Nemzet, 1882. november (1. évfolyam, 62-91. szám)

1882-11-05 / 66. szám

ket a területi rendszer nyújt, valamint a mozgósítás­nál fentebb előadott javításokat; ha megfontoljuk, hogy az un ordre de bataille lehetővé tette a részleges mozgósítás végett egyes zászlóaljaknak az ezredektől való elválasztását és ezen zászlóaljaknak ideiglenes formációkká való alakítását, a­melyeknek külön vá­lasztása vagy újabb beillesztése nem zavara az ordre de bataille keretét; ha tekintetbe vesszük, hogy ez nem bántja a megmaradó csapattestek mozgósítási képességét, pedig ily esetekben eddig elkerülhetlen volt a meglevő kötelék szétszakítása, a­mi a követ­kező átalános mozgósításra vonatkozó intézkedést meghiúsította, meg kell engedni, hogy a reformok er­kölcsi és anyagi tekintetben is igen jelentékeny hala­dást képeznek. Ezen szerves és közigazgatási intézkedések ter­mészetesen nem fogják nagyon megrövidíteni a fölvo­nulásra szükséges időt, erre a vasúti hálózat további kiépítése szükséges, de több tekintetben időt nyerünk, és számos súrlódást és nehézséget mellőzünk el. Fejtegetéseinek további folyamán a hadügymi­niszter az időpont megválasztására tér át a reformok keresztülvitele tárgyában, erre vonatkozólag kiemeli, hogy a havi létszám emelésének szükségessége mellett még két momentum volt, mely határozó volt mind a reformmű megkezdésére, mind pedig keresztülvitelé­nek időpontjára. E momentumok egyikének a nép­számlálási eredményt mondá a miniszter. A biroda­lom két fele népességi számának egyenlőtlen növeke­dése a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és tartományok újonczjutalékát 1381 emberre növelte, s ezzel együtt elodázhatatlan volt a létszámnak és a kiegészítési viszonynak szabályozása. Ez csak a had­kiegészítő kerületek beosztásának megváltoztatása s a kiegészítésnek eddig magyar csapattestekre való át­vitele által volt lehetséges, ha csak azt nem akarta az ember, hogy mozgósítás alkalmával zavar álljon be a létszámi viszonyokban. Miután új hadkiegészítő ke­rületi beosztást kellett létesíteni, ez könnyebb volt négy zászlóaljú ezredekre, mint nagyobb ezredekre nézve. A második momentum, mely a reformoknak már az ez idei őszön való keresztülvitelét tanácsolta, az occupationális területen való csapatok leszállítása volt, melyet az insurrectio levezetése után a déli ré­szeken s a cattarói kerületben kellett elrendelni pénz­ügyi szempontokból. Ha a hazatérő csapatokat mind­járt oda küldték volna, hova a territoriális beosztás szerint tartoznak, több, az új elhelyezés keresztülvite­lénél különben szükségessé vált kiadást meg lehetett volna takarítani. Miután továbbá elszállásolási szem­pontokból, ily körülmények közt a csapatokat a bel­földön egyidejűleg tovább el kellett h­elyezni, szep­temberben pedig az újonczok behívása előtt csak két évfolyamosok vannak a zászlók alatt, úgy ez a moz­dulat is a legtakarékosabb módon hajtatott végre. Az ehhez szükséges összegeket a nagyobb fegyvergya­korlatoknál való megtakarításokból nyertük. Különben kiemeli még a hadügyminiszter, hogy minden szervezeti változásra nézve legalkalmasabb időpont az ősz, mert nagy háborúk ritkán törnek ki közvetlenül a tél előtt, nehogy a mozgósítási készüle­teket a tavaszszal vagy a nyáron meg kelljen változ­tatni, vagy meg kelljen szüntetni. S ha a reformok az idén abbamaradtak volna, 1883. őszén kellett vol­na életbe léptetni. A két felelősségi fórum elé állí­tott miniszter erélyes kezdeményezésre határozta el magát, annyival is inkább, mivel a politikai helyzet a jelenlegi pillanatban alkalmasabb időpontot nyújt a chanccok megjavítására, mint talán egy későbbi idő­szakban, s mivel egy évi időnyereség tehetséget nyújt a reorganisatio gyümölcseinek élvezésére. A miniszter ezen elhatározását az is megköny­­nyítette, hogy az új dislocatio elfogadása által nem­csak a mozgósítást lehetett azonnal kedvezőbb alapok­ra fektetni, hanem 3600 tartalékossal többet lehetett elbocsátani, mely által havonként 50,000 vagy egy évre 600,000 forint megtakarítás támadt az occupa­­tionalis hitelben. A dislocatio megváltoztatása s az új létszámok elfogadásán kívül, mely rendszabályt meg kellett hozni, hacsak az ember nem akart lemondani a fönt f­elsorolt előnyről, a javasolt reformokból semmi sincs­­ keresztülvive. A jelenleg fönnálló territoriális pa­­­­rancsnokságoknak hadtestparancsnokságokká való átalakítása, a hadkiegészítő kerületek új beosztása, a hadosztály intendatúrák, a vasúti és távirdaezredek fölállítása, továbbá két train-escadron fölállítása a 14. és 15. hadtestnél, a parancsnoki állomások betöltése az új szervezet alapján, extraordináriumban igényelt felszerelési czikkek beszerzése stb. stb. azon időpont­nak tartatik fenn, mikor a delegátiok a budgetet meg­szavazták, s az 1883-ra szóló pénzügyi törvény alkot­mányos után létrejött. Végre a hadügyminiszter eloszlatni igyekszik azon aggodalmat, hogy a hadsereg mozgósítása ez átmeneti stádiumban meg van nehezítve. Kiemeli, hogy a territoriális elhelyezés elfogadása s egy egy­szerűbb mozgósítási mechanismusnak már említett behozatala által már maga az átmeneti stádium je­lentékeny javulást jelent. Kiemeli továbbá a minisz­ter, hogy a kaszárnyakérdés megoldása az új orga­­nisatio után nem fog költségtöbblettel járni, miután a félig használható kaszárnyákat meg lehetett tar­tani s a beszállásolási törvény alapján újólag köve­telendő szálláshelyek nem számosabbak, mint azelőtt, mivel épen az uj szervezet tervezése alkalmával nagy tekintet fordittatott arra, hogy a csapatok territoriá­lis elhelyezése lehetőleg foganatosíttathassék a már fennálló szállásokban. Azon kérdésre, hogy ezzel az organisatió befe­jezettnek tekintethetik-e, a hadügyminiszter azt fe­leli, hogy törekedett oly berendezések teremtésére, melyeknek fennállása minden további költséges vál­toztatás nélkül biztosítva van jó időre, így például újonnan alakítandó vasúti ezred számára egyelőre semmi bevétel sem irányoztatott elő, mert remélni lehet, hogy ennek aránylag költséges gyakorlatai a katonai vasúti osztálynak az állami és magánvas­­utaknál való működése által fedeztetik. A miniszter egyébiránt nem akarta elhallgat­ni, hogy volnának még némi kívánalmak, mint pél­dául a fegyvergyakorlatoknak évek óta ki nem elé­gítő dotációja, továbbá a tüzérség újjászervezése, de hozzáteszi, hogy a jelenlegi szorult pénzügyi hely­zetnél minden további követeléstől tartózkodik é s jövőre is, a­mennyire felelőssége engedi, a megjelölt kívánalmak épen nem költséges valósítását a budget­­viszonyok alakulásától teszi függővé. A miniszter azt hiszi, hogy ezzel minden hozzáintézett kérdésre meg­felelt. Az ülés erre véget ért. Legközelebbi ülés hol­nap d. e. 11 ővkor tartatik. Ő tudta, mi van a levélben. Én csak évekkel utóbb tudtam meg, hogy a hadi terv volt. Mikor néhány nap múlva fel akartam keresni az összeesküvők egyikét, a­ki ugyanott lakott, meg­tudtam, hogy egy órával azelőtt elfogták, őt is, a többit is. Egy ugyanabban az órában mind, a­ki Pes­ten volt. Egy két nap múlva azokat a kik szerteszét voltak az országban. A rendőrség mindent tudott és csak arra nem tette a kezét, a­kire nem akarta, ne­hogy lássék, hogy mennyi fényes név van az összees­küvők lajstromában. Azonnal leutaztam atyámhoz, hogy meneküljön. »Világos után maradtam,« mondá, »most is maradok.« A foglyok sorsát remegve várta az ország. De az uralkodó szive akkor már a magyar nemzeté volt, és békére hajótt, nem boszora. A foglyok kiszaba­dultak egymásután nem sokára, habár azt, a­mit a rendőrség úgy is tudott, megerősítettték a vallomások. Mert nem magyar mesterség az összeesküvés, és a magyar ember azt, a­mit tett, eltagadni nem tudja. Mindenre képes hazafiságából. Csak arra nem, hogy hazudjon.* Azontúl a külföldön kellett tanulmányaimat folytatnom. A­mi abból állott, hogy hallgattam a subli­­mior mathezist, gondolva sublimabb dolgokra, ver­sekre és fegyveres légiókra. Otthon ezalatt a törvény emberének politikája visszahódította magának az egész nemzetet. Csak mi oda künn akartunk még egyszer haza­jönni fegy­verrel a kezünkben. Hittük, hogy most vagy soha. Mert egy álmodozó császár, a­ki hontalan ifjú egykor, később hontalanul halt meg, de akkor még oraculuma volt az európai közvéleménynek, kimondta a szót, hogy »Ausztria cadaver.« De Magyarország nem akarta. És megint ak­kor bizonyult leghívebbnek, mikor legnagyobbnak mutatkozott a veszély. Az a birodalom, melyet 1804-ben gondoltak ki, az, melyet Bach akart megvalósítani, meghalt, mert a politikában az improvisatió még nem élhet, és csak az, a­minek történelmi alapja van, állja meg a vihart. Hanem annál hatalmasabban kezdett kiemel­kedni a romokból a régi történelmi monarchia. Mert elboríthatja az ár a történelmi szükséget, de az ár­­ lefolyik, a történelmi szükség marad. És új alakban­­ megint csak a régi eszme győzött, az Árpádok, Nagy Lajos és Mátyás eszméje: erős központi Magyaror­szág szoros kapcsolatban a körülötte fekvő országok koszorújával. Coronázióra jöttünk haza. Mindég nézője voltam a közélet színpadának. De annak a nehéz szónak a kihirdetőjét nem láttam többé sehol. Hanem ott ültem egyszer, három éve lehet, azon a helyen, melynél szebb nincs a világon. Diszes téren virágos kert. Sűrü társaság. Elő­kelő férfiak, és a női szépség olyan gyűjteménye, a­mi nem is lehet másutt, csak nálunk, a­hol annyi jó faj találkozik. Lent a nagy Duna folyik fenségesen. Túl a budai hegyek kulisszái mögé vonul a nap. Sötétlik már az öreg Gellért, csak citadellás teteje és az az oldala van megvilágítva, melyen mint sátortábor áll még a régi apró fehér házak sokasága. Büszkén tekint le a vár,melyben ezer esztendeig laktak királyok, , és Mátyás templomának ódon tornya százados múltba hagyja nézni a kitekintő szemet. És mintha régi múltból lépne ki, úgy lép be egy magas ősz, és végig halad lassan a sokaságon. Megnézi mindenki, mert, mint Bánk mondja Simon bánról, így egy király jár, a­ki eldobta kormány­­pálczáját, mivelhogy könnyűnek találta. A­kik felisme­rik, — vajmi kevesen, — suttogva mondják nevét. Akár hangosan is mondhatnák, mert új nemzedék ül itten, és a nevet is alig ismerné. És meglepetve kér­dik a suttogók, vájjon hogyan kerül ide ő, a­ki régen eltemetkezett otthonának kis körében ? És aztán azt keresik, vájjon miért temetkezett el ? Azért-e váj­jon, mivel más az a­mit elért a nemzet, mint a mit ő akart, vagy hogy más úton érte el, mint a merre az ő merész jelleme vezetett ? És vájjon tetterős lelke mért nem adná akkor az agg korában is töretlen férfiú ajakára a tiltakozó szót ? Vagy nem-e inkább lelkiismerete tiltja a támadást, méltósága a közre­működést? .... * Kocsik hosszú sora húzódik végig a város ut­czáin, nem egy büszke úri fogat köztük fekete gyász­ban. A legelső kocsin pedig hogy mi van, nem látható­­ a fényes czimerektől és a koszorúk nehéz terhétől. És valahányszor új utczán kanyarodik a hosszú menet, elhajt a fogatok egyik része, és kevesen va­gyunk már, mire kijutunk a temetőhöz. Nagy kert a kerepesi sírkert. Egész utazás, mire eljutunk a kaputól az útonásott sírhoz. Sírok sírok után, és valamennyi tele virágokkal és lám­pákkal, mert halottak napja alig múlt. Tiszta égről fényes napnak sugara aranyoz be mindent, de éles őszi szél hullatja a sárga leveleket. Kis csoport állja körül a sírt. De minő csoport! Valamint a nagy hadgyakorlatoknál kis csapa­tok egész hadosztályokat »markíroznak«, úgy mar­­kírozza e kis csoport Magyarország egész újabb történetét. A sír előtt, melybe lebocsátják azt, a­ki, hogy halottaiból támaszsza fel a hazát, mindent merészelt, ott áll régi barátja, a­ki most Magyarországot kor­mányozza, és azért és addig kormányozza, mivel és a­meddig a magyar országgyűlésen többsége van. Ötvenesnek mondják. De vannak emberek, a­kik húsz esztendő alatt negyvenet tudnak élni mun­kában és küzdelemben. Hideg embernek mondják. De nézzétek várjon nem-e megható ez a meghatott ember, a­mint feje mélyen lehajol, és nem látszik érezni, milyen hideg szél lengeti hosszú, gyér, fehér haját ? Magára is újabb történetünket képviselhetné, mivel elmondhatja magáról, hogy szive mindig a nem­zet szivével együtt érzett, gondolkodása a nemzeti közgondolkozással együtt fejlődött. Mögötte áll, a ki nagy költőink között most már az utolsó. — Megint egy jó baráttal kevesebb. — mondja annak, a­ki bajtársa volt évtizedek küzdelmeiben, — noha ő itthon, a másik számkivetésben küzdötte végig ez évtizedek legkeservesebb részét. — És milyen barát! — És milyen kevesen vannak már! És mellettük áll a férfi, a­ki méltó büszkesége mindazoknak, a­kik a régi emlékek nevében még ma is tiltakoznak az új ellen. Mert mindenki tudja róla, hogy őt sem szerepvágy, sem sértett hiúság, sem üzlet nem, csak ha meggyőződés vezeti. És ott állnak néhányan, a­kik hősei voltak a nagy küzdelmeknek és ott áll azoknak néhány­­ hajótöröttje is. Vajjon min gondolkoznak mindezek a férfiak mostan, ők, a­kik a közélet küzdhomokján ma is még nem egyszer a régi hévvel egymásra törnek ? — »El van végezve, hogy minden embernek meg kell halni. De a halál nem szakítja meg a szere­tet kötelékeit. Imádkozzunk ezen keresztyén feleba­rátunkért.« Nem! Nem a halál szakítja meg, hanem az élet . . . Temetve, feledve, halva járt közöttünk, mi­vel még élt. És mostan ime hogy meghalt, újra él. Talán évek óta nem hallott többé barátságról, és ime mostan imádkozunk felebarátunkért. Ne köveket dobjunk egymásra, hanem dobjuk le a göröngyöket e sírba, mert jól fog esni ennek a dobogni megszűnt magyar szívnek, hogy koporsóját zörgeti a magyar föld. Boldogabb volt, mint a­kik messze feküsznek annyian, idegen földben, túl a tengeren. És senki ítélni ne merészeljen, ne­hogy elítél­tessék. Mert ha tétlenül veszni nem akarunk, hinnünk és akarnunk kell. De vannak hangulatok, mikor meg­döbbenve tekintünk a létnek felületén át a létnek mélyeibe, és a­mit látunk az sötét. És kétségbeesve kiáltjuk, a­mit hideg kételylyel mondott volt Pon­tius Pilatus: »Mi az igazság?« De azt még ilyenkor is tudnunk kell, hogy nagy volt, a ki tiszta szívből nagyra tört. Az országos magyar képzőművészeti társulat 1882. évi őszi kiállítása. II. Irta: Pulszky Károly. Műcsarnokunk leglényegesebb föladata, hogy a magyar festők versenyének színhelye legyen. Maga a képzőművészeti társulat azonban csak csekély mérték­ben háríthatja el e hivatás legnagyobb akadályát, azt, hogy a magyar festők java nem Magyarországon leli közönségét. Feltűnést kelteniük érdemesebb Mün­chenben, Párisban, mert ott a szép képnek biztosan akad tevője. Nagy tehetségű művészeink közül azok, kik hűk maradtak honukhoz, kik a budapesti sanyarú művészviszonyok közt magas eszményekért küzdöttek, kik fővárosunkban igyekeztek művészéletet teremteni, meddő kísérletekre fecsérelték erejöket. A közönség közönye vastag porréteg gyanánt ellepte őket s ők már régen belefáradtak a herculesi küzdelembe elle­ne : a köznapi ízlés — talán helyesebben ízléstelen­ség — mely következetesen a szellemtelen simaságot pártolta velük szemben, kedvüket szegte. A legújab­ban mutatkozó lendület nyomai sem bátorítják őket új erőfeszítésre. Nekik az érdeklődés gyümölcseit senki sem kínálja, azokat ünnepeljük, azoktól várunk nagy eredményt, mikor kezükre bízzák az ifjú nem­zedék vezetését, kik idegen földön arattak babért, mert ezekről nem magunk alkottuk az ítéletet, a külföldé pedig biztosítékot nyújt, hogy hamis útra nem té­vedünk. Lotz századunk egyik legnemesebb rajzolója jelentékeny művei régen nem szerepelt már kiállítá­sainkon. Megnyugodott, hogy kora nem adja meg neki az érdemlett elismerést. Hisz annyi bájos alakja népesíti köz- és magánépületeink falait s mégis oly kevesen gyönyörködnek bennök, oly ritkán különböz­tetik meg őket kevésbé értékes kíséretüktől. Ha újabb emlékszem műre kedvet érez, az intézők majdnem titkon juttatják neki. A nyilvános helyeslés nem tá­mogatja őt, hogy feladata sikeres megoldásának fel­tételeit követelhesse, hogy a siker dicsőségét osztat­lanul élvezhesse. A legközelebbi nagy munkánál me­gint közreműködik, s az új opera festői díszítésének egy részére nézve, úgy tudjuk, már véleményt mon­dott a képzőművészeti tanács. Azt hisszük azonban, hogy a nyilvánosság elől nem kellene úgy rejtegetni a terveket, melyek e vélemény alapját képezik; nem­­ kellene oly korlátlan — vagy csak bureaukratikusan korlátolt — hatalmat adni oly építésznek, ki a magyar képzőművészeteket oly ritkán védelmezte a bécsi ipar lealázó versenyével szemben. Ezért fájlaljuk, hogy a képzőművészeti társulat buzgó igazgatósága nem gon­doskodott, hogy Lotz tervei az opera mennyezetére a kiállítást díszítsék. Székely Bertalant is nehezen nélkülözzük. Való volna-e, hogy ez a kiváló coloristikus tehetség, mely oly megkapóan nyilvánult II. Lajos és V. László ki­rályok képein, az az érett művészet, mely műveinek hibáit nem csak ellensúlyozta, de kárpótolta is, telje­­­­sen szünetel, hogy ő a művész törekvéseit végleg föl­­­­cserélte a tanáréival. A magyar festés történetének­­ egyik legszomorubb lapja lesz az, mely elmondja* HÍREK­ November 1. — Az időjárás. A budapesti központi időjelző ál­lomás nov. 4-én az időjárásról következő heti jelen­tést adott ki: Európában a közelebb múlt héten a míg egyfelől a nagy légnyomások (765—767) ré­szint délkeleten a Fekete-tenger és a Balkán-félszi­get felől, részint délnyugatról jőve a continens déli és délnyugati részére, később az Alpokra, Kárpátok­ra és Közép Európára folytonosan kiterjeszkedtek (767 - 770), addig másfelől a depressiók (745—750) többnyire az Atlanti-tengerről éjszaknyugaton, rész­ben pedig az Adriai-tengerről délen, a légnyomás kü­lönbözetek nagyságához aránylag erős és többrend­beli viharos légmozgalmakat idéztek elő a délnyugati széleken, főleg az angol, franczia, olasz és osztrák­magyar tengerparti részekben.­­ Ezért a hét el­ső nagyobb felében a continens délnyugati ré­szeiben, az Alpokon és Közép - Európában bo­ruló jelleggel az idő nyugtai­g esős volt.­­ A hét utolsó felében pedig részint változó, részint de­rülő jelleg mellett kevés helyi esőkkel szárazabb és többnyire hűvösebb lett. Hazánkban eleinte na­gyobb részint a depressiók, későbbre pedig a nagy légnyomások folyván be az időjárásra, ez eleinte több­nyire délies szelekkel és melegebb gyakori esőkkel volt boruló jelleg mellett, mire rövid ideig tartó vál­tozó jelleg után a hét utolsó napjaiban derülővé, szá­razabbá és hűvösebbé lett annyira, hogy a Kárpátok­­tája fagypont alatt egy-két fokra is lehűlt, többnyire északnyugati és változó irányú mérsékelt szelek mel­lett.­­ Az időjárási tényezők jelen állásából kilá­tásunk lehet a jövő hétre eleinte derült majd változatosabb, hűvös időre, észak­keleten éjjeli kis fagygyal, mire a hét utó felében bo­ruló jelleg mellett enyhébb idő következik végre csa­padékokkal. — A honvédelmi miniszter mandátuma. A zen­­tai szabadelvű párt részéről 32 tagból álló küldött­ség érkezett a mai esti vonattal a fővárosba a czél­­ból, hogy ifj. gróf Ráday Gedeon honvédelmi minisz­ter urnak Zenta város megválasztott országgyűlési képviselőjének a mandátumot átnyújtsa. A küldöttség tagjai Zsarkó Antal kir. közjegyző és választási elnök vezetése alatt: Árpás György iparos, B­a­r­s­i Albert birtokos, Burány Jenő birtokos, Bakay Károly tanító, Braun Soma, Boros János és Lukács birtokosok, B­e­r­z­e­r Gyula birtokos, Czebe Győző a »Zentai Híradó« szerkesztője, dr. Freund Sándor ügyvéd, Gombos Gábor polgár­­mester, Guelmino Alajos iparegylet elnöke, He­­v­é­r Péter birtokos, Hacker Salamon izr. községi elnök, H­o­r­o­v­i­c­z Adolf, dr. K­e­tt­n­e­r József or­vos, Kerekes Károly és Sándor iparosok, Lu­ka­cs­e­v­i­c­s Ignácz általános takarékpénztár igazgató­ja, L­ab­au­e­r János birtokos, Matkovics Lajos földbirtokos, Mikosevics József ügyvéd, M­u­t­s­i Menyhért gyógyszerész, Magyar Bálint, Pólyák Antal birtokos, Pap­p Sebestyén birtokos, Rado­­vánovics Miklós iparegyesületi alelnök, Ri­­gyicski Demeter birtokos, Szekfü György fő­jegyző, T­é­s­i­t­s Sándor földbirtokos, V­i­b­­­r­á­­ Dé­nes telekkönyvvezető. A mandátumot külön kihall­gatáson holnap fogja a küldöttség délelőtt átnyújtani.­­ A tartalékos tisztek ellenőrzési szemléjét ma tartották meg a fővárosban, s ez okozta azt, hogy a Budapest utczáin sétáló minden fegyvernembeli tisz­tek sokkal vidámabbak, élénkebbek, úgy magavisele­tükben, mint a­hogy ragyogóbb rajtuk ami arany vagy aczél,­­ mint rendesen, mert a hivatásánál fogva tiszt feszes, komoly és ünnepélyes, s öltözékén gyak­ran veszti zománczát, fényét a sokszor viselt kardbojt, s más aranydisz. Nagy nap a november 4-ike a tarta­lékos tisztek életében. A rapportot a nyálkaszárnyá­­ban Horváth alezredes nyitotta meg beszéddel, melyben a megjelent tiszteket üdvözölte. Ezek felol­vasták az év folyamán kiadott és a tartalékos tiszte­ket érdeklő hadügyminiszteri rendeleteket. Végül a jelen voltak — mintegy 500-an — egyenkint felhivat­ván, az alezredes elé járultak, meghajtották magukat és ezzel a rapport véget ért. Megelőző napon feléb­resztik hosszú álmából a dísz­egyenruhát, s megvizs­gálják a legpontosabban. A kard kibúvik szarvasbőr­­hüvelyéből, s új ragyogásért vándorol a fegyvermű­­veshez, keztyüből teremtődik — mosás útján — olyan tiszta sárga, mint a — hó, öv és kardbojt, csákó­s aranyrózsája, vagy nyakatekert, esetleg libegő lószőrforgó példás rendbe jő, szóval kiegészítenek mindent egész a tökélyig. A nagy nap reggelén, — amikor mindig gyönyörű idő van, — a mama saját­kezűig újra meg újra megkeféli az attilát, diszkabá­­tot, a papa ujjával kényezteti tükrössé a kardhüvelyt, a testvérkék kaczérkodva próbálják föl a csákót, s az öcsike a tábori övvel, tölténytartóval parádézza körül a folyosót a ház népének nem kis bámulatára. Több ide-oda kapkodás, s apró házi kétségbeesés után az ifjú hadnagy teljes parádéban áll, s a szerető család elkíséri őt egész a lépcsőházig, a­hol a vitéz ifjú, fő­­rapportra menőben érzékeny búcsút vesz családja női tagjaitól, míg a férfias rész megemberelve magát, el­titkolja bámulatának nagyságát. A kard­csörrenésre kinyílnak a szomszédok ajtai is, s sok csinos lányfő szives mosolylyal tekint a déli hadfi után... Hogy a főrapport micsoda ? el van mondva fönn híven. Egy másik felfogás szerint azonban a tartalékos tisztek szemléje nem más, mint zápora a rendreutasításoknak és az­­ orroknak. Ennek azonban csak felét lehet elhinni, mint minden mende-mondának. — Arany János özvegyéhez az eperjesi Széche­nyi-kör következő levelét intézte: »Mi, a magyar nemzet felvidéki előőrsei, kik közvetlen közelről hall­juk a szláv­ tenger hullámainak moraját, leginkább érezzük azt, hogy mily védgát az elhunyt költő szel­leme a bennünket elnyeléssel fenyegető hullámokkal szemben. Érezzük a veszteséget, de hálával tarto­zunk a magyarok istenének, hogy midőn nemzetünk­nek, egyes fiaiban bátor sziveket és hős karokat adott, költőinkben — a magyar állameszme e fensé­ges papjaiban — egyúttal oly szellemi harczosok­­ról is gondoskodott, kik a nemzet dicső múltjának, erős nemzeti érzületének s öntudatos faji czéljainak mindenkor hű védői, nagy tettekre buzdító nemzeti apostolai s a magyar állameszme egységes hirdetői va­­lának. A nemzeti érzés és fajunk ezen egysége — a számosak között — az elhúnytnak dalaiban nyer leg­tisztább kifejezést. Hősdalaiban szólalnak, meg őseink nagy szellemei, magas röptű gondolataiban van letéve aspiratiónk öntudatos kifejezése, aranytiszta nyelvé­ben, melyben ő a felülmulhatlan mester, testesült meg nyelvművészetünk utolérhetlen formája s lyrai érzel­meiben fénylik a honszerelem amaz isteni szikrája s az erkölcs ama tiszta cultusa, melynél fogva ő örökre fog élni halhatatlanul — mint szellemi dicsőségünk kiváló személyesitője s jövőnk legerősebb morális záloga. E tudat vigaszával — engedje meg asszo­nyom, hogy pótolhatlan vesztesége felett érzett mély fájdalmában, természetes részvételével az »Eperjesi Széchenyi-kör« is osztozzék, mely az országos nagy férfiú vesztesége mellett egyúttal disztagját is vesz­tette az elhunytban. Kelt Eperjesen, 1881. október 30-án. Az »Eperjesi Széchenyi-kör« nevében Hedry Bertalan, a kör jegyzője. Nuber Sándor, a kör elnöke. — A becsületes megtaláló. Egy nagyon gazdag párisi bankár fia nemrég meglehetősen sok pénzt el­veszített a clubban. Már alig hogy megmaradt öt­ezer frankja. Ahelyett, hogy ezt is koczkára tette volna, belecsúsztató tárczájába, melyben pár névje­gye volt. Másnap reggel azt vette észre, hogy elvesz­tette a tárczáját, fölmegy a clubba, hogy nem ta­lálták-e meg ott ? Nem találták meg. Elmegy atyja irodájába, s dologhoz akar fogni. Délben bejelentik, hogy egy munkás óhajt vele beszélni. Bebocsáttatja: valóban egy szegény munkás, aki visszahozta tárczáját ... és az ötezer frankot. A fiatal bankár, ki egy kissé skeptikus, meg van ütődve e nagy becsületesség fö­lött. »Nem jött ön arra a gondolatra, kérdi a mun­kástól, hogy megtartsa magának e . . . jelentékeny összeget?« — A munkás lesütött szemmel válaszolt: »De igen uram, gondoltam rá.. . . Reggel találtam meg a bugyillárist, amikor dolgozni indultam. . .. Először meg akartam tartani, de aztán eszembe ju­tott, hogy mindenki csodálkozni fog azon, hogy ná­lam ilyen sok pénzt lát. . . s eszembe jutott az is, hogy azért voltam annyi ideig becsületes ember, hogy most a másét magamnak tartsam, s legyek érte olyan .. . emberré, . . . azért hát itt van.« — A fiatal ban­kár azzal jutalmazta meg a becsületes munkást, hogy adott neki — ötezer frankot. — Halálozás. Demjén Károlyné született Vi­­dovics Katalin, Demjén Károly honvédelmi miniszté­­riumi tisztviselő neje, hoszszas szenvedés után 39 éves korában elhunyt tüdőgümőkórban. Temetése e hó 6-án délután 3 órakor lesz Gyár-utcza 5. sz. la­kásáról. — A budapesti kereskedelmi akadémia jubi­­laeuma tárgyában. Az Akadémia volt tanítványai ál­tal választott végrehajtó bizottság f. hó 5-én (vasár­nap) d. u. 3 órakor a kereskedelmi akadémia helyi­ségeiben ülést tart. — Az országos kiállítás ügyéhez a következő nyilatkozatot vettük. A fővárosból való hosszabb távollét után barátaim csak ma figyelmeztettek, hogy Ráth Károly »kormánybiztos« úr az idő közben általa kiadott és íratott »Ipartársulati Lapok «-ban engem megtámad, zászlóelhagyással vádol, stb. azért, mert a budapesti országos kiállítási értekezletben a mel­lett szólaltam fel, hogy a kiállítás rendezését a kor­mány vegye kezébe.­­ Kötelességemnek tartom kijelenteni, hogy a kormány irányadó férfiaival és az iparegyesület igazgatósági tagjaival folytatott előle­­ges értekezés alapján már az értekezlet előtt több igen fontos okból elfogadtatott, sőt örömmel üdvö­­zöltetett azon terv, hogy a kiállítás rendezését a kor­mány vegye kezébe. Az erre c­élzó fontos okok elő­­sorolása nem szükséges, a kisebb okok pedig szemé­lyeskedésre vezetnek, melytől mindig óvakodtam és jövőben is óvakodni akarok. — Hogy Ráth kormány­­biztos úr tetszését eljárásom nem nyerte ki, arról nem tehetek. Nem is törekedtem rá. Én fődolognak a­­kiállítás létesítését tartom, tehát megnyugvással és bizalommal veszem, hogy a kormány veszi kezébe ez ügyet. Ez eljárásban tehát mindenekelőtt azon testü­let érdekeit tartottam szem előtt, melyet képviseltem és hogy ez meg volt elégedve magamtartásával, bizo­nyítja az igazgatóság jegyzőkönyvének 61. sz. a. ha­tározata, mely szóról szóra a következő: »A kikül­döttek eljárása (a kiállítási értekezletben) minden tekintetben helyeslőleg vétetik tudomásul; az igazga­tóság egyszersmind örömmel látja, hogy a kormány a kiállítási ügyet melegen felkarolni kész.« Végül Ráth úr támadása egészen érthetetlenné válik, ha te­kintetbe vesszük, hogy az említett értekezlet munká­latát, mely a kiállításnak a kormány által való ren­dezését javasolja, 37 értekezleti tag közül egyedül ő, a volt ellenzéki képviselő és most a kormány hivatal­noka, ellenezte, az értekezlet után azonban e mun­kálatot ő maga is aláírta és ez által az abban foglalt javaslatokhoz mindenesetre szintén hozzá­járult. Ezek után a leghatározottabban visszautasítom Ráth úr indokolatlan és személyes czélzatú támadá­sait, melyeket csupán azon állásra való tekintettel tartottam kötelességemnek magamtól elhárítani, me­lyet az »Országos iparegyesület« élén elfoglalni sze­rencsém van. Budapest, 1882. november 4. Gróf Zichy Jenő. — Uj jótékony egyesület, a melyre szükség van. A legközelebb életbelépő »V. ker. jótékonyegylet« nagy érdeklődést keltett az V. kerület lakóinak min­den rétegében, és máris nagy pártfogásban részesült Ez egyletnek az lévén czélja, hogy szegénysorsú tan­köteles fi- és leánygyermekeket valláskülönbség nél­kül téli ruhákkal és taneszközökkel segélyezzen és a szorgalmasok között ösztöndíjakat oszszon ki, igen természetes, hogy e kerületnek, ily nemes czélok va­lósítására mindenkor fogékony­ lelkű közönsége ez új egyletet is, és pedig annál melegebben üdvözölte, mivel a főváros majdnem minden más kerületében tényleg létező és működő ily egyletet mindekkoráig nélkülöznie kellett. Pedig, hogy mily szükség van a Lipótvárosban is ily egyesületre, azt eléggé illusztrál­ja az az egy tény, hogy nem­rég az akadémia-utczai iskolában a kerületi orvos 29 gyermek közül kilen­­c­et talált olyat, a­ki lábbeli híján mezítláb járt az iskolába. Az új egyesületbe a tagok már eddig is szép számmal jelentkeztek, úgy, hogy az alakuló köz­gyűlést már e hóban valószínűleg f. é. november 1- én megtarthatják. Ezek után alapos a remény, hogy ez aj egylet prosperálni fog, s kívánatos, hogy a nagyszámmal szétküldött aláírási íveket az illető ivtartók f. é. november 8-áig az ott kijelölt helyekre okvetlenül beküldjék. — A pápa és a foglalás. E napokban kicsi híja volt, hogy a pápa birtokaiból valamit le nem foglal­tak, és el nem árvereztek. XIII. Leo pápának van ugyanis Közép-Olaszországban Cori falvában némi birtoka, a miket kiadott haszonbérbe parasztoknak, kik a bér összegén kívül az előirt adókat is kötelesek e birtokokért fizetni. E parasztok egyike nemrég nem akarta a 35 lírányi egyenes adót megfiz­etni, s ezért az adóhivatal elhatározta magát a földesurat kény­szeríteni ez összeg megtérítésére, előbb csak felszólí­tás, s ha szükséges, végrehajtás útján is. Az erre vo­natkozó hivatalos okiratot a corni pápai jószágkor­mányzónak adták át, a következő czimezéssel: »Joachim Pecci polgárnak, jelenlegi állása pápa, la­kása és illetősége a római vatikáni palotákban van.« A pápa természetesen nem engedte meg, hogy az ügyből foglalás legyen, s rögtön megtérítette a har­­minczöt lírát. Erre aztán kapott egy nyugtatványt, mely szerint »Joachim Pecci polgár« adóját ponto­san megfizette. — Tengeri vihar. Bukarestből a következőket írják: »Október 12-ike és 13-ika közötti éjjelen és a következő két napon olyan vihar dühöngött Sulina mellett, mely úgy emberéletben mint vagyonban igen nagy károkat okozott. A vihar október 12-én kezdő­dött, erősbült folytonosan, s tartott még 48 óráig szakadatlanul. Október 12-én délután egy galaczi, kukoriczával megrakott 2000 tonnás gőzhajó elhagyta az öbölt és Konstantinápolynak indult, de rövid idő múlva a vihar olyan erővel csapta a sziklához, hogy elsülyedt. A hajó személyzete, a másodkapitány és a gépmester kivételével, kik meghaladtak, megmenekült úgy, hogy fölkúszott a vízből kilátszó árboczok tete­jébe, s ott maradt rettenetes helyzetében két egész napon át, anélkül, hogy menekülésre gondolhatott volna. Hasonló sors érte a Henderson által vezényelt »Red Star« angol hajót, mely az előbbi után kevéssel hagyta el a kikötőt. Egy órai út után kénytelen volt a hajó megfordulni, hogy a Duna tor­kolatába igye­kezzék, de egy roppant hullám rendkívül magasra emelte, aztán rádobta valami gátra, melynek követ­keztében a hajó léket kapott és sülyedt. A legénység itt is az árboczok tetejébe kapaszkodott, s ott maradt teljes 41 órán át az éhségtől és a hidegtől félig meg­dermedve. Három matróz a tengerbe ugrott, s úszás­sal igyekezett megmenekülni, de rövid, meddő tusa után elvesztek a hullámokban. Csak a második napon sikerült az európai Duna-bizottság Barbeli pilótájá­nak őket majdnem emberfölötti megerőltetéssel és halálmegvetéssel megközelíteni és a mentő bárkával veszélyes helyzetükből kiszabadítani. A »Cazlek« orosz hadihajót szintén partra vetették és erősen meg­sértették a hullámok, míg a »Sh­ati Gavril« gőzös mindenestül, legénységével együtt eltűnt a hullámok­ban. Sulinának három kilométernyi környékére öt bárkát dobott partra a vihar, — ezek közül az egyik mazsolával volt megterhelve, — de a bárkákat von­tató gőzösnek semmi nyoma. Október 13-án a sulinai kikötő igazgatósága fölvonta a fekete lobogót, óróje­lül arra, hogy semmiféle hajó a kikötőt megközelíteni ne merészelje. A tenger csak öt nap múltán csillapo­dott le, s számos összetörött jármű roncsait ve­tette partra. Holttestet még eddig kihalászni nem sikerült. — A new-yorki szinházégés. A new-yorki Park­­szinház tökéletesen elpusztult. A lángok olyan rend­kívüli gyorsasággal terjedtek el, hogy öt perc­c­el a tűz kitörésének észrevevése után egy tűztengerben állott az egész épület, s egy félóra alatt el is pusz­tult benne minden, ami megéghető volt. A Broadway­­oldalon még állanak a falak, homlokukon a mrs. Langhy nevét hordva, de belül az épület tökéletesen üres. Hogy mi módon támadt a tűz, azt senki sem tudja; állítólag a munkások valami függönyt nagyon közel akartak elhelyezni a proscenium páholyokhoz, ezek egyik gázlámpáját megérintették, a függöny job­bot vetett, s rögtön elterjedt a tűz az egész színpa­don. Mrs. Langhy semmit sem veszített el ruhatárá­ból, de a társulat többi tagjai mindenüket elveszítek. Mr. Abbey, az igazgató vesztesége meghaladja a 100,000 dollárt, minthogy holmijai csak 10,500 dol­lárra voltak biztosítva. A tömérdek pénzt kiadott a mrs. Langhy vendégszereplésére; egyedül egy dísz­let 2000 dollárba került. A tűzvész egyik következ­ménye az, hogy mrs. Langhy iránt növekedett az ér­deklődés, s az ő arczképeit fiatal fiuk ezrével árusít­ják el New­ York utczáin. Most azt hirdetik, hogy föllépteit a Nagy Operában fogja megkezdeni. Ez a színház ugyan nem alkalmas a vígjátékokra, mert roppant nagy (2500 ember fér bele), de ez a leghasználhatóbb. Sem a város központjában nem fekszik, sem nem elegáns, mindazonáltal hiszik, hogy mrs. Langhy vendégjátékai meg fogják tölteni a színházat. — A főváros heti statisztikája. A főv. statisz­tikai hivatal heti kimutatása szerint a f. é. október hó 22-étől október hó 28-áig terjedő XLIII-dik

Next