a tárcaírónak nem mindig az idény magaslatán kedveznek az ese­mények, s a holt idény nem a legrosszabb. Ha kegyed a báli élményeket érti a tárgyak bőségében, igaza lehet, csakhogy ezek nem a t­ár­cák, csupán a tudósítások körébe tar­toznak. Egy szellemes tárcaírót ismerek, ki egykor előre megigérte barátainak, miszerint a lefolyt bálok és estélyek élményeiről s alakjairól kedé­lyes tárcát fog írni. Egyik estvén tollat vett kezébe s írni akart. „Még nem írtam le egy szót se, tárgyaim tarka során gondolva végig­­­beszélé később -- midőn ajtómon kopogás hallatszék. Egy táv­iratot kaptam, mely a kis pajtás elhuny­téról értesített. A kis p­aj­tás egy csodaszép, eszes fiúcska volt, kit két év előtt az .... i fürdőben ismertem meg. Igen jó barátok lettünk, s hat hétig elválhatlanok egymástól. Szülei — kiket csak futólag ismertem e barátság nyomán — nem feledkeztek meg rólam, s szívesek vol­tak velem is megosztani gyászukat.“ . . . A jókedvű, a találó, comicus megjegyzései­ért előre várt rajz helyett egy megrázó, minden sorában mély és igaz fájdalmat festő tárcát kap­tunk a kis pajtásról. A holt idény, midőn a nagy világ s azok, kik zsebekkel gondolkoznak, itt hagyják ami kedves poros Budapestünket, sokszor igen hálás tárgyakat nyújt annak, ki elég érzékkel bír ki­aknázásukra. Hanem ebben rejlik a feladat nehézsége. A tárgyat könnyebb feltalálni, mint értékesíteni, azaz: feldolgozni. " Kevés kivétellel minden íróban nagy adag van a vis ponderis­ből, melyet őszintén lustaság­nak is lehetne nevezni. Az oroszlánrészt min­denesetre a tárcaírók bírják. Azt már tudom, miről fogok írni, foglalkoz­tam a tárgygyal, a használandó hang iránt is tisz­tában vagyok már magammal, hanem hogy m­i­­kor teszem ezt meg, ez a kérdések kér­­d­é­s­e. A szerkesztő iránt is vagyunk bizonyos re­­spectussal, a kötelességérzet nógató szavai előtt se fogjuk be füleinket, az u. n. tiszteletdíj — sehol se inkább tiszteleti, mint nagy Magyaror­szágon — is nyom a latban valamit, és mégis, higgye el kegyed ! talán egy lap se jelenhetne meg pontosan, ha nem teremtette volna Isten a szedőgyereket. Ezt a legnagyobb rémét, s egyszersmind legfidelisebb barátját minden hírlapi munka­társnak ! Bemutatás nélkül tegezzük őt, s tart rá va­lamit, hogy ővele a szerkesztőségben „te­stű“ vannak, s soha haragos arcát nem látjuk, köve­telő szavát nem halljuk, s mégis amire rá nem bir senki és semmi más: az ő megjelenése dologra készt. Ellenállhatlan hatalmat gyakorol. Elküldjük egyszer, kétszer: „jöjj el kérlek egy félóra múl­va", — „nézz föl hozzám ebéd után.“ Elmegy és szívesen el jő újra, hanem ekkor szépen meghúzódik a sarokban egy széken, s oly elpusztíthatlan phlegmával bámulja a cipő­jén fénymázt csemegéző legyet, mint a legszen­vedélyesebb természetbúvár egy pók szövését, vagy egy Linné valamely r­e­j­t­v­e­n­y s­z­ő­mag sejtjeit. „Eljöhetnél később“ — mondjuk neki már csak feltélesen. Várhatok kérem ! lesz az egykedvű válasz, s ott marad, mig kéz­iratot nem kap. Ki nem elégítheted, meg nem vesztegetheted semmivel, csupán ha kéziratot adtál kezébe. A­h­o­gy­a­n­ra nézve tehát constatálnom kell legelőször is a szedőgyerek érdemeit, hogy t. i. az ő indirect közreműködésével. Tapasztalás igazolja, miszerint a bohókás kis­fiuknak a minőségre is van befolyásuk. Hirneves tárcairók elismerik, miként legkitű­nőbb rajzaikat akkor veték papírra, midőn a szedőgyerek, műszóval élve, a nyakukon ült. A legkitűnőbb, az az egyetlen kitűnő magyar tárcaíró: Porzó rendesen csak akkor veszi kézbe anját, ha Gutenberg kis örököse bekö­szönt hozzá s kéziratot kér. * * * Hogy elfecsegtem az időt, s mégis adós ma­radtam a felelet nagy részével. Legyen elnéző irántam, de épen a feleletről gon­dolkozva tanultam meg, miszerint az a tárcaírói non possumus határait érinti. Azt ígértem, hogy vallomást teszek kegyed előtt tárcáink keletkezése, tárgyaink szerzése fö­­­lött, és lássan beszéltem másokról, fölkerestem azokat, kik a tárcaírót ösztönzik, s kiktől a tárca­író tanul. Aligha tévedek, ha azt állítom, miként a tárca­­írás kérdésének megoldása is e kettő körül for­dul meg. Személyekre és tárgyakra van szükségünk, melyek a figyelmet lekötik s ösztönt adnak vázolásukra, » tanulmányozni kell minden izé­ben az életet embereivel és tárgyaival, hogy a figyelem élt, az ösztön irányt, a tárgy igaz szint, s a t­á­r­c­a zamatot nyerjen... K. L. DIVAT-N­EFELEJTS. Mi újság ? [A királynak ismét egy nemes tettét] jegyezhetjük föl. F­egy­vernekről írják,­­ hogy az árvíz a töltést nagyon fenyegetvén, az­­ árvizbizottság minden lehetőt elkövetett a töltés k­épentartására. Mivel azonban elégséges mun­kaerővel nem rendelkezett, Orczy Antal és Ehr­lich Mózes földbirtosokat bízta meg, hogy a kormánytól 600 katonát kérjen a töltés jó kar­ban tartására. A két földbirtokos fölkérte gróf Szapáry Gyula képviselőt, hogy hozzájuk csat­lakozzék, s együttesen tegyenek lépést a kor­mánynál. A magyar kormányt azonnal fölkér­ték a segély megadására, s a kormány rögtön meg is tette a szükséges lépéseket, a hadügymi­­niszer azonban kijelentette, hogy bizony nem ad katonát E rövid és világos feleletet tudat­tak Szapáryval. Ez azonban nem nyugodott bele e válaszba, hanem táviratilag kérelmet intézett ő felségéhez. A király azonnal megpa­rancsolta, hogy a kért 600 katona a szükséges eszközökkel a veszély színhelyére siessen. A katonák már dolgoznak a töltésen. (Királynéd fe­l­ségének,­ egy londoni hír szerint, a hétfői toronyirányi lovaglás után a reggelinél 60 meghívott vendége volt. Ő felsége még az­nap Londonba utazott nővérével és só­gorával s a Claridge hotelbe szállt, hol nagy­számú tisztelgőket fogadott, köztük a cambrid­­gei herceget is. A királyné kedden hagyta el külön vonaton az angol fővárost s Doweren át külön hajón Calaisba érkezett, honnét szakadat­lanul folytatta útját, s szerdán reggel viruló egész­ségben Bécsben megérkezett. Ez alkalommal megemlítjük, hogy ő felsége a londoni magyar egyletnek újabban ismét 200 frtot küldött. II évfolyam.

Next