Nemere, 1874 (4. évfolyam, 1-103. szám)
1874-04-22 / 32. szám
élvezete kiterjesztetűi czéloztatnék. E községek lakóinak mindenütt jogtiprást, érdekrövidséget háttérbe szorittatást, mellőztetést és megaláztatást kell szenvedniük. Még édes anyanyelvüket is csak a családi tűzhely mellett s egymással érintkezés közben használhatják. Folyamodásaikra a válasz, pereikben az ítélet, olykor a legfőbb törvényszéktől magyar nyelven fogalmazottan leküldve is velek német nyelven közöltetik. Bizonyára a szomszédban édes testvéreink feje felett összecsapott a keserű szenvedések lángja! Mindezen bajok és sérelmek, a múlt idők vétkes mulasztásai , meggondolatlan és téves intézkedései leginkább pedig a törvényhozás kevés óvatosságról tanúskodó figyelmetlensége miatt azon terhes napokban burjánoztak föl, mikor a felsoroltaknál még nagyobb fontosságú országos bajok elintézése, teljesen elvonta az időt és figyelmet egy kis vidék lakói sorsának biztosításától s a hevenyészetten kiadott okmányok fogalmában, már csak azért is feleslegesnek tartották az elidegenütketlen jogok biztonságát és épségben tartását is körülírni, mert ezt a törvényhozás akármikor megvédhetni, különben is hatalmában lévőnek tartotta. Egyébiránt itt eszünkbe jut hogy egy hajdani állam törvényhozása is az atyagyilkosság gátlására nem hozott törvényt, feltételezvén, hogy nem lehetséges, tán szinte így gondolkozott a mi törvényhozásunk is még csak nem is képzelve, hogy a pazar kézzel osztogatott kedvezményekért, rút hálátlansággal kell valaha a nemzetnek találkozni, fájdalom ! e keserű tapasztalatnak is nemzeti éltünk eseményei közzé kell szövődnie. Jogtörténelmi szempontból vizsgálva meg a barczai magyar és román testvérek sérelmeinek fejlődését. Ilik Endre magyar királyunk 1211-ben a német vitézi rendnek ajándékozd a mai Barczát. — Az erdélyi püspök Willermus 1213-ban a német vitézi rend részére kiadott levelében az ott lakó s odatelepedő magyarok és székelyek dézmáját, a fölöttük gyakorlandó bírói joggal együtt magának fönntartja. III Ilonorius Pápának 1224-ben Rajnáldhoz (Rinaldi intézett leveléből szintén kitetszik, hogy az erdélyi püspök szedte ezen időben is a tizedet és más püspöki javadalmakat a Barczán. Az András király levele nem alapított tehát a szász polgártársak részére a barczai magyarok és székelyek felett kiváltságolt előjogokat. Istvánnak Erdély vezérének 1352-ben kelt leveléből, Nagy Lajos királyunk 1345 ben kelt levele és 1350-ben kelt parancsolatjából, sőt Zsigmond királyunk 1406-beli intézkedéseiből világos az, hogy a Barcza a székelyekkel egy közös kormány alatt állott mint az jelenleg is Háromszékkeli kapcsolatban újból terveztetik. Ezen időben a székelyek ispánjának Brassó vidékére is kiterjesztetett fennhatósága alatt, képtelenség még csak föltételezni is a barczai várőrök és határvédek jogainak csorbittatását. Később még a 17-ik században is a Barczának tekintélyes része Fejérmegyébe volt beosztva. Törvényeink és törvénykezési okmányaink tanusitják ezt melyek közül elég fölhozni, hogy 1660-ban Prásmáron lakó Varga Péter, 1685-ben Brassóban a Bolonyában lakó Jenei András, az orbaiszéki törvényszék jegyzőkönyvében mint fejérmegyeiek hozatnak föl. Ezen összeköttetésben és viszonyok közt is teljes bizonyossággal állíthatni, hogy a barczai 11 község lakóinak polgári jogai nem csonkittathattak meg. Az Apr. C. P. III. tit. 82. azt I. szövege ellenkezőt láttatik ugyan bizonyítani, azt t. i. hogy 1651- ben a barczai végőrségek joga a brasóiak által fizetett 11 ezer frt. pótlás mellett szerződésileg szállott Brassó városára. Hogy miből állott e fejedelmi jog a várőrség területén az idézett törvénycikkel érvényesített szerződés szövegeiből, a hiányos közül írás miatt lajosan meghatározható. A várőrök és határvédők, ha meg lehetne is tagadni kétségbevonhatlan székely eredeteteket, már csak azért sem lehettek a szerződés tárgyai, mert a Szent István által alapított várőrségi szerkezet szerint, az úgynevezett Jobbagiones castrorum, kik közé a magyarokon kívül, a haza nem magyar ajkú lakosai is fölvétettek és beosztattak az alsóbb rangú nemességet képzelték s jogaik anynyira figyelemben tartottak, hogy maga II. Endre királyunk is arany bullájának 19-ik czikkelyében, melynek megtartására megkoronázások alkalmával királyaink esküvel is szokták magokat kötelezni, a várőrök jogait ezen szavakkal biztosítja: „Jobbagio II es castrorum teneantur secundum libertatem a S. Rege Stephano institutum.“ Melyhez képest eltekintve még azon körülményről is mely szerint a barczai várőrök és határvédek leigáztatása még a II. Endre adományának is szöve g posta- és távirdatisztek egyenruhája. Minden szabadelvű állam egyik főtörekvését kell képezze az, hogy fiai minél önérzetesebb és önállóbb polgárok legyenek s a kasztszerű megkülönböztetés még a külsőben is lehető legkisebb térre szorittassék, ugyanannyira, hogy még a katona is polgárnak lenni tudhassa magát. A protestáns felekezetek elvetéli a papi reverenda viselését s ez által azon merev állást, melyet a papság a katholicismusban a társadalmi élet igényeivel szemben még most is makacsul elfoglal, saját hatáskörükben a külsőben is kizárták. A köztársasági kormányzatban kerülik a nyers katonai hatalmat személyesíteni, s hazánk jobbágyságának felszabadítása is az egyenlőség szeretetének kiváltó tanujele, mely a szélső osztályokat e szóban „polgárság“ igyekszik egyesíteni. A nem egyleti, hanem hivatali uton nyert, állás- és rangmegkülönböztetést kivivő egyenruha a Töltetlen engedelmesség külső jele, mely a katonának egészen illik, de a polgári állású állam tisztviselőit egyedül absolutizmus idején illeti, mikor is lehetett szerencsénk tapasztalni, mily ellenszenv nyilvánult a kiegyezés előtti években pléh- és aranygalléros államhivatalnokaink iránt. Nem csoda! Nem lehet szabadelvű polgárnak gondolni a feltétlen engedelmességet és szolgaságot egyenruhát örömmel hordó hivatalnokot, kitől e szerint a független polgárok igen természetesen! — tartózkodni jónak látják. Ezek előre bocsátása után legyen szabad, tulajdonképi tárgyamra térve, csodálatom fejezni ki a felett, hogy a posta- és távirdahivatalnokok egyenruhájáról szóló czikkek leginkább az ellen keltek ki, hogy miért nem szabad azt künn is viselni, főleg, hogy kiki sajátjából köteles megszerzeni, ahelyett, hogy kérdezték volna: miért lett az tulajdonképen behozva a minő czélszerűség van benne? A rendelet különben erre így felel,hogy czélja a kezelési szolgálatban alkalmazott közegek hivatalos működésükben könnyen felismerhetők legyenek.“ Ugyan mi baja a közönségnek azzal, hogy az illető hivatalnok melyik ranfokon áll ? vagy talán csak aranypaszomántos egyenruhában tudná tőle a kellő tiszteletet kinyerni? vagy eddigi öltözetükben nem teljesíttették kellően kötelességüket? Én úgy hiszem, hogy munkás önérzetes és értelmes hivatalnokot bizonyára csak boszant az egyenruha, mert a nélkül is tisztában van helyzetével s tudja kötelességét; ellenben a hanyagnak és kislelkűnek nem szorgalmát, hanem csak is dölyfét neveli. Jól tudta azt az illető miniszter úr, hogy némely hivatalnok csak ez utóbbiba sodortatnék az egyenruha künn viselése által s ezért tiltá meg — igen helyesen — azt; de, bár annyit megengedhetett volna, hogy szolgálatba menetelkor s innen kijövetkor felvehessék, teljesen indokolatlan; miért kell azon öltöny oly drága legyen s miért vegyék a hivatalnokok sajátjukból? — Hiszen most is nyakig úsznak szegények az adósságban, miért épen e gyenge anyagi viszonyok között aggatni azt rájuk? Könnyű a miniszter urnán 12000 forintból, de bajos ám a szegény XII, XI, X és IX a kik oszályi hivatalnoknak 500—1000 írtból 2—300 frt. levonás mellett. No de hagyjuk ezt! A miniszter úr okvetetlenül meg akarta örökíteni nevét; sajnos, hogy ily hálátlan eszközt adott kezébe a ksérlelhetlen sors. Hát az illető hivatalnokok mit tettek e tekintetben, talán kérelmeztek, „hogyha lehetséges múljék el tőlem e pohár, de nem az én, hanem a te akaratod legyen“? — Világért sem! — Beszélik ugyanis, hogy több helyről folyamodás ment az egyenruha künn viselhetése tárgyában, indokolva azzal, hogyha künn is azt viselhetik, meglesznek óva a divat szeszélyeitől. Ugye? Úgy látszik az illető urak Sennyei politikáját követik s egy kis anyagi jobblétért a kedvencz eszméket „édes örömest feláldozzák.“ Készek lemondani a szabadelvűségüket külsőben mutató polgári öltözetről, készek a társadalmi összhangban disharmoniaként szerepelni; csakhogy minden szem rajtuk csüngjön s hogy véletlenül egy egy őrmester szolgaias salutálása elégítse ki nagyravágyásuk non plus ultráját. Vájjon, ha önnöknek kevesebbe kerül az egyenruha, mint egyébb öltöny; nem lesz e melette okvetetlenül nejük hiúsága s nem kell e az aranyposzomántos egyenruhával megtakarított összegnél — épen az egyenruha miatt — azok köntöseire sokkal többet kiadniok? Bizonyára igen. — Tehát a takarékossági indok elesik. — A tisztelet? — Na ezt kétségtelenül nem nyerik ki az egyenruhával, ha a nélkül nem tudták megszerzeni, sőt ellenkezőleg, csak ellenszenvet keltenének vele mindenütt. Laptos, hogy az érdekeltek, nagyobb része csatlakozott a fennemlítettem kérelemhez, nem gondolván meg azt, hogy szolgálatban a hivatalnok, államszolga, de azon kívül független állampolgár kell legyen s majd a posta s távirdahivatalnokok e mámor szülte kérelme nyomán a többi államhivatalnokok szabadelvüségét is kétségbe vonhatják s katonai állam eszméjét látják előttük lebegni. Némileg vigasztaló az, hogy e lépést a legkevesebb szellemi erővel és szabadelvüséggel rendelkező államhivatalnoki osztályokból tették, s még ott sem a számbavehető egyének úgy hiszem s reméltem, hogy a jelenlegi Miniszter úr nem fog azon kérelemből az összes államhivatalnokok közohasára következtetni nemcsak, de sőt conservatív létére, ha már nem hathat a rendelet visszavonására, nem fogja semmi szín alatt kérdéses kérelmet a szolgálaton kívüli viselései oldani Ha azonban netalántán mégis megadná az engedélyt, legyen meggyőződve a Miniszter úr, hogy a mennyi hasznot nyújtand vele látszólagosan anyagilag, ép annyagi kárt okozand politikai és társadalmi tekintetben illető alattvalóinak. A jelzett ügyben mutatkozó kisebbség fogadja általam a polgárság nevében — ugy hiszem jogosan és helyesen — tolmácsolt dicséretet, kik inkább eltűrik ama 20 frtnyi felesleges kiadás terhét, mintsem kasztszerü állást óhajtsanak elfoghatni polgártársaik között s mintegy erőszakolják maguk részére a különben nem mindig hivatali állás, rang és méltóság, hanem inkább szellemi és morális fennsőség által kérdemelni szokott köztiszteletet Mindezek után szeretem hinni, hogy a pillanatra elfogult kérelmezők, ha el érik czéljukat, igyekezni fognak győzelmükkel a lehető legkisebb mérvben élei mert elmondhatják akkor: „Még egy ily győzelmet s veszve vagyunk“ A megtérés soha sem késő ugyan de mindig bajosabb lesz később. Elmondtam nézetem sine ira et odio, és most: Videant consules............! H a n i b a 1. — 127 — gébé ütközik, minthogy abban világosan meg van rendelve: „Usque ad Borait unus sír populus,a mely kifejezés nem kiváltságosan hatalmaskodó urat és minden jogokból kizárt nyomorult rabszolgát, hanem egyenjogú állampolgárt feltételez,tbarczán leigázott 11 község lakóinak állampolgári joga csak már a jelzett csereszerződés ezen zárszavai szerint is: „Salvo pire alieno“ teljességgel kétségbe vonható. Szint oly kevéssé kétségbe vonható az is, hogy ezen alsóbb nemesség vitézlő rendjéhez tartozó várőrök és határvédők tulajdon vagyona és fekvősége is a még említett szerződéssel nem bántalmaztatott, mert nincs eset arra s törvényhozásunk intézkedéseiből nem lehet egyetlen egy példával s igazolni azt hogy árulás és hitetlenség vétkein kívül, a nemesi rend fekvő birtoka jobbágyi terhekkel felkeltetett vagy másképen bántalmaztatott volna. Folyt. köv. Vidék, Bodok, 1874. április 16-án. Folyó hó 6-án mint e lapokban is emlittetett, a helybeli dalárda, a rét. egyház urazstali készleteinek gyarapítására egy dalestélyt rendezett. A tiszta jövedelem, a 6 frt. 86 krnyi kiadás után 23 frt. 72 krra ment. Ezen összegbe felül fizetek: Tk. Nagy Károly kilyéni haszonbérlő ur és neje tk. Kovács Emma úrasszony 1 frt 20 krt; Rápolti Lajos brassói távirász ur 60 krt. tele. Beke Sámuelné úrasszony Oltszemről küldött 2 frtot o. é. — Fogadják mindnyájan a dalárda nevében legforróbb köszönetemet. Midőn ezen közleményt nyilvánosan közzé teszem, nem követek el talán szerénytelenséget, ha azt is megemlítem, hogy a dalárda mig egy felől e jótékony czélu dalestélye által, ott segített, hol égető volt a szükség s kitűnő vallásos buzgalomnak adta jelét addig más felől az anyagi eredményen kivül oly szellemi eredményt mutatott fel, mely a viszonyokhoz mérten, minden jelenlevőt meglepett s teljes megelégedést szerzett. Nagy mértékben teljesült itt is a latin közmondás: labor in probsi omnia vincis. Zajzoni Farkas, ref. lelkész, Tat rang, 1874. April 19-én Folyó hó 15-án a vidéki iskolatanács tarta gyűlését, király föld tanfelügyelője: Bielcz Albert ur el-