Nemere, 1874 (4. évfolyam, 1-103. szám)
1874-05-16 / 39. szám
fogja a keleti vasutat, meghosszabítva a romániai határokig, és idővel az északkeleti vaspálya kezelését s végül a püspök-ladányi csatlakozás az államvasúthoz. A magyar püspöki kar f. hó 5-én értekezletet tartott a középtanodai törvényjavaslat tárgyában, s ez értekezlet jegyzőkönyvéből kivesszük a következőket: A tanácskozó püspökök azon meggyőződésre jöttek a középtanodákról szóló, úgy a kormány, mint a tanügyi bizottság által készített törvényjavaslatokkal szemben, hogy az ezen törvényjavaslatok a középtanodák czéljának kitűzésében csak az értelem képzésére szorítkozva, egyoldalúságba esnek, s azért hiányosak; b) a katholikus anyaszentegyház érdekeit, s jelesül a középtanodákat ellátó tanutószerzetek belviszonyait, szerződésszerű jogait, s a különböző felekezetű honpolgárok vallásos igényeit tekintve, nem egészen elfogulatlanok és c) ezen okoknál fogva az összes haza érdekeire okvetlenül káros hatással lenne az, ha ezen törvényjavaslatok közül akár az egyik, akár a másik egész terjedelemében törvénynyé válnék. Az igazságügyminiszériumban az MP-s szerint e napokban egy törvényjavaslat készült el, melynek czélja a Verbőczy hármas könyve alapján sarkaló és a mai kor igényeivel többé már össze nem egyeztethető ingadozó jogállapotot megszűntem, melyben a nagykorúság jelenleg van. Ez különösen a nők nagykorúságának megállapításánál érezhető. Most, míg az ország azon részeiben, mint a Királyhágón túl és a határőrvidéken a még érvényben álló osztrák polgári törvénykönyv értelmében a nő huszonnégy éves korában nagykorú lesz, addig az ország azon részében, hol Verbőczy Hármas könyvének 1-ső része 112. czikk az irányadó, a nők férjhezmenetelek által válnak nagykorúakká, míg a hajadonok eltekintve koruktól mindig gyámhatóság alatt maradnak. Innét van, hog 16—17 éves teljes nők vagyonuk fölött szabadon rendelkeznek, míg a harminczas éveket már meghaladt hajadodonok még mindig gyámhatóság alatt állanak, ha csak kárengedélyt nem nyertek. Az e tárgyban készült javaslat megtartja a régi magyar jog azon helyesnek bizonyult intézkedését, hogy a nő férjhezmenetele által nagykorúvá válik, de egyúttal kimondja, hogy a hajadon huszonnégy éves korában szintén teljesen nagykorú lesz. A nagykorúsítási kérelmek nagy száma és az itten is gyakorlatban levő nehézkes eljárás szükségessé teszi, hogy e kérdés még a polgári törvénykönyv behozása előtt, néhány rövid szakaszból álló törvény által megoldást nyerjen. A központi bizottság máj. 13-án d. e. 9 órakor tárgyalta a hamis vagy vétkes gondatlanságból származott bukás esetében követendő eljárásról szóló törvényjavaslatot. Aki mindig szeret. Beszélj. Irta: Vasady Gyula. (Folytatás.) Midőn beérkeztek, az idegen letevő terhét s helyet foglalt a kemény kőülésen, mely szék gyanánt szolgált s hosszabb ideig pihent ott merengve, szótlanul. Először is az öreg tőré meg a csendet: talán gyónni jöttél Páter Verbánhoz? Titkaid vannan talán, melyeket elhordani nem vagy képes, s hallgatag, baráti kebelbe akarod temetni azokat? Úgy istenemre jó helyen jársz! Légy nyílt hozzám fiam. Az idegen úgy látszik, nem hallá e szavakat. Gondolatokba volt merülve, s szemei hosszan pihentek a kunyhó rejtélyes föliratán. Végre egy nehéz sóhajt nyomott el és szólt: — Nem gyónni jöttem önhöz, jó atyám. Csak véletlenül tévedek ide. Ismerni kíván nemde? Az én éllettörténetem nagyon egyszerű. Szüleim eldobtak maguktól. Atyám mint hallám Európában, Magyarországon van, — anyám pedig meghalt, talán Bécsben? Jelenleg egy múzeum füvésze, s kiküldetve vagyok Hindosztán Flórájából gyűjtőménit szerezni be. Én tehát Európából e czélból utazom, barangolok egy féléve már. E szavak után, melyek a beszélgetés kezdete óta a táj nyelvén voltak elmondva — az aggastyán szólalt,m^ - remPSD hangon' tiszta magyarsággal igy meg. — Tehát ön magyar, nemde? — És ön, atyám, kérdé bámulva az ifjú, én szintén honfitársam? Valóban, nem remélt találkozás a civilisatio határain kívül. — A végzet urai beláthatlanok, fiam. Ha lesz oly jó, megismertetni engem élted történetével, majd én is elmondom neked , miszött engem ide — nyugalmat keresni és találni is. — Oh az igen is egyszerű — és nagyon is közönséges. Viszont az ifjú. Mint már említem voltak — és mégsem voltak szüleim. Megvettetve a társadalomtól az emberektől, születésemért, éltem hosszú kínok folytonos lánczolata volt. Miért fölújitom azokat ? Megvettetnek képzeltem magamat a társadalomtól csupán azért, mert atyám nemtelenül megcsalta azt, ki nekem életet adott csupán azért, hogy elvehessen egy oly nőt, ki mint hallám ötét nem szerette soha.—Atyám pedig majd megőrült érte. Hogy elvette e azon nőt vagy nem, nem tudom; de azt biztosan hallom, hogy Magyarországon van, ott és boldogul, gond nélkül. — Anyám pedig nem neveltethetett, szegény volt, a bécsi lelencz házba adott, és mielőtt megismerhettem volna, bujában meghalt. — Isten nyugtassa meg szegényt. De én atyám ? Égek a vágytól, egy pillantást vethetni múltja fátyola alá. Az öreg megindultan hallgatott. Majd kivezete az ifjút, a kunyhótól nem messzire csörgő patakhoz s egy kedves kis gyeppamlagon foglaltak helyet. Épen alkony ülni kezdett. A nap vérvörös sugarai megtörtek a patak hullámain. A szellő illatárt lövellt szét. Mindketten jóideig merengtek a habok játékán !— mig végre az öreg következőleg kezdett beszélni. Szüleim jóravalók polgárok voltak Biharmegyében, s Magyarországon; atyám törzsorvos volt s mielőtt ismertem volna úgy mint te anyádat, én is elvesztem, öt fő meghalt, — anyám, a felsőbb körökből, szép, művelt deréknő a szó teljes értelmében, ügyes gazdasszony jó anya volt. Jártatott iskolába s ahoz képest 9 éves s koromig jó neveltetést adott. Csak hamar egyszer meggondolkozok, elhatározta, hogy ő is mint özvegy aszszony férjhez mehessen, engemet valahová elhelyeztetni. Sokáig keresett egy oly iskolát, hol az anyámnak oly drága hitelvek, egyszersmind alkalmas tanítás, s atyai bánásmóddal párosulnak. Mindezt Erdélyben egy nagyszerű nevelő intézetben hitte feltalálni. Anyám maga vitt el. Én, mint a halálra ítélt utolsó börtönébe, lépjem oda. — Ez intézet feje s tanítóinak hamis mosolya, szintett kedveskedéseik, kik a szülői szivet pénzért akarták utánozni — már jóelőre bizalmatlansággal töltött el. Akkor tört meg először szivem, s midőn a rácsajtó anyám és köztem bezárult, érzem, hogy első éveim mézeshetei visszahozhatlanul örökre oda vannak el vagyok elevenen temetve. Képzelj egy szabad kis madárkát, mely csak fészkét, erdejét ismeri s egyszer csak elfogva, kalitba zárják; hol több de sokkal nagyobb más ismeretlen madarak vannak, — akkor tökéletes fogalmat szerezhetsz magadnak, akkori érzelmeimről. (Folytatása kör.) — 154 — A bizottság a következő módosításokat eszközölte. A 2. §. 1-ső bekezdése következőleg módosult: a kir. ügyésznek jogában áll iratokat, kereskedelmi könyveket és okiratokat a csődbíróságnál vagy perügyelőnél megtekinteni és azokból kivonatokat vagy másolatokat venni. A 2—8. §§. lényegtelenebb módosításokkal elfogadtattak. A 9. §. pedig, mely a már folyamatban levő csődesetekről rendelkezik, következő szövegest nyert: „a jelen törvény hatályba lépte előtt megnyílt csődeseteknél, amennyiben vagyonbukott ellen bukása miatt vizsgálat nincs folyamatban, az eddigi törvények alkalmazandók; a 10. §-ban Magyarország helyett az „ország“ kifejezés vétetett fel. Ezzel a javaslat tárgyalása befejeztetvén a bizottság jelentésének előadásával, mely a holnapi ülésben fog előterjesztetni, Horánszky Nándor előadó bízatott meg. A közönség köréből. (* Krizba, máj. 6-án 1874. Utólagos felvilágosítás illetőleg válasz, a „Nemere“ 35-ik számában, mintegy száz aláírással megjelent czikkre. Tehát a krizbai korcsma főtanácsa, nem lele addig nyugtot, mig a „Kronstädter-be született embrióját, a „Nemere“ bölcsőjében is meg nem ringaták; nem irigylem dicsőségeket s annál kevésbé nem boszankodom azért, hogy ezen rendkívüli becsületes emberek (?) győzelmi mámorukban ujongva örülnek. Részemről csak a megvetés hallgatásával, és a legnyugodtabb szívvel kéne hogy az egészet vegyem, mert azok a kik engem s környezetem ösmerik, úgy is tudják, hogy ezen rágalmak mennyire illenek reám ■ de hogy az olvasó közönség azon része is, a mely viszonyainkat nem ösmeri, s tán rá is ér az afélék olvasgatására, tisztában legyen ezen megharczoltatásom miértjére tehát még utólagosan teszem, s az okozatok okait zokogóit lefátyolozom, de ismétlen, nem azért hogy a másodízben kidobott szennyes kesztyűt felvenni láttassam, mert részemről csak azt szégyenleném ha oly emberek mint akik ezúton ellenem szerepelnek, barátaim volnának, s igy engem dicsérnének. Tehát a dologra. Van ebben a sok jóra képes községben egy néhány nagyravágyó bőrében nem lévő egyéniség, akik a szó teljes értelemben, mióta csak ismernek, minden után módon ellenségeim voltak, kiknek én mindig nagy szálka voltam szemökbe, mert nékik nem tömjéneztem, velök nem kaczintottam, s sokszor kártyáikba belátva, terveiket megzavartam, s igy intrigyás terveiket elő nem segítettem; főleg nem feledhetik e ritka derék (?) emberek, a közelebbi papi választáskor arczukra sütött kudarcot, mert a már meglehetősen eláztatott medve (nem farkas) bőr, sehogy sem került meg, s azután is látom, hogy ') E rovat alatt megjelent czikkekért csak a sajtóhatósággal szemben vállal felelősséget a szerkesztőség, hizelgő farkacsóválások, a derék papi embert, a csillét utáról le nem térítheti, látva hogy fejére i1(Ittl ülhetnek, orránál fogva nem vezethetik, s igy miután azt, a mi már természetekké vált volt, hogy ők legyenek papok, mindenekben mindenek, tehát midőn ezt már többé nem tehetik, igen természetesen első ok(l engem állítanak, én vagyok az Izraelnek meg háborítója, minden roszaknak, — Hej szegény farkasok a viz fel van zavarva, s ki az oka ??.... Fáj továbbá ezen ritka derék (?) embereknek (is s nagy mértékben sérti hiúságokat az, hogy a b. Orbán B. munkájában, holdadra menő, országra szóló nevük nem figurái; pedig mit tehetek én erről, köszönjék papjoknak, hisz b„ Orbán nála szállásolt, mért volt akkor is vak? vagy mért volt akkor néma hisz most eleget tud darálni. A mi pedig engem illet, elmondhatom szokott őszinteségemmel, hogy a hazafi munkájába nagy részt tudtam nélkül, s igy hogy meg legyen ezen ritka derék (?) szívek nyugalma, s lelkök üdve tehát azt is megmondhatom, hogy érdemetlenül kerültem ; igen hisz soha érdemet nem űztem, mint a miért ez emberek oly betegek; — s igy első állításom valósítom, nem is félnék nyíltan felkérni a nagy hazafit, ha kisebb baja is nagyobb nem volna ennél, sem hogy ily meg támadások számba vételére vesztegesse drága idejét. Ennyit átalában, de nem árt egyúttal egy kis részletezés, s még egy kis valami. Az újabb kiadású, s különös utakon konpilált czikk figyelmes olvasójának, első tekintetre nagy feltünést okozhat, az a sok, száz név aláírása, ezen és is főleg azért csudálkoztam, mert több oly névre akadtam, amelyeknek tulajdonosai tán Vasvármegyében laknak. Igen, tehát száz aláírás! ez valóban nem tréfa; s én mégis azt csodálom, hogy nem több, s ez valóban dicséretére válik Krizbának, mert, hisz mintegy kétezerre menő lélek számából, nem „okkal s móddal,“ hanem úgy „oknélküli módjával“ lesz össze lehet, s lehetett, száz nevet szerezni tőle, ha a kortes vezérek, s a toborzó bizottság a korcsmába üti fel sátorát, mint ép itt, s ez alkalommal; hát ha még oda gondoljuk azt a sokforma informátiót, s ha így sem telek, még a mellé azt, hogy a száznak legalább fele arról sem tud, hogy a neve ott áll, a másfelének kilencz tizede, meg, ha fejét elütnék sem tudná megmondani, hogy mért van ott; és ez igy áll, s igy szövődött össze az a száz név’, — igy hát ne csudálkozz tisztelt olvasó, mert még nálamnál nagyobb emberre is rá mondatták, a ritka derék (?) emberek (?) saját népével az anatémát. — Én csak azon csodálkozom legfőkép, hogy annyi ritka derék (?) ember (?) neve közül kimaradt egy pár főmatatoré, és még az oda nagyon beillő — kurta Pistáé. De ismerkedjünk meg már az érdemes czikk anyagosaival, s főleg remek „tonnába öntőjével“ ; ami az elsőt illeti, e részben a főkoszorú, a Centum viratus tüneményes vezéreit illeti, ám legyen is övék nem irigy