Nemzet, 1882. október (1. évfolyam, 31-61. szám)
1882-10-22 / 52. szám
Melléklet a „Nemzet“ 52-ik Máriához. Petőfi és Klapka. Irta: Gyulai Pál. Tisztelt szerkesztő ur! Engedje meg, hogy Klapka György urnak Találkozásom Petőfivel 1849-ben czimű, s a »Nemzet« okt. 19-iki számában megjelent czikkére egy pár megjegyzést tegyek. A czikk végén az áll: »Annak a tragikus történetnek, melynek a Goromba tábornokot, ezt a reám nézve annyira hízelgő költeményt, köszönhetem, a melyről Jókai legutóbbi beszédéig tudomásom nem volt, ha egyátalán ő írta — ez a lefolyása.« Ez némi kétséget fejez ki az iránt: várjon a kérdéses költeményt csakugyan Petőfi írta-e ? Hogy az Petőfi műve, minden kétségen fölül áll. Nemcsak a stíl és verselés bizonyít e mellett, hanem a kézirat is, amely a Petőfiés megtalálható a Nemzeti Múzeum kézirattárában. E költeményt Petőfi hátrahagyott kézirataiból, melyek akkor öcscse birtokában voltak, én adtam ki először a »Budapesti Szemlé «-ben s azt a megjegyzést hogy: »az a tábornok nem Mészáros Lázár volt,« a melyet Jókai a betűszedőnek tulajdonit, szintén én tettem hozzá. Innen vették át aztán összes költeményeibe. Jól tudtam, ki volt e tábornok, de minthogy maga nem akarta megnevezni, én sem tartottam helyesnek megnevezését s elégnek hittem, ha az olvasót figyelmeztetem, hogy a költemény nem Mészároshoz van írva, akivel Petőfinek szintén volt összeütközése. A másik megjegyzésem az összeütközés okát illeti, melyet Klapka úr nem elég szabatosan ad elő, a mi nem csoda, mert egy ezelőtt majdnem harminczhárom évvel történt esemény könnyen elhalványodhatott emlékében. Petőfi maga is előadja ez eseményt Pestről Bemhez intézett leveleiben — egyik 1849. máj. 17-én kelt, a másik kelet nélküli — melyeknek franczia fogalmazványa Petőfi iratai között most is megtalálható, jelenleg a Nemzeti Múzeum birtokában. E leveleket a hetvenes évek elején szintén én adtam át a »Vasárnapi Tíjság«-nak, de megjelentek a Petőfi-reliquiák czímű gyűjteményben is Szász Károly fordításában. (Gyűjtötte Halasi Aladár. Budapest 1878. Franklin társulat). E gyűjteménynek általam irt előszavában Petőfi Bemhez irt levelére nézve a következő tájékozás fordul elő : »A Bem tábornokhoz intézett levelek eredetileg franczia nyelven írattak s Petőfi első fogalmazványából fordittattak le, mely jelenleg öcscse birtokában van. Ezekben Petőfi Klapka ellen panaszkodik, ki vele Debreczenben méltatlanul bánt, azt hívén, hogy nem Bem parancsából, hanem csak a maga oktából közölte a Honvéd czimü lapban (1849-iki évfolyam 164. sz. Kolozsvárott, ápril 28.) Bemnek Vécsey tábornok ügyében a kormányhoz intézett levelét. E levél közlése akkor nagy zajt ütött. Bem tudniillik megtisztítván Erdélyt, minden gondját arra fordította, hogy ez ország védelmét kellően szervezvén, személyesen menjen Magyarországba a sereg azon részével, mely Erdély biztosságának koczkáztatása nélkül Magyarország védelmére fordítható. Bem Karánsebesig lővén, azt az utasítást vette a kormánytól, hogy haladjon minél előbbre és takarítsa ki a Bánságot, mint azt Erdélylyel tette, a miben őt az Aradon levő Vécsey tábornok, az V-ik hadtest parancsnoka, három vagy négy ezer emberrel segíteni fogja. Bem Karánsebesen megtudván, hogy az Erdélyből a verestoronyi szorosnál kimenekült osztrák hadsereg egy része már átkelt Orsovánál, a másik rész, mely Brassón túl a tömösi szoroson menekült ki, szintén érkezőben van oda, elhatározta, hogy Temesvárnak indul s meggátolja az osztrák hadtestek egyesülését s csakugyan 1849. ápril 19-én Lugoson termett, mire az ellenség visszahúzódott.« »Bem e merész hadmozdulatot azon hitben tette, hogy könnyen magához vonhatja mindazon csapatokat, melyek rendelkezése alatt állottak, részint Vécsey tábornok hadtestéből, részint a maga seregéből, mely Dobra felől közeledett. Nyílt rendeleteket küldött tehát két irányban, melyekben a parancsnokokat felhívja, hogy rögtön Lugoson teremjenek. Az V-ik hadtestbeli Villám alezredes, aki Badnán kapta meg Bem rendeletét, másnap Lugosra ért csapatával, azonban Vécsey tábornok nem engedett a felhívásnak s igy Bem haditerve dugába dűlt. Bem ezt elpanaszolva a kormánynak, Vécsey tábornokot árulónak vagy oly tehetség nélküli főtisztnek nevezte, kire nem kellene bízni parancsnokságot. E hivatalos levél nemcsak a kormánynak küldetett el, hanem a »Honvéd« czimű kolozsvári lapnak is, mely Bem hivatalos közlönye volt. A kormány nem hihette el, hogy ily levél közlése Bem tudtával történt volna, a hadügyminiszter épen Petőfire gyanakodott. E körülmény magyarázza meg azt a heves összeütközést, a mely Petőfi és Klapka közt történt, melyről Petőfi leveleiben részletesen értesíti Bemet.« E levelek egész terjedelemben olvashatók a fennebb említett gyűjteményben (82—85. 1.). Petőfi leírja először Kossuthnál, majd Klapkánál tett látogatását. Kossuth hidegen fogadta, Klapka még hidegebben s kérdőre vonta, hogy ki tette közzé Bem tábornok levelét a Vécsey tábornok ügyében. Petőfi megvallotta, hogy ő, de Bem parancsából. Klapka nem adott hitelt szavának. Ezt Petőfi katonai becsülete megsértésének vette s beadta lemondását, melyet Klapka el is fogadott. Petőfi Pestre utazva, Szolnokról, már mint nem katona, hanem mint polgár heves levelet intézett Klapkához, miért aztán az őt Pesten elfogatta. Hogy Görgei Petőfit táborkari tisztjei közé vette volna, nem látszik bizonyosnak. Legalább én Görgeitől csak annyit hallottam, hogy Petőfi őt Buda ostroma idejében meglátogatta s tanácsot kért tőle sérelme ügyében. Erről Görgei adhatna bővebb felvilágosítást. Akkortájt hite járt annak is, hogy Petőfi párbajra hívta Klapkát. Hogy mi igaz a dologban, nem tudom, de emlékezem, hogy Petőfinek egyik régi barátja, Várady Antal a »Magyar Politika« 1875-iki évfolyamában erre nézve bővebb adatokat közölt, de e lapot hirtelenében nem találhattam meg. Ez adatokkal, vagy jobban mondva ez adatokra való utalással nincs más célom, mint figyelmeztetni önt, szerkesztő úr, és a közönséget, hogy a kérdéses eseményre nézve mindenesetre a másik fél is meghallgatandó. Bizonyára bajos ítélni oly ügyben, mely négyszemközt történt, s melyet egyik fél még akkor hevenyében igen is élénken emlékezve jegyzett fel, mig a másik harminczhárom év múlva igen is homályosan emlékezve mond el, de elvégre is tárgyilagosan csak minden adat és körülmény számbavételével ítélhetni. Ki egyéb iránt maradtam Budapest, okt. 20. 1882. tisztelettel GYULAI PÁL. A NEMZET TÁRCZÁJA. Budapest, Okt. 21. 26 Bálványos-vár. Irta: Jókai Mór. A »nap« és a »kereszt« harcza. (Folytatás.) Rapsonné maga is kaczagott rajta; elfeledte, hogy hisz ő is keresztyén volna. — Ez ugyan derék furfang. De hát attól nem tartasz-e, hogy a székely ágak mind ellened támadnak az erőszakoskodásért ? — Csak nem tárgyultak meg ? Egy leánycseléd miatt! Jöjjenek, ha akarnak. Bálványos vár sokféle ellenségnek letörte már a szarvait, aki fel akarta öklelni. Vasért vasat! van itt elég. Fittyet hányok az egész tanácsdombnak. Azt mondom annak, aki fenyeget, hogy »teddre ne!« — No ne! Te! Az a »sisakos Kata« hatalmas. — Húzok a sisakjára! Ha nappal jön elém. Hanem éjjel megvallom, hogy félek tőle. Valahányszor csoszogást hallok a tornáczban éjszaka, mindig azt hiszem, hogy ő jön, a gonosz boszorkány, négylábú ludon lovagolva. — Akkor fázom és izzadok a medvebőr alatt. — Mondsza csak, neked már tudnod kell, miféle babonával lehet megakadályozni, hogy éjszaka be ne jöhessen az embernek a pitvarába a boszorkány ? — Hát megmondom neked, valóban, igazán. Egyetlen egy mód van a többi mind cselfogás és nem segít semmit. Ez az, hogy ha a pitvarajtó küzöbére éhtféle színű babot hintenek el végig hoszszan. Ezen semmi boszorkánynak sincs bátorsága általlépni. — No ezt köszönöm neked, édes néném. — Szívesen adtam édes öcsém. Aztán még egyet mondok. Ha majd a Tivatulust ide küldik hozzád, hogy itt keresse az elrabolt leányt, három nap három éjjel maradjon itt; tetess a vánkosába bagolytollat, attól egész éjjel nem fog elalhatni s másnap szedi a sátorfáját s visszaeblábol. Gyakorlottam én azt! Aztán összecsókolóztak, úgy váltak el, mint a legjobb atyafiak. Bapsonné nagy megelégedéssel ment tovább egyrészt azért, hogy a szép Imolát a Szilamérral ilyen szépen, minden egyházi áldás nélkül, öszszeboronálta, másrészt meg, hogy az Opourokat és a Mikéket ilyen halálos nagy háborúba keverhette. Alig is várható, hogy siethessen vissza azzal a jó hírrel a maksai tanácsdombról Bálványosra, hogy ime szabadságot adott ám a székely tanács a Mike Sárának, hogy »torlót« bocsásson az Oppurok ellen, az elkövetett sérelmet megboszulni, s a leányt viszszavenni! Hadd legyen ő a legelső, aki ezt a keserű örömhirt meghozza. Amint azonban felmene a várba Opour Kevend lakába, s a pitvaron át akart haladni, egyszerre csak nagyot rikácsolva tántorodott vissza: — a küszöb tele volt hintve hétféle szinü babbal! Az ő saját ármányát forditák meg ellene! Ő nem mert azon a babonaságon keresztüllépni maga. Ezt az ő megcsúfolására hintették épen ide. — Ne megállj te vén gonosztevő! Ennek a babnak szájadban legyen az ize! Ha nem eresztettél be az ajtódon, majd bejövök az ablakodon, de azt nem köszönöd meg! Azzal nagy dérdárral visszament minden kiséretestől, meg sem etetett Bálványos várában, hanem folytatta az útját hazafelé. Minthogy pedig a vára még messze volt onnan, azt gondolta, hogy megszáll éjszakára a Tiburcz várában. Ott azonban felhúzva találta maga előtt a felvonó hidat s minden kürtöítésre sem jött elő valami kapusféle, a hidat leereszteni. Csak nagy későre nézett ki egy ablakon egy szolgálóleány, aki ágytakarókat porolt ki pálczával, az meg azt dalolta, hogy: »Ott kinn tágasabb, Itt benn hangossabb : Ha jöttök, lesztek; Ha hoztok, esztek !« A kik a várat elfoglalták, a boldog uj házasok, nem szándékoznak vendéget látni. Rapsonnénak kinn kellett tölteni az éjszakát a szekéren, tűz mellett, a saját vára előtti erdőben. Egész éjjel nem alhatott, mind azt főzte magában, hogyan fordíthatná ő valamennyinek hátra a fejét, akiket így visszafelé szeret, akik őt így megbántották ? Nyomban Bapsonné után pedig ott zakatolt a várkapun a Tivasulus. Ez volt a megintő, akit a tanács a maga ítéletével előre küldött, hogy előbb a törvény tekintélyével szólítsa fel a vétkezőket, hogy álljanak elő, mielőtt az erőhatalmat éreztetné velük. A Tivatulus két kerecsenszárnyat viselt a sisakja mellett, s az oldalán két kardot, annak a jeléül, hogy az igazságot egyformán szolgáltatja jobb és balkéz felől. Ennek a személye sérthetetlen volt minden székely előtt. — Mike sára asszony, özvegy rhabonbánné kérdezteti tőled, hová tetted a leányát ? — Kérdeztetem én Mike Sára asszonytól, hová tette a fiamat ? — Mike Sára asszony eltakarittatta a fiadat szépen, leventéhez illő módon, körülrakva fáklyákkal, elsiratva siratókkal; zászlós kúpja van fűzve a sírja fejéhez. — Én is eltakarittattam Mike Sára asszony leányát szépen, menyasszonyhoz illő módon, fáklyás vőfélyektől körültánczolva, főkötői guzsaly van fűzve az ágya fejéhez. — Követeli tőled Mike Sára asszony: add viszsza a leányát hajadonfővel. — Amikor az én megölt fiamból legény lesz, akkor lesz ő leányából hajadon. Nálam nincs! Keresse másutt. Ha olyan nagyon drága volt, mert nem tartotta kalitkában. Tisztelem a tanácsot, de nem félek tőle! Ez szám és mondásom: most hozd el az irhát! A Tivatulusnak még bagoly tollas vánkost sem adtak, úgy tuszkolták ki a kapun. Harmadnapra rá azután megjelent a kürtfurató kádár az átjáró vár tornya előtt s hírül adá háromszor elorditva, hogy Mike András levente, mint a Mike Sára asszony által megbízott »torló« felhívja ezennel az Oppurok minden ivadékát lovagi tusára,minden órájában a napnak és éjszakának, mindenféle fegyverrel és tűzzel, amíg csak a sérelem meg nem lesz torolva. »Jöjjön! Kutyát fogjon!« hangzott rá válaszul Zsombor szava. Ő rá volt bízva az átjáró vár védeldelme, száz válogatott tuhatlan vitézzel, a többi fegyveres Bálványos-vár bástyáin belül állt készen : azok is voltak ezeren, a fővezérük maga a rhabonban. (Folytatja» következik.) A sportról. — Csevegés. — Irta: Keleti Károly. Bármely tárgyról olvas valaki, hallgatóiban érdekeltséget csak úgy kelthet, élvezetet csak úgy nyújthat nekik, ha sikerül megfelelő hangulatot teremtenie, helyet, tárgyat s előadást kellő összhangzásba hoznia. Ha százados tölgyek lombsátora alatt, vagy több emberöltőt látott bükkös oszlopcsarnokában, az enyhén rezgő napsugár be-belopódzó világítása mellett szólhatnék önökhöz, vajmi könnyen ejthetném azon hangulatba, hogy szívesen hallgatnák meg, legalább darab ideig, a vadászatról szóló csevegésemet! Ha tisztelt hallgatóim, ahelyett hogy szép sorosan ülnek városi öltönyökben, egy prózai plafon ernyője alatt , kint, fegyverrel vállukon, festői csoportozatban állnák körül a pattogó tüzet, csitítva a nyugtalankodó ebeket, hajtogatva a gyöngyöző borral teli serlegeket, — vajh de más hangon foghatnék értekezésemhez! De a képzelet nem monopóliuma a poétának csupán. A vadász is, ki a nagyszerű természet ölén virrad legszebb élményeire, nem szűkölködik nélküle, tőle sincs megtagadva a phantasia isteni ihlete s igy megkísértem, vájjon szives hallgatóimat érdekeltethetem-e tárgyam iránt ? Tárgyam iránt!? Hisz voltaképen nincs is tárgyam. Nem készültem tudományos felolvasásra; a vadászatról és sportjáról akarok beszélni, beletekintve a múltba, megvilágítva a jelent, türelemmel elvárva és előre is önmegadással tűrve az ellenvetéseket; de egyúttal remélve is, legalább némelyek részéről, hogy egyetértenek velem, ha egyébben nem, Diana istenasszonyunk hő cultusában. Mióta 1762-ben Erdélyben elesett az utolsó bölény, a hadjáratokhoz hasonló vadászatok ideje megszűnt. Daliás leventéink száguldoznak ugyan még tüzes paripákon s talán a régieknél is jobbakon, a csaholó falka után, de a falka előtt mindössze megrémült tapsi füles’s ha jól megy, ravasz rókakoma, legjobb esetben pedig valamely félig szelídített szarvassuta rohan, hogy megfogatván, újra kalitkába kerüljön, gondosan félretéve egy későbbi »run« számára. Akik sportmeneink közül az életkockáztatás izgalmát keresik vadászaton is, a távol Indiákba kénytelenek vonulni, hogy megküzdjenek bősz tigrisekkel — bár bizalmasb barátaink azt súgják: ezeket is nyaldosta már a civilasitio ; — vagy Afrikába hajóznak, szembeszállandók oroszlányokkal, — noha ezekről is azt mondogatják: szelidebbek A rabi modern felláhinál; — tény pedig mindenesetre, hogy a jelen praecisios fegyverek robbanó golyójával szemben, az ő veszélyességük is alább szállt. A gyáva farkas soha se képezte a vadászsport kiváló tárgyát, hacsak úgy nem hajtják, mint Francziaországban a rouve s ierk és veszélyessége, a csizmaszárig felfalt vándorló legényről szóló, százszor variált adomában játszik csak szerepet. A vadkan, méltó objectuma ugyan a modern Nimród vadászszenvedélyének, de mióta 1664-ben Zrínyi Miklós a költő, esett ily agyarasnak áldozatul — bár történelmileg konstatálva még ez sincs — itt-ott megcsúfit ugyan egy-egy kopót, vagy oktalanabb erdővédet, de ügyes vadász valmi ritkán esik általa bajba. Maradna tehát hazánkban az egy medve, mely igazi, derék vadásznak csakugyan képezheti ambíciója tárgyát. Itt a férfinak derék alkalma nyílik, hogy megítélhesse idegrendszere egészséges, idomzata aczélos voltát. A sebesült, bősz medvével szembeszállhatni csakugyan magasztos, igazgató momentum lehet — csakhogy a lurkók legújabban, egészen rendellenes politikát követnek. A bátor szembeszállás helyett, még ha tűvé teszik is értük az erdőséget, a passivitás terére lépnek és absentálásuk által tündökölnek. Medvéink ugyanis annyira irtóznak, a minden más vadra már valamennyire ráragadt civilisatiótól, hogy inkább, semhogy kavicsolt utakhoz, technikailag kitűnő szerkezetű hidakhoz, vagy svájczi stylben épült lőállomásokhoz szokjanak, inkább rengetegbe vonulnak vagy odúba bújnak, de a nagy vadászatok rendezőivel, örökös duzzogó viszonyban maradnak. Hanem a kitartó hős királyfi, ha cserben hagyta Mármaros, felhág a görgényi havasokra s az illetetlen vadonban, végül mégis szemben találkozik a bozontos vaddal s az elesik, az ő vagy társai biztos fegyvere előtt. Ámde hánynak van közülünk megadva e legnagyobb vadra törni, mely, mint látszik, legjobb vadászaink türelmét, szakavatottságát és minden előkészület mellett, a sikert is koczkára tenni képes! Mi, kiknek nagy része, velem együtt a hajdani Olympus dis minorum gentium csoportjához tartozik kevesebbel vagyunk kénytelenek beérni. De várjon ezzel kevesebbet is élvezünk-e ? Kötve hiszem. Igaz, nem kopjával ejtjük el többé lóhátról a szarvast, sem az órégi német Saufederrel a vadkant , de nem is vagyunk kénytelenek fegyverünkhöz külön két hordárt tartani, kiknek egyike a kerékzárral (Badschloss) biró mordályt, másika a támasztásához szükséges, kampósszegü botot hordozza s mig azt a földbe szúrta, mi pedig a puskát ráfektettük és meggyujtva a kanóczot, várjuk, míg hosszabb zakatolás után, a komplikált zavar lejátszó feladatát és hoszszabb sistergés után lábot vet a lőpor — minket addig hátban támogat, nehogy az eldördült lövés lökése — ha ugyan elsült — hányát vágjon a porba, vagy iszapba. Az se lehetett valami fölséges mulatság, mikor még a kovás fegyver járta s a futó vadra ötszámra kellett előre tartani, hogy azon idő alatt, mig az aczél által a kovából vert szikra a serpenyőbe s az ott fellobbanó lőpor, a gyujtó-lyukon át a cső üregében levő lőportöltéshez eljutott s a lövés elsült, a kiröppentett golyó, a vaddal ép egy pontra kerüljön s azt leteritse, nem is számítva a gyakori csütörtököt, mely a vadászatnak amúgy is ritka, legfőbb chance-át, vajmi sokszor tönkre tette. Mekkora haladás volt, mikor a kovás fegyver után következett az úgynevezett percussióspuska! Ifjú koromban még magam is vadásztam ily kovárból percussióssá idomított fegyverrel, melyen a hajdan nagy szerepet játszott farsról megmaradt s oldalt lévén a gyujtólyuk, a piston ehhez ragasztatott két oldalt s a szerszám tájékát oly szélessé tette, hogy azon helytt, két kézzel se lehetett átfogni a fegyvert. Ez átalakulás századunk huszas és harminczas éveiben terjedt el mindinkább, de a határszéli megyék erdőibe még teljesen el nem hatott volt, s ott még javában lehetett egy-egy erdőkerülő vagy orvvadász kezében kovás fegyvert látni, mikor az ötvenes évek vége felé, a hátultöltő fegyer kezdett Francziaországból, Lefaucheux találmánya folytán, a műveit országok vadászai között mind inkább tért foglalni. Mily óriási fordulatot eszközölt e találmány összes vadászköreinkben, arra tisztelt társaim idősbjei, bizonyára emlékeznek. Csalódnánk azonban, ha azt hinnők, hogy Lefaucheux találmánya valami új lett volna, vagy hogy a hátultöltés kézzelfogható előnyei, oly egész általánosságban és gyorsan fogadtattak volna el. A Szt.-Pétervár melletti Zarskoe-Seloban, az előbbeni orosz czár magán múzeumában, magam láttam 2872-ben, egy a múlt század elejéről, vagy épen a XVII. század végéről származott hátultöltő fegyvert. Závorja nem igen hasonlított ugyan a jelenben divó szerkezetekhez, részleteit meg se is tudnám magyarázni , de tényleg meg volt a találmány és valami nagyon hibás nézet lehetett az, mely szerint a lövésnek ott kell belejutni a fegyverbe, a honnan kijött, mely hibás nézet folytán, egy életrevaló találmány tovább egy századnál szunnyadt vesztegelve, mig egy élelmes francziának agyában újra megfogamzott és folytonos tökéletesülés mellett tette meg körútját az egész művelt világon. S amennyi idő kellett, hogy e találmány újra feléledjen, és úgy nyilvánult ismét az emberek conservatív magatartása minden újítással szemben. Tárgyunknál szembeötlő volt a haladás, mégis hány kardoskodója akadt a réginek! Tagadták az új fegyverek lőképességét és kicsinyelték a töltés gyorsaságában rejlő előnyt. Egy jó barátom még a 60 -as évek derekán, egy téli körvadászat reggelén, erősen hangoztató, hogy kilő bármely — akkor még ritkább — hátultöltőt, akár lőképesség, akár gyors töltés tekintetében ; mig sietségében eltörött a töltővesszője, kezét a cső szájához vágva, megsebesité és egész napra »dinstuntauglich« lett, mely ad oculos demonstratio azonban annyira mégis hatott, hogy visszatérve a fővárosba, sietősb dolga nem akadt, mint Kirnerhez futni és hátultöltőt szerezni be. Rendszerváltozás csak a hátultöltő feltalálása volt. A későbbi Lancaster, az újabb Express, a cok bore és legújabban a Pieper-féle Diana fegyverek, többé-kevésbé csak javítások akár a zárban, akár a töltény elsülésében, akár pedig a kettős csövek összeillesztésében, vagy forrásában stb. De haladás mindegyikben van s ha a hajdani, sőt még a hátultöltő közönséges és vont cső golyólövését tekintjük és visszaemlékezünk, mennyi számitgatás kellett a távolság meghatározásánál, mekkora gondot okozott, finoman, vagy bőven fogjuk-e a legyet, kell-e a visszt emelni vagy sem ? Bizonyára be kell látni, hogy az Express-rifle 200 lépésnyi rasant lövésével és a peszi expansiv ólom roppant lesebe, mekkora nagy haladás a vadászfegyverek gyártásában. Ugy de kiestem szerepemből s midőn a vadászatról kell vala szólanom, annak mindössze egyik eszközével, bár tagadhatatlanul legérdekesebb eszközével foglalkoztam. Pedig még nem vagyok a végén az eszközök megbeszélésének sem. A vadászatnak, ha legtágasabb körében tekintjük, fontos eszközei még a ló meg a kutya. A lóról nem illik szólanom, mert nehány ifjukorú dillettans agarászatot kivéve, merte után sohasem futottam. E főúri nemes passió, csak legvagyonosabbjaink osztályrésze. Erről azonban kellőleg gondoskodva is van, azon legnemesebb lóanyagfa az, mely sík- és akadályversenyeinken kipróbálva, magas félvérben szaporít mindenfelé, bár igazi jó huntert még ma is számosat inportálunk Angliából. De ha lejjebb szállok is, nem csatlakozhatom a laudatores temporis acti gondolkozni nem tudó csoportjához, mely közül még ma is fájdalmasan felhangzik vajami gyakran a panasz, hogy elveszett a régi magyar ló és látni nem akarja, hogy akár a furioso, akár a gid ranban, bizonyos irányban még a noniusban is, sokkal jobbat teremtettünk, mint amivel valaha bírtunk s hogy lóanyagunk az utóbbi évtizedekben, mind qualitas, mind quantitas tekintetében kimondhatatlanul magasabb színvonalra emelkedett. De még az említett okokból tartózkodom a kopófalkákról is bővebben szólam, jól tudva, hogy akár a foxhound és a kharrier, akár a beagle, csak oly minőségben van meg nálunk mint Angliában, a honnan importáltatott s a mi idebenn is tenyésztetett, csak tiszta angol vérnek továbbtenyésztése, úgy constatálhatom, hogy az agár tekin A történeti regény és a mi kritikánk. írta P. Szathmáry Károly. Több, mint harmincz éves irói pályámon soha sem szólaltam fel egyetlen kritikai megjegyzés ellen sem, ha legméltánytalanabb, vagy esetlenebb volt is, mint például közelebbről a »Pesti Napló« kritikája a »Honboldogítók« czímű regényem ellen, mely jónak látta azt »furcsa regény«nek nevezni, anélkül, hogy megmagyarázta volna akár írójának, akár az olvasó közönségnek, hogy miért »furcsa.« Ilyen furcsa kritikára nem is lehetne egyebet furcsa antikritikánál írni. Hogy nálunk sem az író, sem a nagy közönség sokat a kritikára nem ad, annak okait alább el fogom mondani. Most sem azért fogtam tollat, hogy Szana Tamás úrnak regényemre vonatkozó igen furcs nézeteit cáfolgassam, hanem azért, hogy ez alkalommal s már nem először kifejezett téves nézeteit a történeti regényirodalomról, helyreigazítsam. Szana úr azzal kezdi, hogy tagadja a történeti regény jogosultságát és gyönge kísérletet tesz arra, hogy állítását, illetőleg tagadását bebizonyítsa. Többek közt azt állítja, hogy Walter Scott idejében a történeti regény újdonsága volt az, mely az olvasó kedélyét megragadta s mely annak hatást és olvasó közönséget szerzett; azóta azonban a történet-irodalom nagy mértékbeen előhaladott s szerinte a mai történeti regényíró, a kor nagyobb igényű olvasó közönségével szemben Scylla és Carybdis közé jut. Szerinte ,ha hű marad a történelemhez s minden vonásban pontos rajzát adja a régi idők embereinek, eszméinek és erkölcseinek, szemére vetik, hogy nem regényt, hanem történetet ir, hanem maga a tény, hanem hőseinek jelleme irányadó előtte s ebből igyekszik kimagyarázni elhatározásaikat: rögtön tanulatlanságát vágják fejéhez.« Ezután például hozta fel báró Kemény Zsigmondot, kinek szerinte »történelmi tanulmányait érdeklődéssel olvasták, de történeti regényei, bár a jellemzés hatalma azokban az alak kerekdedségével párosult, folyvást »kaviár« maradt a közönség nagy zöme előtt, mert tartalmassága minden lépten-nyomon szétrobbanással fenyegettte a szépirodalmi alkotásnak gyöngébb edényét.« Nem is megyek tovább Szana úr bölcselkedéseiben, mert az idézetekből kitűnik, hogy Szana úrnak általában a regényirodalomról megállapodott helyes fogalma nincsen, a történeti regényirodalom jelentősége előtte igazán kaviár. Kemény megítélésében pedig aestheticus sulykát ugyancsak messzi vetette el az igazságtól. A regényre nézve az, hogy történeti vagy társadalmi körben mozog-e, nem lényeg, csupán mellékes dolog. Szép virág ép úgy lehet antik vázában, mint a legmodernebb porczelán virágtartóban. Hogy ez mennyire igaz, kitűnik abból, hogy például báró Eötvös József »Falu jegyzője«, melynek szépségét és nagy hatását, talán Szana úr sem vitatja el s mely akkor, midőn megjelent, társadalmi regénynek volt nevezhető, ma már történeti regény; s a mi benne létében önállóbban jártunk el és viszonyainknak a tiszta angolnál jobban megfelelő fajokat tudtunk előállítani. Hogy e tekintetben ép úgy, mint a lovaknál, a régibb idő óta divó agárversenyek is tetemesen hozzájárultak a nézetek tisztázásához és okszerű tenyészelvek megállapításához, az tagadhatatlan. De fájdalom, távol állunk e tekintetben, az igazi lővadász leghűbb, legszükségesebb és nálunk legelhanyagoltabb társára, a vizslára nézve. Hála néhány lelkes sportsmanunk kezdeményezésének, a jég itt is meg van törve s az első magyar vizslaverseny, folyó évi szeptember havában, megtartatott nálunk is. Várjon a nézetek tisztázásához járult-e eléggé ? nem tudom. Tény, hogy a régihez való ragaszkodás, az indolentiához közel álló azon konservativismus, mely népünket jellemzi, talán sehol sem nyilvánul erősebben, mint azon kiváló csoportban, melyet vadászközönségünk képez. Az a sok kuvasz, mert vizsla czimen, eddig vadászebeink számát szaporította, hazánkban légió. Mindenki dicséri a magáét, mely egyszer-másszor élvezetet szerzett neki, és elfelejti azt a tömérdek mérget és boszúságot, melyet vele átszenvedett és azon számos eredménytelen vadászatot, melyet, lehet öntudatlanul, jeles kutyájának köszön. Nem hogy egyes kitűnő egyének ne akadnának úgynevezett »használati ebeink« között, hiszen számosan hozattak azelőtt is Angliából, még többen Cseh- és Németországból, holakynologia csak legújabban kezd felkapott tárgy lenni; csakhogy mindez sporadikus volt, és ha valamely kiválóbb egyén után tenyészteni akartunk, korcsokat neveltünk. Ekkor bemutattatik a legjelesebb angol setterfaj egy ivadéka, az Angliában field-trailra idomított Doghing-Ruthwen kezd 3—500 lépésnyire terjedő karikákat vágni és a gyakorlati vadásznak eláll szeme-szája és kész az ítélettel, hogy ilyen nem való a mi országunkba, mert a kukoriczában nem lehet vele vadászni; pedig, mi tűrés-tagadás benne, apró vadunk az ország nagy részében, kiválóan, hogy ne mondjam kizárólag, ebben tenyész. Igaz, ámde mit mondanának lótenyésztőink, ha Buccaneert vagy Verneuilt eke elé fognák, vagy kincsemmel trágyát hordatnánk, ahelyett, hogy e legnemesebb vér ivadékaival gyöngébb ivadékot nemesbitve, megteremtsük a viszonyainknak is tökéletesen és minden irányban megfelelő különféle konstantiófajt, mely ma már inkább magyar, mint azon »magyar ló«, melyet csak a »Kistükör«ből ismertünk, de mely egy megyében is faluról falura más, egyes kivételekkel meg mégis csak nagyrésze gebe volt! Avagy a finom angol agár, mégpedig nem is szólok a cherrett-ről, vájjon hogyan és meddig működik a nyírt homokon vagy a felázott szabolcsi fekete földön, vagy épen fagyos szántáson? és okszerű tenyésztőinknek nem sikerült-e, épen a legjobb vér felhasználásával oly fajokat teremteni, melyek minden méltó igénynek fényesen megfelelnek ? Éz igy leszünk a vizslákkal is. Ez ebfajnál is vannak átöröklő és átidomitható tulajdonok. Amazok a jó testalkat és, a legfő, a jó orron kívül az ivadékról ivadékra fejlődő szellemi és kedélyi tehetségek és a keresés módja. Emezek az absolut engedelmesség és — a kinek tetszik — az apportírozás, hogy a székmászásról, levélhordásról és abroncsugrásról ne is szóljak. Azon irány, mely egy időben Angliában is a gyors keresés fejlesztése felé haladt s a számos Fieldtrailt már-már önczélnak kezdte tekinteni, ott is alábbhagy s ma már nehezebb pointerek és szilárdabb setterek tenyésztésére irányul, szem előtt tartva a gyakorlati főczélt, a vadászatot, így haladhatunk mi is. Ma még repülő hollandiként czikkázik Ruthwen a mezőn, de hogy ivadékai a mi viszonyainknak megfelelőleg rövidebben keressenek, hogy tökéletesen kezünkben tarthassuk, és, ha viszonyaink úgy kívánják, — mert re tr ievert aligha fog mindenki vizslája mellett is tartani — bizton elhozzák az elejtett vadat, az csak rajtunk áll és okszerű tenyésztés mellett azt el is érhetjük. De tiszta fajtenyésztés mellett okvetlenül elérjük azt, hogy valódi vizslát, jó orrú kutyát és mindenekfölött tökéletesebb vadásztársat nevelünk. Most azonban már igazán elbúcsúzom a vadászat eszközeitől és a legszívesebben vadászni indul - nék, de szobához lévén kötve, csak in theoria teszem, mely, mint már Goethe mondta, szürke ugyan; de hisz elvezet az is az élet zöld fájához, idővel csak kijutunk a szabad természetbe! Inkább megilletné ugyan a szőke vagy barna fürtü ifjút, ha rajongva beszél a szabad természetről, az erdő szépségeiről, a mező bájairól s a bennök folyt vadászatok élvezeteiről! De bevallom és szégyen nélkül vallom be, ősz hajam árnyékában se szűnt meg szivem erősebben lüktetni, ha a fegyver után nyúlva, kikészülök újra az örök-ifjú természetbe, bárha ked-