Nemere, 1874 (4. évfolyam, 1-103. szám)

1874-04-22 / 32. szám

élvezete kiterjesztetűi czéloztatnék. E községek la­kóinak mindenütt jogtiprást, érdek­rövidséget háttérbe szorittatást, mellőztetést és megaláztatást kell szenved­niük. Még édes anyanyelvüket is csak a családi tűzhely mellett s egymással­ érintkezés közben használhatják. Folyamodásaikra a válasz, pereikben az ítélet, oly­kor a legfőbb törvényszéktől magyar nyelven fogal­maz­ottan leküldve is velek német nyelven közöltetik. Bizonyára a szomszédban édes testvéreink feje felett összecsapott a keserű szenvedések lángja! Mind­ezen bajok és sérelmek, a múlt idők vét­kes mulasztásai , meggondolatlan és téves intéz­kedései leginkább pedig a törvényhozás kevés óva­tosságról tanúskodó figyelmetlensége miatt azon ter­hes napokban burjánoztak föl, mikor a felsoroltaknál még nagyobb fontosságú országos bajok elintézése, teljesen elvonta az időt és figyelmet egy kis vidék lakói sorsának biztosításától s a hevenyészetten kiadott okmányok fogalmában, már csak azért is felesleges­nek tartották az elidegenütketlen jogok biztonságát és épségben tartását is körül­írni, mert ezt a törvény­­hozás akár­mikor megvédhetni, különben is hatal­mában lévőnek tartotta. Egyébiránt itt eszünkbe jut hogy egy hajdani állam törvényhozása is az atyagyil­kosság gátlására nem hozott törvényt, feltételezvén, hogy nem lehetséges, tán szinte így gondolkozott a mi törvényhozásunk is még csak nem is képzelve, hogy a pazar kézzel osztogatott kedvezményekért, rút hálátlansággal kell valaha a nemzetnek találkozni, fáj­dalom ! e keserű tapasztalatnak is nemzeti éltünk eseményei közzé kell szövődnie. Jogtörténelmi szempontból vizsgálva meg a bar­­czai magyar és román testvérek sérelmeinek fejlődé­sét. Il­ik Endre magyar királyunk 1211-ben a német vitézi rendnek ajándékozd a mai Barczát. — Az erdélyi püspök Willermus 1213-ban a német vitézi rend részére kiadott levelében az ott lakó s odatele­­pedő magyarok és székelyek dézmáját, a fölöttük gya­­korlandó bírói joggal együtt magának fönntartja. III Ilonorius Pápának 1224-ben Rajnáldhoz (Rinaldi in­tézett leveléből szintén kitetszik, hogy az erdélyi püspök szedte ezen időben is a tizedet és más püspöki javadalmakat a Barczán. Az András király levele nem alapított tehát a szász polgártársak részére a barczai magyarok és székelyek felett kiváltságolt elő­jogokat. Istvánnak Erdély vezérének 1352-ben kelt leveléből, Nagy Lajos királyunk 1345 ben kelt levele és 1350-ben kelt parancsolatjából, sőt Zsigmond kirá­lyunk 1406-beli intézkedéseiből világos az, hogy a Barcza a székelyekkel egy közös kormány alatt állott mint az jelenleg is Háromszékkeli kapcsolatban újból terveztetik. Ezen időben a székelyek ispánjának Bras­só vidékére is kiterjesztetett fennhatósága alatt, kép­telenség még csak föltételezni is a barczai várőrök és határvédek jogainak csorbittatását. Később még a 17-ik században is a Barczának tekintélyes része Fejérmegyébe volt beosztva. Törvé­nyeink és törvénykezési okmányaink tanusitják ezt melyek közül elég fölhozni, hogy 1660-ban Prásmáron lakó Varga Péter, 1685-ben Brassóban a Bolonyában lakó Jenei András, az orbaiszéki törvényszék jegyző­könyvében mint fejérmegyeiek hozatnak föl. Ezen összeköttetésben és viszonyok közt is teljes bizonyos­sággal állíthatni, hogy a barczai 11 község lakóinak polgári jogai nem csonkittathattak meg. Az Apr. C. P. III. tit. 82. azt I. szövege ellen­kezőt láttatik ugyan bizonyítani, azt t. i. hogy 1651- ben a barczai végőrségek joga a brasóiak által fizetett 11 ezer frt. pótlás mellett szerződésileg szállott Brassó városára. Hogy miből állott e fejedelmi jog a várőrség területén az idézett törvényc­ikkel érvényesített szerződés szövegeiből, a hiányos közül írás miatt l­ajosan meghatározható. A várőrök és ha­tárvédők, ha meg lehetne is tagadni kétségbevonhatlan székely eredeteteket, már csak azért sem lehettek a szerződés tárgyai, mert a Szent István által alapított várőrségi szerkezet szerint, az úgynevezett Jobbagio­­nes castrorum, kik közé a magyarokon kívül, a haza nem magyar ajkú lakosai is fölvétettek és beosztattak az alsóbb rangú nemességet képzelték s jogaik any­­nyira figyelemben tartottak, hogy maga II. Endre királyunk is arany bullájának 19-ik­ czikkelyében, melynek megtartására megkoronázások alkalmával királyaink esküvel is szokták magokat kötelezni, a várőrök jogait ezen szavakkal biztosítja: „Jobbagio­ II es castrorum teneantur secundum libertatem a S. Rege Stephano institutum.“ Melyhez képest eltekintve még azon körülmény­ről is mely szerint a barczai várőrök és határvédek leigáztatása még a II. Endre adományának is szöve­ g posta- és távirdatisztek egyenruhája. Minden szabadelvű állam egyik főtörekvését kell képezze az, hogy fiai minél önérzetesebb és önállóbb polgárok legyenek s a kasztszerű megkülönböztetés még a külsőben is lehető legkisebb térre szorittassék, ugyanannyira, hogy még a katona is polgárnak lenni tudhassa magát. A protestáns felekezetek elvetéli a papi reverenda viselését s ez által azon merev állást, melyet a papság a katholicismusban a társadalmi élet igényeivel szemben még most is makacsul elfoglal, sa­ját hatáskörükben a külsőben is kizárták. A köztársa­sági kormányzatban kerülik a nyers katonai hatalmat személyesíteni, s hazánk jobbágyságának felszabadítása is az egyenlőség szeretetének kiváltó tanujele, mely a szélső osztályokat e szóban „polgárság“ igyekszik egyesíteni. A nem egyleti, hanem hivatali uton nyert, állás- és rangmegkülönböztetést kivivő egyenruha a Töltet­len engedelmesség külső jele, mely a katonának egészen illik, de a polgári állású állam tiszt­viselőit egyedül absolutizmus idején illeti, mikor is lehetett szerencsénk tapasztalni, mily ellenszenv nyilvánult a kiegyezés előtti években pléh- és aranygalléros ál­lamhivatalnokaink iránt. Nem csoda! Nem lehet sza­badelvű polgárnak gondolni a feltétlen engedelmessé­get és szolgaságot egyenruhát örömmel hordó hivatal­nokot, kitől e szerint a független polgárok igen ter­mészetesen! — tartózkodni jónak látják. Ezek előre bocsátása után legyen szabad, tulaj­donképi tárgyamra térve, csodálatom fejezni ki a fe­lett, hogy a posta- és távirdahivatalnokok egyenruhá­járól szóló czikkek leginkább az ellen keltek ki, hogy miért­­ nem szabad azt künn is viselni, főleg, hogy kiki sajátjából köteles megszerzeni, a­helyett, hogy kérdezték volna: miért lett az tulajdonképen behozva a minő czélszerűség van benne? A rendelet különben erre így felel,­­hogy czélja a kezelési szolgálatban alkalmazott közegek hivatalos működésükben könnyen felismerhetők legyenek.“ Ugyan mi baja a közönségnek azzal, hogy az il­lető hivatalnok melyik ranfokon áll ? vagy talán csak aranypaszomántos egyenruhában tudná tőle a kellő tiszteletet kinyerni? vagy eddigi öltözetükben nem tel­­jesíttették kellően kötelességü­ket? Én úgy hiszem, hogy munkás önérzetes és értelmes hivatalnokot bizonyára csak boszant az egyenruha, mert a nélkül is tisztában van helyzetével s tudja kötelességét; ellenben a ha­nyagnak és kislelkűnek nem szorgalmát, hanem csak is dölyfét neveli. Jól tudta azt az illető miniszter úr, hogy némely hivatalnok csak ez utóbbiba sodortatnék az egyenruha künn viselése által s ezért tiltá meg — igen helyesen — azt; de, bár annyit megengedhetett volna, hogy szol­gálatba menetelkor s innen kijövetkor felvehessék, tel­jesen indokolatlan; miért kell azon öltöny oly drága legyen s miért vegyék a hivatalnokok sajátjukból? — Hiszen most is nyakig úsznak szegények az adósság­ban, miért épen e gyenge anyagi viszonyok között ag­gatni azt rájuk? Könnyű a miniszter urnán 12000 fo­rintból, de bajos ám a szegény XII, XI, X és IX a kik oszályi hivatalnoknak 500—1000 írtból 2—300 frt. levonás mellett. No de hagyjuk ezt! A miniszter úr okvetetlenül meg akarta örökíteni nevét; sajnos, hogy ily hálátlan eszközt adott kezébe a ksérlelhetlen sors. Hát az illető hivatalnokok mit tettek e tekin­tetben, talán kérelmeztek, „hogyha lehetséges múljék el tőlem e pohár, de nem az én, hanem a te akaratod legyen“? — Világért sem! — Beszélik ugyanis, hogy több helyről folyamodás ment az egyenruha künn viselhetése tárgyában, indo­kolva azzal, hogyha künn is azt viselhetik, meglesznek óva a divat szeszélyeitől. Ugy­e? Úgy látszik az illető urak Sennyei poli­tikáját követik s egy kis anyagi jobb­létért a kedvencz eszméket „édes örömest feláldozzák.“ Készek lemon­dani a szabadelvűségü­ket külsőben mutató polgári öl­tözetről, készek a társadalmi összhangban disharmonia­­ként szerepelni; csakhogy minden szem rajtuk csüng­jön s hogy véletlenül egy egy őrmester szolgaias salu­­tálása elégítse ki nagyravágyásuk non plus ultráját. Vájjon, ha önnöknek kevesebbe kerül az egyenruha, mint egyébb öltöny; nem lesz e melette okvetetlenül nejük hiúsága s nem kell e az aranyposzomántos egyen­ruhával megtakarított összegnél — épen az egyenruha miatt — azok köntöseire sokkal többet kiadniok? Bizonyára igen. — Tehát a takarékossági indok elesik. — A tisztelet? — Na ezt kétségtelenül nem nyerik ki az egyenruhával, ha a nélkül nem tudták megszerzeni, sőt ellenkezőleg, csak ellenszenvet kel­tenének vele mindenütt. Laptos, hogy az érdekeltek, nagyobb része csat­lakozott a fennem­lítettem kérelemhez, nem gondolván meg azt, hogy szolgálatban a hivatalnok, államszolga, de azon kívül független állampolgár kell legyen s majd a posta s távirdahivatalnokok e mámor szülte kérelme nyomán a többi államhivatalnokok szabadelvüségét is kétségbe vonhatják s katonai állam eszméjét látják előttük lebegni. Némileg vigasztaló az, hogy e lépést a legkeve­sebb szellemi erővel és szabadelvüséggel rendelkező államhivatalnoki osztályokból tették, s még ott sem a számbavehető egyének úgy hiszem s reméltem, hogy a jelenlegi Miniszter úr nem fog azon kérelemből az összes államhivatalnokok közohasára következtetni nem­csak, de sőt conservatív létére, ha már nem hathat a rendelet visszavonására, nem fogja semmi szín alatt kérdéses kérelmet a szolgálaton kívüli viselései oldani Ha azonban netalán­tán mégis megadná az en­­gedélyt, legyen meggyőződve a Miniszter úr, hogy a mennyi hasznot nyújtand vele látszólagosan anyagi­lag, ép annyagi kárt okozand politikai és társadalmi tekintetben illető alattvalóinak. A jelzett ügyben mutatkozó kisebbség fogadja ál­talam a polgárság nevében — ugy hiszem jogosan és helyesen — tolmácsolt dicséretet, kik inkább eltűrik ama 20 frtnyi felesleges kiadás terhét, mintsem kaszt­szerü állást óhajtsanak elfoghatni polgártársaik között s mintegy erőszakolják maguk részére a különben nem mindig hivatali állás, rang és méltóság, hanem inkább szellemi és morális fennsőség által kérdemelni szokott­­ köztiszteletet Mindezek után szeretem hinni, hogy a pillanatra elfogult kérelmezők, ha el­­ érik czéljukat, igyekezni fognak győzelmükkel a lehető legkisebb mérvben élei mert elmondhatják akkor: „Még egy ily győzelmet s veszve vagyunk“ A megtérés soha sem késő ugyan de mindig bajosabb lesz később. Elmondtam nézetem sine ira et odio, és most: Videant consules............! H a n i b a 1. — 127 — gébé ütközik, minthogy abban világosan meg van rendelve: „Usque ad Borait unus sír populus,a mely kifejezés nem kiváltságosan hatalmaskodó urat és min­den jogokból kizárt nyomorult rabszolgát, hanem egyen­jogú állampolgárt feltételez,­­t­­barczán leigázott 11 község lakóinak állampolgári joga csak már a jelzett csere­szerződés ezen zárszavai szerint is: „Salvo pire alieno“ teljességgel kétségbe vonható. Szint oly ke­véssé kétségbe vonható az is, hogy ezen alsóbb ne­messég vitézlő rendjéhez tartozó várőrök és határvé­dők tulajdon vagyona és fek­vősége is a még említett szerződéssel nem bántalmaztatott, mert nincs eset arra s törvényhozásunk intézkedéseiből nem lehet egyetlen egy példával s igazolni azt hogy árulás és hitetlenség vét­kein kívül, a nemesi rend fekvő birtoka jobbágyi ter­hekkel felkeltetett vagy másképen bántalmaztatott volna. Folyt. köv.­ Vidék, B­o­d­o­k, 1874. április 16-án. Folyó hó 6-án mint e lapokban is em­littetett, a helybeli dalárda, a rét. egyház urazstali készleteinek gyarapítására egy dalestélyt rendezett. A tiszta jöve­delem, a 6 frt. 86 krnyi kiadás után 23 frt. 72 krra ment. Ezen összegbe felül fizetek: Tk. Nagy Károly kilyéni haszonbérlő ur és neje tk. Kovács Emma úr­asszony 1 frt­ 20 krt; Rápolti Lajos brassói távirász ur 60 krt. tele. Beke Sámuelné úrasszony Oltszemről küldött 2 frtot o. é. — Fogadják mindnyájan a dalárda nevében legforróbb köszönetemet. Midőn ezen közleményt nyilvánosan közzé te­szem, nem követek el talán szerénytelenséget, ha azt is megemlítem, hogy a dalárda mig egy felől e jóté­kony czélu dalestélye által, ott segített, hol égető volt a szükség s kitűnő vallásos buzgalomnak adta jelét addig más felől az anyagi eredményen kivül oly szel­­lemi eredményt mutatott fel, mely a viszonyokhoz mér­ten, minden jelenlevőt meglepett s teljes megelégedést szerzett. Nagy mértékben teljesült itt is a latin köz­mondás: labor in probsi omnia vincis. Zajzoni Farkas, ref. lelkész, Tat rang, 1874. April 19-én Folyó hó 15-án a vidéki iskolatanács tarta gyű­lését, király föld tanfelügyelője: Bielcz Albert ur el-

Next