Nemzet, 1882. november (1. évfolyam, 62-91. szám)
1882-11-05 / 66. szám
ket a területi rendszer nyújt, valamint a mozgósításnál fentebb előadott javításokat; ha megfontoljuk, hogy az un ordre de bataille lehetővé tette a részleges mozgósítás végett egyes zászlóaljaknak az ezredektől való elválasztását és ezen zászlóaljaknak ideiglenes formációkká való alakítását, amelyeknek külön választása vagy újabb beillesztése nem zavara az ordre de bataille keretét; ha tekintetbe vesszük, hogy ez nem bántja a megmaradó csapattestek mozgósítási képességét, pedig ily esetekben eddig elkerülhetlen volt a meglevő kötelék szétszakítása, ami a következő átalános mozgósításra vonatkozó intézkedést meghiúsította, meg kell engedni, hogy a reformok erkölcsi és anyagi tekintetben is igen jelentékeny haladást képeznek. Ezen szerves és közigazgatási intézkedések természetesen nem fogják nagyon megrövidíteni a fölvonulásra szükséges időt, erre a vasúti hálózat további kiépítése szükséges, de több tekintetben időt nyerünk, és számos súrlódást és nehézséget mellőzünk el. Fejtegetéseinek további folyamán a hadügyminiszter az időpont megválasztására tér át a reformok keresztülvitele tárgyában, erre vonatkozólag kiemeli, hogy a havi létszám emelésének szükségessége mellett még két momentum volt, mely határozó volt mind a reformmű megkezdésére, mind pedig keresztülvitelének időpontjára. E momentumok egyikének a népszámlálási eredményt mondá a miniszter. A birodalom két fele népességi számának egyenlőtlen növekedése a birodalmi tanácsban képviselt királyságok és tartományok újonczjutalékát 1381 emberre növelte, s ezzel együtt elodázhatatlan volt a létszámnak és a kiegészítési viszonynak szabályozása. Ez csak a hadkiegészítő kerületek beosztásának megváltoztatása s a kiegészítésnek eddig magyar csapattestekre való átvitele által volt lehetséges, ha csak azt nem akarta az ember, hogy mozgósítás alkalmával zavar álljon be a létszámi viszonyokban. Miután új hadkiegészítő kerületi beosztást kellett létesíteni, ez könnyebb volt négy zászlóaljú ezredekre, mint nagyobb ezredekre nézve. A második momentum, mely a reformoknak már az ez idei őszön való keresztülvitelét tanácsolta, az occupationális területen való csapatok leszállítása volt, melyet az insurrectio levezetése után a déli részeken s a cattarói kerületben kellett elrendelni pénzügyi szempontokból. Ha a hazatérő csapatokat mindjárt oda küldték volna, hova a territoriális beosztás szerint tartoznak, több, az új elhelyezés keresztülvitelénél különben szükségessé vált kiadást meg lehetett volna takarítani. Miután továbbá elszállásolási szempontokból, ily körülmények közt a csapatokat a belföldön egyidejűleg tovább el kellett helyezni, szeptemberben pedig az újonczok behívása előtt csak két évfolyamosok vannak a zászlók alatt, úgy ez a mozdulat is a legtakarékosabb módon hajtatott végre. Az ehhez szükséges összegeket a nagyobb fegyvergyakorlatoknál való megtakarításokból nyertük. Különben kiemeli még a hadügyminiszter, hogy minden szervezeti változásra nézve legalkalmasabb időpont az ősz, mert nagy háborúk ritkán törnek ki közvetlenül a tél előtt, nehogy a mozgósítási készületeket a tavaszszal vagy a nyáron meg kelljen változtatni, vagy meg kelljen szüntetni. S ha a reformok az idén abbamaradtak volna, 1883. őszén kellett volna életbe léptetni. A két felelősségi fórum elé állított miniszter erélyes kezdeményezésre határozta el magát, annyival is inkább, mivel a politikai helyzet a jelenlegi pillanatban alkalmasabb időpontot nyújt a chanccok megjavítására, mint talán egy későbbi időszakban, s mivel egy évi időnyereség tehetséget nyújt a reorganisatio gyümölcseinek élvezésére. A miniszter ezen elhatározását az is megkönynyítette, hogy az új dislocatio elfogadása által nemcsak a mozgósítást lehetett azonnal kedvezőbb alapokra fektetni, hanem 3600 tartalékossal többet lehetett elbocsátani, mely által havonként 50,000 vagy egy évre 600,000 forint megtakarítás támadt az occupationalis hitelben. A dislocatio megváltoztatása s az új létszámok elfogadásán kívül, mely rendszabályt meg kellett hozni, hacsak az ember nem akart lemondani a fönt felsorolt előnyről, a javasolt reformokból semmi sincs keresztülvive. A jelenleg fönnálló territoriális parancsnokságoknak hadtestparancsnokságokká való átalakítása, a hadkiegészítő kerületek új beosztása, a hadosztály intendatúrák, a vasúti és távirdaezredek fölállítása, továbbá két train-escadron fölállítása a 14. és 15. hadtestnél, a parancsnoki állomások betöltése az új szervezet alapján, extraordináriumban igényelt felszerelési czikkek beszerzése stb. stb. azon időpontnak tartatik fenn, mikor a delegátiok a budgetet megszavazták, s az 1883-ra szóló pénzügyi törvény alkotmányos után létrejött. Végre a hadügyminiszter eloszlatni igyekszik azon aggodalmat, hogy a hadsereg mozgósítása ez átmeneti stádiumban meg van nehezítve. Kiemeli, hogy a territoriális elhelyezés elfogadása s egy egyszerűbb mozgósítási mechanismusnak már említett behozatala által már maga az átmeneti stádium jelentékeny javulást jelent. Kiemeli továbbá a miniszter, hogy a kaszárnyakérdés megoldása az új organisatio után nem fog költségtöbblettel járni, miután a félig használható kaszárnyákat meg lehetett tartani s a beszállásolási törvény alapján újólag követelendő szálláshelyek nem számosabbak, mint azelőtt, mivel épen az uj szervezet tervezése alkalmával nagy tekintet fordittatott arra, hogy a csapatok territoriális elhelyezése lehetőleg foganatosíttathassék a már fennálló szállásokban. Azon kérdésre, hogy ezzel az organisatió befejezettnek tekintethetik-e, a hadügyminiszter azt feleli, hogy törekedett oly berendezések teremtésére, melyeknek fennállása minden további költséges változtatás nélkül biztosítva van jó időre, így például újonnan alakítandó vasúti ezred számára egyelőre semmi bevétel sem irányoztatott elő, mert remélni lehet, hogy ennek aránylag költséges gyakorlatai a katonai vasúti osztálynak az állami és magánvasutaknál való működése által fedeztetik. A miniszter egyébiránt nem akarta elhallgatni, hogy volnának még némi kívánalmak, mint például a fegyvergyakorlatoknak évek óta ki nem elégítő dotációja, továbbá a tüzérség újjászervezése, de hozzáteszi, hogy a jelenlegi szorult pénzügyi helyzetnél minden további követeléstől tartózkodik é s jövőre is, amennyire felelőssége engedi, a megjelölt kívánalmak épen nem költséges valósítását a budgetviszonyok alakulásától teszi függővé. A miniszter azt hiszi, hogy ezzel minden hozzáintézett kérdésre megfelelt. Az ülés erre véget ért. Legközelebbi ülés holnap d. e. 11 ővkor tartatik. Ő tudta, mi van a levélben. Én csak évekkel utóbb tudtam meg, hogy a hadi terv volt. Mikor néhány nap múlva fel akartam keresni az összeesküvők egyikét, aki ugyanott lakott, megtudtam, hogy egy órával azelőtt elfogták, őt is, a többit is. Egy ugyanabban az órában mind, aki Pesten volt. Egy két nap múlva azokat a kik szerteszét voltak az országban. A rendőrség mindent tudott és csak arra nem tette a kezét, akire nem akarta, nehogy lássék, hogy mennyi fényes név van az összeesküvők lajstromában. Azonnal leutaztam atyámhoz, hogy meneküljön. »Világos után maradtam,« mondá, »most is maradok.« A foglyok sorsát remegve várta az ország. De az uralkodó szive akkor már a magyar nemzeté volt, és békére hajótt, nem boszora. A foglyok kiszabadultak egymásután nem sokára, habár azt, amit a rendőrség úgy is tudott, megerősítettték a vallomások. Mert nem magyar mesterség az összeesküvés, és a magyar ember azt, amit tett, eltagadni nem tudja. Mindenre képes hazafiságából. Csak arra nem, hogy hazudjon.* Azontúl a külföldön kellett tanulmányaimat folytatnom. Ami abból állott, hogy hallgattam a sublimior mathezist, gondolva sublimabb dolgokra, versekre és fegyveres légiókra. Otthon ezalatt a törvény emberének politikája visszahódította magának az egész nemzetet. Csak mi oda künn akartunk még egyszer hazajönni fegyverrel a kezünkben. Hittük, hogy most vagy soha. Mert egy álmodozó császár, aki hontalan ifjú egykor, később hontalanul halt meg, de akkor még oraculuma volt az európai közvéleménynek, kimondta a szót, hogy »Ausztria cadaver.« De Magyarország nem akarta. És megint akkor bizonyult leghívebbnek, mikor legnagyobbnak mutatkozott a veszély. Az a birodalom, melyet 1804-ben gondoltak ki, az, melyet Bach akart megvalósítani, meghalt, mert a politikában az improvisatió még nem élhet, és csak az, aminek történelmi alapja van, állja meg a vihart. Hanem annál hatalmasabban kezdett kiemelkedni a romokból a régi történelmi monarchia. Mert elboríthatja az ár a történelmi szükséget, de az ár lefolyik, a történelmi szükség marad. És új alakban megint csak a régi eszme győzött, az Árpádok, Nagy Lajos és Mátyás eszméje: erős központi Magyarország szoros kapcsolatban a körülötte fekvő országok koszorújával. Coronázióra jöttünk haza. Mindég nézője voltam a közélet színpadának. De annak a nehéz szónak a kihirdetőjét nem láttam többé sehol. Hanem ott ültem egyszer, három éve lehet, azon a helyen, melynél szebb nincs a világon. Diszes téren virágos kert. Sűrü társaság. Előkelő férfiak, és a női szépség olyan gyűjteménye, ami nem is lehet másutt, csak nálunk, ahol annyi jó faj találkozik. Lent a nagy Duna folyik fenségesen. Túl a budai hegyek kulisszái mögé vonul a nap. Sötétlik már az öreg Gellért, csak citadellás teteje és az az oldala van megvilágítva, melyen mint sátortábor áll még a régi apró fehér házak sokasága. Büszkén tekint le a vár,melyben ezer esztendeig laktak királyok, , és Mátyás templomának ódon tornya százados múltba hagyja nézni a kitekintő szemet. És mintha régi múltból lépne ki, úgy lép be egy magas ősz, és végig halad lassan a sokaságon. Megnézi mindenki, mert, mint Bánk mondja Simon bánról, így egy király jár, aki eldobta kormánypálczáját, mivelhogy könnyűnek találta. Akik felismerik, — vajmi kevesen, — suttogva mondják nevét. Akár hangosan is mondhatnák, mert új nemzedék ül itten, és a nevet is alig ismerné. És meglepetve kérdik a suttogók, vájjon hogyan kerül ide ő, aki régen eltemetkezett otthonának kis körében ? És aztán azt keresik, vájjon miért temetkezett el ? Azért-e vájjon, mivel más az amit elért a nemzet, mint a mit ő akart, vagy hogy más úton érte el, mint a merre az ő merész jelleme vezetett ? És vájjon tetterős lelke mért nem adná akkor az agg korában is töretlen férfiú ajakára a tiltakozó szót ? Vagy nem-e inkább lelkiismerete tiltja a támadást, méltósága a közreműködést? .... * Kocsik hosszú sora húzódik végig a város utczáin, nem egy büszke úri fogat köztük fekete gyászban. A legelső kocsin pedig hogy mi van, nem látható a fényes czimerektől és a koszorúk nehéz terhétől. És valahányszor új utczán kanyarodik a hosszú menet, elhajt a fogatok egyik része, és kevesen vagyunk már, mire kijutunk a temetőhöz. Nagy kert a kerepesi sírkert. Egész utazás, mire eljutunk a kaputól az útonásott sírhoz. Sírok sírok után, és valamennyi tele virágokkal és lámpákkal, mert halottak napja alig múlt. Tiszta égről fényes napnak sugara aranyoz be mindent, de éles őszi szél hullatja a sárga leveleket. Kis csoport állja körül a sírt. De minő csoport! Valamint a nagy hadgyakorlatoknál kis csapatok egész hadosztályokat »markíroznak«, úgy markírozza e kis csoport Magyarország egész újabb történetét. A sír előtt, melybe lebocsátják azt, aki, hogy halottaiból támaszsza fel a hazát, mindent merészelt, ott áll régi barátja, aki most Magyarországot kormányozza, és azért és addig kormányozza, mivel és ameddig a magyar országgyűlésen többsége van. Ötvenesnek mondják. De vannak emberek, akik húsz esztendő alatt negyvenet tudnak élni munkában és küzdelemben. Hideg embernek mondják. De nézzétek várjon nem-e megható ez a meghatott ember, amint feje mélyen lehajol, és nem látszik érezni, milyen hideg szél lengeti hosszú, gyér, fehér haját ? Magára is újabb történetünket képviselhetné, mivel elmondhatja magáról, hogy szive mindig a nemzet szivével együtt érzett, gondolkodása a nemzeti közgondolkozással együtt fejlődött. Mögötte áll, a ki nagy költőink között most már az utolsó. — Megint egy jó baráttal kevesebb. — mondja annak, aki bajtársa volt évtizedek küzdelmeiben, — noha ő itthon, a másik számkivetésben küzdötte végig ez évtizedek legkeservesebb részét. — És milyen barát! — És milyen kevesen vannak már! És mellettük áll a férfi, aki méltó büszkesége mindazoknak, akik a régi emlékek nevében még ma is tiltakoznak az új ellen. Mert mindenki tudja róla, hogy őt sem szerepvágy, sem sértett hiúság, sem üzlet nem, csak ha meggyőződés vezeti. És ott állnak néhányan, akik hősei voltak a nagy küzdelmeknek és ott áll azoknak néhány hajótöröttje is. Vajjon min gondolkoznak mindezek a férfiak mostan, ők, akik a közélet küzdhomokján ma is még nem egyszer a régi hévvel egymásra törnek ? — »El van végezve, hogy minden embernek meg kell halni. De a halál nem szakítja meg a szeretet kötelékeit. Imádkozzunk ezen keresztyén felebarátunkért.« Nem! Nem a halál szakítja meg, hanem az élet . . . Temetve, feledve, halva járt közöttünk, mivel még élt. És mostan ime hogy meghalt, újra él. Talán évek óta nem hallott többé barátságról, és ime mostan imádkozunk felebarátunkért. Ne köveket dobjunk egymásra, hanem dobjuk le a göröngyöket e sírba, mert jól fog esni ennek a dobogni megszűnt magyar szívnek, hogy koporsóját zörgeti a magyar föld. Boldogabb volt, mint akik messze feküsznek annyian, idegen földben, túl a tengeren. És senki ítélni ne merészeljen, nehogy elítéltessék. Mert ha tétlenül veszni nem akarunk, hinnünk és akarnunk kell. De vannak hangulatok, mikor megdöbbenve tekintünk a létnek felületén át a létnek mélyeibe, és amit látunk az sötét. És kétségbeesve kiáltjuk, amit hideg kételylyel mondott volt Pontius Pilatus: »Mi az igazság?« De azt még ilyenkor is tudnunk kell, hogy nagy volt, a ki tiszta szívből nagyra tört. Az országos magyar képzőművészeti társulat 1882. évi őszi kiállítása. II. Irta: Pulszky Károly. Műcsarnokunk leglényegesebb föladata, hogy a magyar festők versenyének színhelye legyen. Maga a képzőművészeti társulat azonban csak csekély mértékben háríthatja el e hivatás legnagyobb akadályát, azt, hogy a magyar festők java nem Magyarországon leli közönségét. Feltűnést kelteniük érdemesebb Münchenben, Párisban, mert ott a szép képnek biztosan akad tevője. Nagy tehetségű művészeink közül azok, kik hűk maradtak honukhoz, kik a budapesti sanyarú művészviszonyok közt magas eszményekért küzdöttek, kik fővárosunkban igyekeztek művészéletet teremteni, meddő kísérletekre fecsérelték erejöket. A közönség közönye vastag porréteg gyanánt ellepte őket s ők már régen belefáradtak a herculesi küzdelembe ellene : a köznapi ízlés — talán helyesebben ízléstelenség — mely következetesen a szellemtelen simaságot pártolta velük szemben, kedvüket szegte. A legújabban mutatkozó lendület nyomai sem bátorítják őket új erőfeszítésre. Nekik az érdeklődés gyümölcseit senki sem kínálja, azokat ünnepeljük, azoktól várunk nagy eredményt, mikor kezükre bízzák az ifjú nemzedék vezetését, kik idegen földön arattak babért, mert ezekről nem magunk alkottuk az ítéletet, a külföldé pedig biztosítékot nyújt, hogy hamis útra nem tévedünk. Lotz századunk egyik legnemesebb rajzolója jelentékeny művei régen nem szerepelt már kiállításainkon. Megnyugodott, hogy kora nem adja meg neki az érdemlett elismerést. Hisz annyi bájos alakja népesíti köz- és magánépületeink falait s mégis oly kevesen gyönyörködnek bennök, oly ritkán különböztetik meg őket kevésbé értékes kíséretüktől. Ha újabb emlékszem műre kedvet érez, az intézők majdnem titkon juttatják neki. A nyilvános helyeslés nem támogatja őt, hogy feladata sikeres megoldásának feltételeit követelhesse, hogy a siker dicsőségét osztatlanul élvezhesse. A legközelebbi nagy munkánál megint közreműködik, s az új opera festői díszítésének egy részére nézve, úgy tudjuk, már véleményt mondott a képzőművészeti tanács. Azt hisszük azonban, hogy a nyilvánosság elől nem kellene úgy rejtegetni a terveket, melyek e vélemény alapját képezik; nem kellene oly korlátlan — vagy csak bureaukratikusan korlátolt — hatalmat adni oly építésznek, ki a magyar képzőművészeteket oly ritkán védelmezte a bécsi ipar lealázó versenyével szemben. Ezért fájlaljuk, hogy a képzőművészeti társulat buzgó igazgatósága nem gondoskodott, hogy Lotz tervei az opera mennyezetére a kiállítást díszítsék. Székely Bertalant is nehezen nélkülözzük. Való volna-e, hogy ez a kiváló coloristikus tehetség, mely oly megkapóan nyilvánult II. Lajos és V. László királyok képein, az az érett művészet, mely műveinek hibáit nem csak ellensúlyozta, de kárpótolta is, teljesen szünetel, hogy ő a művész törekvéseit végleg fölcserélte a tanáréival. A magyar festés történetének egyik legszomorubb lapja lesz az, mely elmondja* HÍREK November 1. — Az időjárás. A budapesti központi időjelző állomás nov. 4-én az időjárásról következő heti jelentést adott ki: Európában a közelebb múlt héten a míg egyfelől a nagy légnyomások (765—767) részint délkeleten a Fekete-tenger és a Balkán-félsziget felől, részint délnyugatról jőve a continens déli és délnyugati részére, később az Alpokra, Kárpátokra és Közép Európára folytonosan kiterjeszkedtek (767 - 770), addig másfelől a depressiók (745—750) többnyire az Atlanti-tengerről éjszaknyugaton, részben pedig az Adriai-tengerről délen, a légnyomás különbözetek nagyságához aránylag erős és többrendbeli viharos légmozgalmakat idéztek elő a délnyugati széleken, főleg az angol, franczia, olasz és osztrákmagyar tengerparti részekben. Ezért a hét első nagyobb felében a continens délnyugati részeiben, az Alpokon és Közép - Európában boruló jelleggel az idő nyugtaig esős volt. A hét utolsó felében pedig részint változó, részint derülő jelleg mellett kevés helyi esőkkel szárazabb és többnyire hűvösebb lett. Hazánkban eleinte nagyobb részint a depressiók, későbbre pedig a nagy légnyomások folyván be az időjárásra, ez eleinte többnyire délies szelekkel és melegebb gyakori esőkkel volt boruló jelleg mellett, mire rövid ideig tartó változó jelleg után a hét utolsó napjaiban derülővé, szárazabbá és hűvösebbé lett annyira, hogy a Kárpátoktája fagypont alatt egy-két fokra is lehűlt, többnyire északnyugati és változó irányú mérsékelt szelek mellett. Az időjárási tényezők jelen állásából kilátásunk lehet a jövő hétre eleinte derült majd változatosabb, hűvös időre, északkeleten éjjeli kis fagygyal, mire a hét utó felében boruló jelleg mellett enyhébb idő következik végre csapadékokkal. — A honvédelmi miniszter mandátuma. A zentai szabadelvű párt részéről 32 tagból álló küldöttség érkezett a mai esti vonattal a fővárosba a czélból, hogy ifj. gróf Ráday Gedeon honvédelmi miniszter urnak Zenta város megválasztott országgyűlési képviselőjének a mandátumot átnyújtsa. A küldöttség tagjai Zsarkó Antal kir. közjegyző és választási elnök vezetése alatt: Árpás György iparos, Barsi Albert birtokos, Burány Jenő birtokos, Bakay Károly tanító, Braun Soma, Boros János és Lukács birtokosok, Berzer Gyula birtokos, Czebe Győző a »Zentai Híradó« szerkesztője, dr. Freund Sándor ügyvéd, Gombos Gábor polgármester, Guelmino Alajos iparegylet elnöke, Hevér Péter birtokos, Hacker Salamon izr. községi elnök, Horovicz Adolf, dr. Kettner József orvos, Kerekes Károly és Sándor iparosok, Lukacsevics Ignácz általános takarékpénztár igazgatója, Labauer János birtokos, Matkovics Lajos földbirtokos, Mikosevics József ügyvéd, Mutsi Menyhért gyógyszerész, Magyar Bálint, Pólyák Antal birtokos, Papp Sebestyén birtokos, Radovánovics Miklós iparegyesületi alelnök, Rigyicski Demeter birtokos, Szekfü György főjegyző, Tésits Sándor földbirtokos, Vibrá Dénes telekkönyvvezető. A mandátumot külön kihallgatáson holnap fogja a küldöttség délelőtt átnyújtani. A tartalékos tisztek ellenőrzési szemléjét ma tartották meg a fővárosban, s ez okozta azt, hogy a Budapest utczáin sétáló minden fegyvernembeli tisztek sokkal vidámabbak, élénkebbek, úgy magaviseletükben, mint ahogy ragyogóbb rajtuk ami arany vagy aczél, mint rendesen, mert a hivatásánál fogva tiszt feszes, komoly és ünnepélyes, s öltözékén gyakran veszti zománczát, fényét a sokszor viselt kardbojt, s más aranydisz. Nagy nap a november 4-ike a tartalékos tisztek életében. A rapportot a nyálkaszárnyában Horváth alezredes nyitotta meg beszéddel, melyben a megjelent tiszteket üdvözölte. Ezek felolvasták az év folyamán kiadott és a tartalékos tiszteket érdeklő hadügyminiszteri rendeleteket. Végül a jelen voltak — mintegy 500-an — egyenkint felhivatván, az alezredes elé járultak, meghajtották magukat és ezzel a rapport véget ért. Megelőző napon felébresztik hosszú álmából a díszegyenruhát, s megvizsgálják a legpontosabban. A kard kibúvik szarvasbőrhüvelyéből, s új ragyogásért vándorol a fegyverműveshez, keztyüből teremtődik — mosás útján — olyan tiszta sárga, mint a — hó, öv és kardbojt, csákós aranyrózsája, vagy nyakatekert, esetleg libegő lószőrforgó példás rendbe jő, szóval kiegészítenek mindent egész a tökélyig. A nagy nap reggelén, — amikor mindig gyönyörű idő van, — a mama sajátkezűig újra meg újra megkeféli az attilát, diszkabátot, a papa ujjával kényezteti tükrössé a kardhüvelyt, a testvérkék kaczérkodva próbálják föl a csákót, s az öcsike a tábori övvel, tölténytartóval parádézza körül a folyosót a ház népének nem kis bámulatára. Több ide-oda kapkodás, s apró házi kétségbeesés után az ifjú hadnagy teljes parádéban áll, s a szerető család elkíséri őt egész a lépcsőházig, ahol a vitéz ifjú, főrapportra menőben érzékeny búcsút vesz családja női tagjaitól, míg a férfias rész megemberelve magát, eltitkolja bámulatának nagyságát. A kardcsörrenésre kinyílnak a szomszédok ajtai is, s sok csinos lányfő szives mosolylyal tekint a déli hadfi után... Hogy a főrapport micsoda ? el van mondva fönn híven. Egy másik felfogás szerint azonban a tartalékos tisztek szemléje nem más, mint zápora a rendreutasításoknak és az orroknak. Ennek azonban csak felét lehet elhinni, mint minden mende-mondának. — Arany János özvegyéhez az eperjesi Széchenyi-kör következő levelét intézte: »Mi, a magyar nemzet felvidéki előőrsei, kik közvetlen közelről halljuk a szláv tenger hullámainak moraját, leginkább érezzük azt, hogy mily védgát az elhunyt költő szelleme a bennünket elnyeléssel fenyegető hullámokkal szemben. Érezzük a veszteséget, de hálával tartozunk a magyarok istenének, hogy midőn nemzetünknek, egyes fiaiban bátor sziveket és hős karokat adott, költőinkben — a magyar állameszme e fenséges papjaiban — egyúttal oly szellemi harczosokról is gondoskodott, kik a nemzet dicső múltjának, erős nemzeti érzületének s öntudatos faji czéljainak mindenkor hű védői, nagy tettekre buzdító nemzeti apostolai s a magyar állameszme egységes hirdetői valának. A nemzeti érzés és fajunk ezen egysége — a számosak között — az elhúnytnak dalaiban nyer legtisztább kifejezést. Hősdalaiban szólalnak, meg őseink nagy szellemei, magas röptű gondolataiban van letéve aspiratiónk öntudatos kifejezése, aranytiszta nyelvében, melyben ő a felülmulhatlan mester, testesült meg nyelvművészetünk utolérhetlen formája s lyrai érzelmeiben fénylik a honszerelem amaz isteni szikrája s az erkölcs ama tiszta cultusa, melynél fogva ő örökre fog élni halhatatlanul — mint szellemi dicsőségünk kiváló személyesitője s jövőnk legerősebb morális záloga. E tudat vigaszával — engedje meg asszonyom, hogy pótolhatlan vesztesége felett érzett mély fájdalmában, természetes részvételével az »Eperjesi Széchenyi-kör« is osztozzék, mely az országos nagy férfiú vesztesége mellett egyúttal disztagját is vesztette az elhunytban. Kelt Eperjesen, 1881. október 30-án. Az »Eperjesi Széchenyi-kör« nevében Hedry Bertalan, a kör jegyzője. Nuber Sándor, a kör elnöke. — A becsületes megtaláló. Egy nagyon gazdag párisi bankár fia nemrég meglehetősen sok pénzt elveszített a clubban. Már alig hogy megmaradt ötezer frankja. Ahelyett, hogy ezt is koczkára tette volna, belecsúsztató tárczájába, melyben pár névjegye volt. Másnap reggel azt vette észre, hogy elvesztette a tárczáját, fölmegy a clubba, hogy nem találták-e meg ott ? Nem találták meg. Elmegy atyja irodájába, s dologhoz akar fogni. Délben bejelentik, hogy egy munkás óhajt vele beszélni. Bebocsáttatja: valóban egy szegény munkás, aki visszahozta tárczáját ... és az ötezer frankot. A fiatal bankár, ki egy kissé skeptikus, meg van ütődve e nagy becsületesség fölött. »Nem jött ön arra a gondolatra, kérdi a munkástól, hogy megtartsa magának e . . . jelentékeny összeget?« — A munkás lesütött szemmel válaszolt: »De igen uram, gondoltam rá.. . . Reggel találtam meg a bugyillárist, amikor dolgozni indultam. . .. Először meg akartam tartani, de aztán eszembe jutott, hogy mindenki csodálkozni fog azon, hogy nálam ilyen sok pénzt lát. . . s eszembe jutott az is, hogy azért voltam annyi ideig becsületes ember, hogy most a másét magamnak tartsam, s legyek érte olyan .. . emberré, . . . azért hát itt van.« — A fiatal bankár azzal jutalmazta meg a becsületes munkást, hogy adott neki — ötezer frankot. — Halálozás. Demjén Károlyné született Vidovics Katalin, Demjén Károly honvédelmi minisztériumi tisztviselő neje, hoszszas szenvedés után 39 éves korában elhunyt tüdőgümőkórban. Temetése e hó 6-án délután 3 órakor lesz Gyár-utcza 5. sz. lakásáról. — A budapesti kereskedelmi akadémia jubilaeuma tárgyában. Az Akadémia volt tanítványai által választott végrehajtó bizottság f. hó 5-én (vasárnap) d. u. 3 órakor a kereskedelmi akadémia helyiségeiben ülést tart. — Az országos kiállítás ügyéhez a következő nyilatkozatot vettük. A fővárosból való hosszabb távollét után barátaim csak ma figyelmeztettek, hogy Ráth Károly »kormánybiztos« úr az idő közben általa kiadott és íratott »Ipartársulati Lapok «-ban engem megtámad, zászlóelhagyással vádol, stb. azért, mert a budapesti országos kiállítási értekezletben a mellett szólaltam fel, hogy a kiállítás rendezését a kormány vegye kezébe. Kötelességemnek tartom kijelenteni, hogy a kormány irányadó férfiaival és az iparegyesület igazgatósági tagjaival folytatott előleges értekezés alapján már az értekezlet előtt több igen fontos okból elfogadtatott, sőt örömmel üdvözöltetett azon terv, hogy a kiállítás rendezését a kormány vegye kezébe. Az erre célzó fontos okok elősorolása nem szükséges, a kisebb okok pedig személyeskedésre vezetnek, melytől mindig óvakodtam és jövőben is óvakodni akarok. — Hogy Ráth kormánybiztos úr tetszését eljárásom nem nyerte ki, arról nem tehetek. Nem is törekedtem rá. Én fődolognak akiállítás létesítését tartom, tehát megnyugvással és bizalommal veszem, hogy a kormány veszi kezébe ez ügyet. Ez eljárásban tehát mindenekelőtt azon testület érdekeit tartottam szem előtt, melyet képviseltem és hogy ez meg volt elégedve magamtartásával, bizonyítja az igazgatóság jegyzőkönyvének 61. sz. a. határozata, mely szóról szóra a következő: »A kiküldöttek eljárása (a kiállítási értekezletben) minden tekintetben helyeslőleg vétetik tudomásul; az igazgatóság egyszersmind örömmel látja, hogy a kormány a kiállítási ügyet melegen felkarolni kész.« Végül Ráth úr támadása egészen érthetetlenné válik, ha tekintetbe vesszük, hogy az említett értekezlet munkálatát, mely a kiállításnak a kormány által való rendezését javasolja, 37 értekezleti tag közül egyedül ő, a volt ellenzéki képviselő és most a kormány hivatalnoka, ellenezte, az értekezlet után azonban e munkálatot ő maga is aláírta és ez által az abban foglalt javaslatokhoz mindenesetre szintén hozzájárult. Ezek után a leghatározottabban visszautasítom Ráth úr indokolatlan és személyes czélzatú támadásait, melyeket csupán azon állásra való tekintettel tartottam kötelességemnek magamtól elhárítani, melyet az »Országos iparegyesület« élén elfoglalni szerencsém van. Budapest, 1882. november 4. Gróf Zichy Jenő. — Uj jótékony egyesület, a melyre szükség van. A legközelebb életbelépő »V. ker. jótékonyegylet« nagy érdeklődést keltett az V. kerület lakóinak minden rétegében, és máris nagy pártfogásban részesült Ez egyletnek az lévén czélja, hogy szegénysorsú tanköteles fi- és leánygyermekeket valláskülönbség nélkül téli ruhákkal és taneszközökkel segélyezzen és a szorgalmasok között ösztöndíjakat oszszon ki, igen természetes, hogy e kerületnek, ily nemes czélok valósítására mindenkor fogékony lelkű közönsége ez új egyletet is, és pedig annál melegebben üdvözölte, mivel a főváros majdnem minden más kerületében tényleg létező és működő ily egyletet mindekkoráig nélkülöznie kellett. Pedig, hogy mily szükség van a Lipótvárosban is ily egyesületre, azt eléggé illusztrálja az az egy tény, hogy nemrég az akadémia-utczai iskolában a kerületi orvos 29 gyermek közül kilencet talált olyat, aki lábbeli híján mezítláb járt az iskolába. Az új egyesületbe a tagok már eddig is szép számmal jelentkeztek, úgy, hogy az alakuló közgyűlést már e hóban valószínűleg f. é. november 1- én megtarthatják. Ezek után alapos a remény, hogy ez aj egylet prosperálni fog, s kívánatos, hogy a nagyszámmal szétküldött aláírási íveket az illető ivtartók f. é. november 8-áig az ott kijelölt helyekre okvetlenül beküldjék. — A pápa és a foglalás. E napokban kicsi híja volt, hogy a pápa birtokaiból valamit le nem foglaltak, és el nem árvereztek. XIII. Leo pápának van ugyanis Közép-Olaszországban Cori falvában némi birtoka, a miket kiadott haszonbérbe parasztoknak, kik a bér összegén kívül az előirt adókat is kötelesek e birtokokért fizetni. E parasztok egyike nemrég nem akarta a 35 lírányi egyenes adót megfizetni, s ezért az adóhivatal elhatározta magát a földesurat kényszeríteni ez összeg megtérítésére, előbb csak felszólítás, s ha szükséges, végrehajtás útján is. Az erre vonatkozó hivatalos okiratot a corni pápai jószágkormányzónak adták át, a következő czimezéssel: »Joachim Pecci polgárnak, jelenlegi állása pápa, lakása és illetősége a római vatikáni palotákban van.« A pápa természetesen nem engedte meg, hogy az ügyből foglalás legyen, s rögtön megtérítette a harminczöt lírát. Erre aztán kapott egy nyugtatványt, mely szerint »Joachim Pecci polgár« adóját pontosan megfizette. — Tengeri vihar. Bukarestből a következőket írják: »Október 12-ike és 13-ika közötti éjjelen és a következő két napon olyan vihar dühöngött Sulina mellett, mely úgy emberéletben mint vagyonban igen nagy károkat okozott. A vihar október 12-én kezdődött, erősbült folytonosan, s tartott még 48 óráig szakadatlanul. Október 12-én délután egy galaczi, kukoriczával megrakott 2000 tonnás gőzhajó elhagyta az öbölt és Konstantinápolynak indult, de rövid idő múlva a vihar olyan erővel csapta a sziklához, hogy elsülyedt. A hajó személyzete, a másodkapitány és a gépmester kivételével, kik meghaladtak, megmenekült úgy, hogy fölkúszott a vízből kilátszó árboczok tetejébe, s ott maradt rettenetes helyzetében két egész napon át, anélkül, hogy menekülésre gondolhatott volna. Hasonló sors érte a Henderson által vezényelt »Red Star« angol hajót, mely az előbbi után kevéssel hagyta el a kikötőt. Egy órai út után kénytelen volt a hajó megfordulni, hogy a Duna torkolatába igyekezzék, de egy roppant hullám rendkívül magasra emelte, aztán rádobta valami gátra, melynek következtében a hajó léket kapott és sülyedt. A legénység itt is az árboczok tetejébe kapaszkodott, s ott maradt teljes 41 órán át az éhségtől és a hidegtől félig megdermedve. Három matróz a tengerbe ugrott, s úszással igyekezett megmenekülni, de rövid, meddő tusa után elvesztek a hullámokban. Csak a második napon sikerült az európai Duna-bizottság Barbeli pilótájának őket majdnem emberfölötti megerőltetéssel és halálmegvetéssel megközelíteni és a mentő bárkával veszélyes helyzetükből kiszabadítani. A »Cazlek« orosz hadihajót szintén partra vetették és erősen megsértették a hullámok, míg a »Shati Gavril« gőzös mindenestül, legénységével együtt eltűnt a hullámokban. Sulinának három kilométernyi környékére öt bárkát dobott partra a vihar, — ezek közül az egyik mazsolával volt megterhelve, — de a bárkákat vontató gőzösnek semmi nyoma. Október 13-án a sulinai kikötő igazgatósága fölvonta a fekete lobogót, órójelül arra, hogy semmiféle hajó a kikötőt megközelíteni ne merészelje. A tenger csak öt nap múltán csillapodott le, s számos összetörött jármű roncsait vetette partra. Holttestet még eddig kihalászni nem sikerült. — A new-yorki szinházégés. A new-yorki Parkszinház tökéletesen elpusztult. A lángok olyan rendkívüli gyorsasággal terjedtek el, hogy öt perccel a tűz kitörésének észrevevése után egy tűztengerben állott az egész épület, s egy félóra alatt el is pusztult benne minden, ami megéghető volt. A Broadwayoldalon még állanak a falak, homlokukon a mrs. Langhy nevét hordva, de belül az épület tökéletesen üres. Hogy mi módon támadt a tűz, azt senki sem tudja; állítólag a munkások valami függönyt nagyon közel akartak elhelyezni a proscenium páholyokhoz, ezek egyik gázlámpáját megérintették, a függöny jobbot vetett, s rögtön elterjedt a tűz az egész színpadon. Mrs. Langhy semmit sem veszített el ruhatárából, de a társulat többi tagjai mindenüket elveszítek. Mr. Abbey, az igazgató vesztesége meghaladja a 100,000 dollárt, minthogy holmijai csak 10,500 dollárra voltak biztosítva. A tömérdek pénzt kiadott a mrs. Langhy vendégszereplésére; egyedül egy díszlet 2000 dollárba került. A tűzvész egyik következménye az, hogy mrs. Langhy iránt növekedett az érdeklődés, s az ő arczképeit fiatal fiuk ezrével árusítják el New York utczáin. Most azt hirdetik, hogy föllépteit a Nagy Operában fogja megkezdeni. Ez a színház ugyan nem alkalmas a vígjátékokra, mert roppant nagy (2500 ember fér bele), de ez a leghasználhatóbb. Sem a város központjában nem fekszik, sem nem elegáns, mindazonáltal hiszik, hogy mrs. Langhy vendégjátékai meg fogják tölteni a színházat. — A főváros heti statisztikája. A főv. statisztikai hivatal heti kimutatása szerint a f. é. október hó 22-étől október hó 28-áig terjedő XLIII-dik