Nemzet, 1883. szeptember (2. évfolyam, 240-268. szám)
1883-09-01 / 240. szám
Budapest, augusztus 31. Tizenhárom esztendő óta évről évre kegyeletesen újítja föl a német nemzet és sajtója emlékét a sedani nagy napnak, »a legnagyobb hadi eredménynek, melyet valaha a német nép kivivett.« 1870. szeptember 2-kán két császárság sorsa dőlt el Sedannál: letűnt a föld színéről, meglehet, hogy soha föl ne támadjon, a harczias, aggressiv irányú franczi császárság, melynek legfőbb egyéniségeit a balsors kérlelhetlenül sajtoláa a megsemmisülésig s támadt az újkori német császárság, benn a megszilárdulás munkájára, kifelé a békére irányuló politikájával. Ezt az irányt hiven követte azóta Németország. Midőn a német egység kiküzdéséről volt szó, a nagy feladat egyesitett minden németet s az egységből meritett erő czélhoz is vezetett, de midőn a belső berendezkedés munkájához kellett fogni, ádáz belső harczok és küzdelmek béniták meg a német nemzet erejét, a nagy birodalom szerkezetének megállapításában. Kitört a harcz az állam és egyház között. Franczia és német hadsereg nem állottak ellenségesebben egymással szemközt, mint állottak a hosszú és elkeseredett tusában az állami hatalom s az egyház hívei és képviselői. Elhatalmasodott a socialismus mint sehol Európában s a német császár személye nem egyszer volt gyilkos merényleteknek kitéve. Bár az egység eszméjéért régebben hevült a német nemzet, mégis a példátlan állami szétdaraboltság, százados történelmi elkülönzöttség oly tartós nyomokat hagytak a kedélyekben és felfogásokban, hogy mikor az eszme megvalósítására került a sor, a particularizmus a legnagyobb nehézségeket támasztó. Mindezekkel meg kellett küzdeni otthon azoknak, kik a német birodalom épülete fölemelésének óriási munkáját magukra vállalták. Bár nagy volt és véres a harcz, melyet a német egységért a csatatéren kellett vívni, nem kevésbbé volt heves és nagy az a tusa, mely otthon a sajtóban és parlamentben vivatott. Tizenhárom évig tartott, s ha most az eredményt tekintjük, azt fogjuk látni, hogy a német birodalom mind a három irányban nevezetes lépéseket tett a megszilárdulás felé. Az egyház-politikai erős villongások alább hagytak éles jellegükből, mindkét részről bizonyos közeledés constatálható s előállott egy neme a vivendi modusnak s a kérdés mindenesetre oly útra van terelve, hogy Berlin és Róma kölcsönös békülékenysége mellett bizton remélhető oly végleges megoldás, mely helyreállítja a békét és nyugalmat államhatalom és egyház között. A socialdemocratia is egyrészről kérlelhetlenül szigorú, de másrészről ismét bölcs törvényhozási intézkedések és közgazdasági és társadalmi rendszabályok folytán az utóbbi években alig-alig beszéltet magáról. Kezéből az agitatórius fegyver ki van csavarva, a »gyomorkérdés« practicus megoldás terére átvive. Végül a particulars irányzatok is mind jobban háttérbe szorittatnak s kevésbbé tudnak érvényesülni amaz áramlat ellenében, mely évről-évre mind erősebb lesz Németországban s mind jobban jobban teszi fogékonynyá a német nemzetet az általános és közös nemzeti érdekek és szempontok iránt ; azon áramlat ellenében, mely ellenállhatlanul az egész nemzetet együtt és összetartó intézmények megszilárdítása, fejlesztése felé tör. A munka mindhárom irányban nincs még teljesen befejezve, de már nem kell sok hozzá. A nagyobb és nehezebb rész el van végezve. A német nemzet tehát az utolsó tizenhárom esztendő óta belszervezkedéssel, belső harczokkal, házi munkával volt nagyon is elfoglalva. Hogyan gondolhatott volna tehát külháborúra. Természetszerűleg, a jelzett viszonyoknál fogva békés irányúnak kellett lennie. És éppen mert a béke mintegy kényszerűség volt Németországra, e körülményből magyarázható meg leginkább az az ideges ingerlékenység, mely meglátszott ez idő alatt a német sajtóban, valahányszor franczia részről még oly csendesen is revanche-hangok s háborús velleitások hangzottak föl: békés munkájában látta magát zavarva és fenyegtve a német nemzeti hangok által s azért riadt fel nem egyszer a »Post«, meg Bismarck herczeg ismeretes lapja, — nem pedig azért, mintha Németország csakugyan óhajtotta volna ez évtized alatt a háborút bármikor is. A német birodalom marad ezentúl is, ami eddig volt, egyik legerősebb támasza és biztosítéka az európai békének. Ezzel tisztában lehet ma már mindenki. Lehetnek a francziák is. Ők viszont idegesekké lesznek, ha látják , hogy Németországban minden évben megemlékeznek a sedani napról, mint nemzeti ünnepélyről. Pedig éppen a respublicának nincs nagy oka bánatosan és komoran gondolni vissza Sedanra, mert szept. 2-ikára következett szept. 4-ike, a köztársaság kikiáltásának napja, mely azóta épúgy megszilárdult Francziaországban, mint az egység Németországban. Sedan és a nélkül, ami reá következett, nem volna ma köztársaság. Mint francziát, bánthat valakit a sedani nap emléke, de ezt kiegyenlíti az, mit a republicanusnak éreznie kell szept. 2-ikának emlékére. És valamint Németországban még sok belső megszilárdulási munka van hátra, — van ilyen Francziaországban is. Van különösen a köztársaságnak. Ezt is épp úgy utalják viszonyai a tartós békére, mint Németországot. Az észak-afrikai és most az ázsiai hadi expeditiók minden komolyabb rázkódás nélkül megtörténhettek, de egy nagyszabású háborút, milyen volna az, melyet Francziaországnak egy oly katonai hatalommal kellene megvivnia, mint a minőnek Németország ma ismeretes, azt a legkomolyabb veszedelmek nélkül aligha megbizná a franczia respublica. Azért mint más alkalommal is, úgy most a sedani nap évfordulójakor, csak békés magatartást tanácsolhatunk Francziaországnak. Curiosum ugyan, de mégis jellemző, hogy olyan exaltált és szélső ember, mint a minő Henri Rochefort, azt tanácsolja nemzetének, hogy lépjen szövetségbe Németországgal. Ha ezt és ennyit nem is, de azt szabad és lehet remélnünk, hogy az idő, mikor a sedani nap és következményei nem fognak oly erős válaszfalat képezni a két szomszédhatalom között s az egykori hadakozó felek között beáll egy dicséretes szomszédbaráti jó viszony, mely mindkettőnek javára válik s nem szolgál többé nyugtalan elemek háborús speculatióinak anyagául. Budapest, aug. 31. Annyira jutottunk volna-e már, hogy a bűnös gondolatirány, mely az ország több részén tettlegességekben nyilvánul, számíthatni vél a magyar országgyűlés hajlandóságára is ? Így van megírva egy újságban, mely »Magyar Korona« nevet visel, a clerus mérsékelt orgánumának tekintetik, conservativ politikai iránynak hódol s a tiszaeszlári per vádlottainak fölmentését azon commentár kíséretében közölte, hogy »Schwarz Ábrahám megvette Tisza Kálmán komádi-i birtokát, a sakterek fölmentettek.« Ha kellene bizonyíték rá, hogy a népszenvedélyek azon elfajulásában, mely vért kíván, bűnrészes az intelligentiának az a része, mely egy veszedelmes áramlat tetszetőseknek látszó jelszavait szajkó módra utána mondja, nem törődve azzal, minő lesz e jelszavaknak visszhangja a szerencsétlen tömegben, melyet megszokott vak és felhasználható eszköznek tekinteni, keresve sem tudnék rá csattanósabbat közölni, mint ezt, mely tanúskodik róla, minő olvasmánynyal tradtálják, nálunk a clerus azon részét, mely nincs abban a helyzetben, hogy egyebet olvasson. És én, a ki ragaszkodom úgy apáim hitéhez ismerem úgy a vallás jótékony, nemesítő hatását, mint bárki azok közül, kik ezt mindennap emlegetik, én nem habozom kimondani, bár hetekig tartó becsmérlés legyen is a válasz érte, hogy abban, hogy most a szenvedélyek így felzúdultak, több része van a clericálisnak nevezett sajtó magatartásának, mint a legtöbb ember csak sejteni is meri. Nem mintha a tömeg olvasná e lapokat. E részben ne áltassuk magunkat. A tömeg nem olvas. Ahhoz abból, amit mi írunk é s legyünk bár az emberi jogok hivei vagy antisemiták — csak a zavaros visszhang egy töredéke jut el, mely rendesen a félműveltség oly tényezői által hamisittatik meg, melyek magatartásában több a bornirtság, mint a rosszakarat, de rendesen meg van mind a kettő. E részben soha nem feledek kettőt. Egyik az, hogy magyarázta Pécsett, jómódú szőlősgazdák társaságában, saját fülem ballatára, Kossuth egy 1874-ki levelének némely passusát egy politikus szabó. Kossuth e levelét, ha jól emlékezem, a Deákpárt és balközép közt Szlávy József kormányelnök visszalépése idején megindult első fusionális kísérletek meghiúsulása után írta s arra buzdította az akkori baloldali elemeket, hogy — tapasztalván a többség hajthatatlanságát, — tömörüljenek a közjogi ellenzék zászlaja alá, mely most már bizton diadalra jut. »Lobogjon a zászló, induljon a hajó!« — így, vagy ilyenformán hangzott Kossuth metaphorája. S ebbe az ártatlan képbe magyarázta bele az én pécsi szabóm, hogy azért kell »megállni« a balpárt mellett, mert — íme, Kossuth bizonyítja — jön az angol flotta. Elvesztettem addig irántam — akkor jó baloldali iránt — érzett rokonszenvet, mert ellentmondtam e »szövegmagyarázatnak.« A második a napokban történt velem, amint a gödöllői vasútállomástól Besnyő felé menve, hallgattam az udvari kastély kertjéből hazafelé tartó napszámos leányok beszédét. A fővárosi zavargásokról beszéltek, s hogy mi történik most már a zsidókkal. A nyíregyházai ítéletről hallottak valamit; tudták, hogy a gyilkossággal vádoltakat »kiszabadította egy keresztény fiskális.« Amint ezt az urat emlegették, nem tudtam biztosan kivenni, Eötvöst vagy Szeyffertet értik-e. A fővárosi zavargások okáról azonban igen határozottan szóltak; azt pure et simple a zsidóknak tulajdonították. »Mert Pesten sok ám a zsidó ; több, mint a kastélykertben a fenyő.« S ez a tenger zsidóság magyarázták — most azért háborog, mert a tiszaeszlári magyar leány elveszte miatt »az urak kimondták, hogy ezután a zsidó nem lehet se doctor, se fiskális, se postamester, se vasúti bakter.« Ne áltassuk hát magunkat a részben, hogy amit írunk, azt a tömeg elolvassa, és megérti. Sem el nem olvassa, sem meg nem érti. Hanem igenis átmennek a népbe bizonyos jelszavak. A szabadság éltetése 1848-ban, az alkotmányé 1861-ben, a királyé 1867-ben. A »hunezfut a zsidó« és a hep-hep nóta 1883-ban. De van a sajtónak egy része, mely igenis, bár közvetve nagyon hathat a népre s a tömegre. S ez az a sajtó, mely az egyház szolgáihoz beszél. A kik minden vasárnap lelkére beszélnek híveiknek. S akiknek azonkívül is minden teendőjük e nép közt telik el. S ne mondja senki, hogy rágalmazom, bántom a derűst. Távol van az tőlem. Tudom, hogy Magyarország számtalan templomi szószékéről hangzott fel a vallási türelem s az emberszeretet egyetemes keresztényi erényének hirdetése s magam is hallottam szentbeszédet, melynek e részbeli emelkedett álláspontját, felvilágosodott gondolkodásom az utolsó szóig aláirja. S annak a derék káplánnak egyénisége, ki Szentgróton tettleg beavatkozva védte a megtámadott zsidókat, méltó rá, hogy levegyük előtte a kalapot. De hogy nem mindenütt teszik ezt, hogy a gyűlölet tanainak lelketlen hirdetőivel nem mindenütt állt szembe a szeretet vallása, elkárhoztatva a viszály hirdetőit, intve a munkára, a takarékosságra, a mértékletességre, mely minden antisemitismusnál jobb védelmet nyújt a zsidó és más vallású uzsorások és pálinkások ellen , abban igen is része van e sajtónak, mely jobban gyűlöl, mint ahogy szeret. S ha egyrészt az egyházfejedelmek nem látták eljöttnek az időt, hogy körlevelekben emlékeztessék pásztoraikat arra, hogy a társadalmi béke és rend mit vár tőlük, s ha másrészt az ő saját sajtójuk ily irányzatoknak hódolt s az antisemitismus gyűlölködő tanait nap-nap után mellverve emlegette: csoda-e, hogy a nép, mely más oldalról, az intelligentia azon részéről, mely érintkezett vele, csak vad kifakadásokat, általános vádakat hallott, nélkülözvén azt a tényezőt, mely szenvedélyei mérséklésére rendesen jótékonyan hat, oda dobta magát a tulságnak, s most a katonaság golyóival szemben igyekszik érvényt szerezni annak, amit Isóczy úgy fejezett ki a házban, hogy »c’est la guerre«, s amit Szalay Imre magyarra akkép fordított, hogy majd megoldja a zsidó ügyet a »vasvilla.« S ha ily előzmények után még ma is elég vakmerők arról beszélni, hogy az antisemita párt »törvényes fegyverekkel és eszközökkel kíván harczolni,« én ezzel szemben nem utalok arra, hogy vájjon törvényes eszköznek tartják-e azt is, hogy arról az országgyűlésről, amelyre most hivatkoznak, ez a »törvényes« párt elég gonosz volt Csak nemrég azt hirdetni, hogy ötven ember kivételével a többi tagját mind megvették a zsidók. Azt sem hozom emlékezetbe, hogy a fölmentő ítéletet, mely e sorok bepanaszlása ellenében hozatott, mily kitörő örömmel üdvözölték azok az elemek, melyek most e törvényhozástól várnak üdvös »antisemita törvényeket«. Hanem szolgálok egy jó tanácscsal. Ne kívánják az országgyűlés siettetett egybehívását. Mert ha erre szükség találna lenni, s ha azért találna rá szükség lenni, mert e zavarok általánosulnak, hát akkor — hiszek a magyar törvényhozás ragaszkodásában az elvekhez, melyeknek létét köszöni — nem oly munkát fog végezni, amelyekben örömük telnék nekik. * * * S mert a catholicus részről űzött nyílt antisemitismus ellenében elmondtam a föntebbieket, nem hallgatok el valamit e részben egy református előkelőség ellenében sen ki fontos állást foglal el a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban, s ki azonfölül a »Nemzet«-et is sokkal többször megtisztelte jóindulatú jeleivel, semhogy rossz néven venne tőle egy pár őszinte szót. Szász Károly úr igen érdekes, fontos, nevezetes dolgokat mond el a Vasárnapi Újság utolsó számában a marmarosi orthodox zsidók tűrhetetlen sociális és iskolai állapotai felől. Szász Károly úrnak e részben föltétlenül igaza van. De tán nem okadatolatlan a kérdés, hogy most kell-e e dolgokat észrevenni és most tanácsos-e azokkal a közönség elé állni Én nem hiszem, hogy Szász Károly úr és vele a cultusminisztérium ezt most vette volna észre. Sőt emlékezem, hogy a sajtóban, a nélkül, hogy ennek gyűlöletes, felekezet ellen irányzott szinezete lett volna, (ami, sietek hozzá tenni, a Szász Károly felszólalásának sincs) évtizednél hosszabb idő óta volt emlegetés tárgya. A lapban, melynek e sorok írója 1871-től kezdve tavaly munkatársa volt, ez idő alatt, keveset mondok, huszonötször voltak a visszásságok fölemlítve, melyek e részben fenforognak. És — bocsánatot kérek — ha ezek, ennek daczára, ma is fenforognak, ebben talán tán mégis van egy kis része annak a tanfelügyelőnek is, akinek e téren tenni kellett volna, s a minisztérium azon departementjának is, mely alá ez ügyek tartoznak. Ami pedig azt illeti, hogy tanácsos volt-e ezekkel most a közönség elé állni, csak arra figyelmeztetem Száz Károly urat, olvassa meg a commentárokat, melyekkel antisemita közlönyök az ő jóakaratú sorait kísérik. És, ha ezek után meg nem próbálják a máramarosiak, hogy orthodoxaikból úgy csináljanak »talán« jó hazafiakat, mint a zalamegyeiek, bizony sok része lesz ebben annak, amit mostani fejtegetéseim első felében említek, hogy a tömeg nem olvas. Hanem annak, a ki ir, elvégre talán még sem erre kellene számitania. V. I. A közigazgatási tisztviselők fegyelmi ügyében hozott bármely határozat ellen az 1876. VII. t. ez 9-ik §-a értelmében a főispán jogosítva lehén felebbezni, legközelebb egy felmerült eset alkalmából kérdés tárgyává tétetett, hogy váljon az alispán mint fegyelmi hatóság által hozott határozatok ellen a máridézett törvényszakasz értelmében közbe vetett felfolyamodás elbírálása, a közigazgatási bizottság fegyelmi választmánya, mint a fegyelmi törvény 6-ik §-a szerint fokozatos fegyelmi hatóság, avagy a belügyminisztérium által történik-e Ezen kérdés folytán a belügyminiszter, i. e. 49491 sz. a. kelt rendeletében, mint értesülünk kimondotta, hogy az ilyen felfolyamodások mindenkor a belügyminisztériumhoz terjesztendők fel s az fog aztán illetékesen határozni a felett, hogy a megfelebbezett határozat a fokozatosan illetékes fegyelmi hatóság elbírálása alá bocsáttassék-e vagy sem. Az orosz tábornokok Bulgáriában, Oroszország hivatalos képviselője Bulgáriában a folyó 28-án nála tisztelgett bolgár küldöttségnek a következő különös és feltűnő szavakat mondá: »Az orosz tábornokok a czár határozott parancsa következtében maradnak Bulgáriában. Minden kísérlet, hogy az orosz tisztek és hivatalnokok eltávolíttassanak, közvetlen ellenszegülés Oroszország ellen.« E kijelentés a politikai körökben feltűnést kelt és most várják, hogy Oroszország nem fogja-e szófiai képviselőjét megtagadni. Orosz lap a zavargásokról. Orosz lapok szemléje. A »Moszkovszkija Vjedomoszti« (augusztus 26 224. sz.) Ausztria-Magyarország belhelyzetét czikke tárgyául veszi s azon csodálkozik, hogy lehet az osztrák-magyar lapirodalomnak a külpolitika ábrándjaival foglalkozni, mikor a monarchia belállapota oly szomorú. Majdnem minden nagyobb városban — mond a lap — zsidóellenes tüntetések; Zágrábban, Károlyvárosban, Zenggben stb. magyarellenes mozgalmak ; nyílt és elég komoly nemzetiségi viszályok a csehek és a németek, a lengyelek és a kisoroszok, a horvátok és a magyarok közt, egy szóval: mindenütt elégületlenség és pártoskodás —s az ottani sajtó egyébről sem álmodozik, mint arról, hogy Berlinben csakis azzal foglalkoznak, hogy lehetne »Ausztria« érdekeit előmozdítani. Neki minden ínyére van : Károly és Milán királyok utazásai, spanyol királynak tervei, román államférfiaknak a német államférfiakkal való értekezletei é s így tovább. Valóban csodálatos. Nekünk úgy tetszik, mintha Ausztria-Magyarországban nem olvasnák a német lapokat és nevezetesen a »Köln, Zig«-ot, mely elég sötét színekkel festi Ausztria-Magyarország belhelyzetét. S az — folytatja a lap — nem puszta lapbról nézet, hanem valóságos tény. A helyzet Horvátországban. A zágrábi »Pozor« a czimerkérdésben a következő kellemetes dolgokat írja : A situatio még egyre nem tisztul. A bán vonakodik a miniszteri conferentia határozatait végrehajtani, bár egyre biztatgatják és bátorítják Budapestről, hogy — ha kívánja — katonaságot is adnak rendelkezésére. Hogy utóvégre is ki fog győzni, a bán - e, aki most már azon véleményben van, hogy a miniszteri értekezleten nem lett épp az elhatározva, miszerint a czimereket a magyar fölírásokkal ő függeszsze ki — vagy Tisza, illetőleg Szapáry — azt ma még nem lehet tudni, mert sok függ attól, hova fejlődnek az események Magyarországban, s mit határoz végleg és döntőleg a horvát kormánypárt maga, mely szeptember hó 6-án tartja meg conferentiáját. Mi — úgymond a »Pozor« tovább fűzve — erősen hiszszük és reméljük, hogy Horvátországban nem találkozik egyén, a ki a kívánt törvénytelen adtásban bármi módon is résztvenne"« Ha Tisza látni kívánja, mikép leng és diszlik a magyar fölirás Horvátország fővárosában, akaszsza ki és függeszsze ki — ha kedve tartja — sajátkezüleg s parádé kedvéért hozza el magával azt, a kit akar; de azt verje ki a fejéből, s mondjon le azon gondolatról, hogy annak végrehajtására és keresztülvitelére, horvát embert találhat. Hogy a dolgok ilyetén állapotánál fogva várva várja mindenki az ügynek eldőlését és elintézését így vagy amúgy, az vajmi természetes , de egyúttal mindenki azt is elvárja, hogy a kormánypárt is határozottan és egyetértve foglalja el positióját, s amennyire csak lehetséges, az összes országgyűlési pártok között egyetértés éressék el. Ez pedig el fog érezni, mert a nyelv és nemzetiségünk védelmében harmadik személylyel szemben, az ellenfél mindenkor egyetértőknek talál minket. Ennélfogva örömmel fogadjuk, hogy a kormánypárt tagjai tegnapi összejövetelükön abban állapodtak meg, hogy szeptember 6-án a club helyiségeiben a kormánypárt összes tagjainak értekezlete fog megtartatni. Németország és a béke. A »Norddeutsche Allgemeine Zeitung« ma ismét czikket közöl a helyzetről, mely az elsőtől annyiban különbözik, hogy a párisi izgató lapok és a franczia főváros mérsékelt sajtója között különbséget tesz, és nem általában Francziaország ellen, hanem csak a párisi németgyűlölők ellen fordul. Hogy a félhivatalos lap első czikkét szükségesnek jelenti ki, azt nem fogja az egész világ helyesnek tartani, de a másiknak nyilván az a czélja, hogy megnyugtasson s ez elismerést érdemel. Berlinben szembeötlőleg nem akarnak allarmirozni s úgy látszik, hogy a »Norddeutsche Allgemeine Zeitung« első czikke kissé elvetette a sulykot. Mindenesetre a legjobb volna, ha a német-franczia polémia megszűnnék s mintegy komikusan hat ma, teljes egy hét múltán, hogy a »Journal des Débats« tegnapi számában felel a berlini lapnak: »II. Lajos Fülöp.« Táviratilag már jelentettük, hogy f. hó 28-án Párisban a kilenczedik kerület házainak falain színes falragaszokban szólították fel a polgárságot, hogy II. Lajos Fülöpöt királyul ismerjék el. A »Bataille« azt is tudni akarta hogy 10,000 ilyen plakát van kinyomatva és már legközelebb megjelen a többi kerület falain is. A járókelők s a rendőrök által leszakgatott felragasz, mint a ma érkezett párisi lapokból látjuk, igy hangzik: A NÉPLIGA A royalistákhoz ! Nagy fájdalom ért bennünket. Szeretett királyunk meghalt. Sohasem fogjuk eléggé megsirathatni Szent Lajos e méltó utódját, ki nagy volt jelleménél s bámulatra méltó erényeinél fogva; mindazáltal meg kell gondolnunk, hogy a könnyek nem tettek. Emlékezzünk arra, hogy ha kötelességünk a meghalt királyt megsiratni, kötelességünk egyúttal gondolni Francziaországra; kötelességünk, hogy el ne hagyjuk elfoglalt helyünket ; kötelességünk, hogy mindnyájan tömörüljünk az új, 1873. aug. 5-én maga Chambord gr. által kijelölt és elismert uralkodó, a párisi gróf köré. Most az ő nevében megyünk az ellenségre s harczolunk a köztársaság ellen. Ne panaszkodjunk többé hiában, ne érzelegjünk bűnösen! Legyen az egyesülés teljes, a haza üdve forog szóban! A párisi gróf közvetlen örököse V. Henriknek, Francziaország dauphinjából lesz trónkövetelővé s a hagyományos monarchia képviselőjévé. Semmi sem változott, csak új feje van a Franczia Háznak. Tegnap azt mondtuk :Éljen a király ! Éljen V. Henrik /« Mondjuk ma: »Éljen a király! Éljen II. Lajos Fülöp!« A kiküldöttek: George Berry, Charles Nicolland, Adolphe Pieyre, képviselő. Zavargások a vidéken. N o v á bó 1, mely három óra járásnyira fekszik Zala-Egerszegtől az ottani környékben legközelebb előfordult zavargásokról a következőket írják az »Orsz. Ért.«-nek: Vidékünkön nincs katonaság, a nyers tömeg ellen legfeljebb 5—6 szál rendőr áll, akik a maguk irháját is féltik, miután mindegyikük családos ember. A vármegyétől járó 16 főt havi bérért nem igen hajlandó egyik is oldalbordáját beüttetni. Söjtörön a múlt éjjel Singer nevű boltos kereskedését rabolták ki, magukkal vivén minden elhordhatót. Hogy mindent, mit elvinni nem lehetett, összezúztak, mondanom is felesleges. Ugyanakkor Zala-Lövőn garázdálkodtak. Itt a falu egyik végén állott gazdasági épületet gyújtották fel s mig a községi lakosok a tűz oltásával voltak elfoglalva, az összecsődült csőcselék a kereskedésekre rohant, azokat rabolta ki. Károsultak egyike — egy vagyonos kereskedő — ezt megelőzőleg, katonai fedezetet kért, mi azonban azon okból, mert még addig mi sem történt, megtagadtatok. A rablás után küldtek katonákat. Mint újabban tapasztalható, itt már nem zsidóhecrctről van szó; nem tüntetés ez, hanem egyenesen rablás a tömeg czélja. Nem bántanak — egyes kivétellel — legalább e vidéken, zsidót, hanem felfeszítik boltjaikat, azt kiürítik, elhordanak, amit csak lehet, s összetörik a többit. Rendes rablás az, mit ezek elkövetnek. Az összegyűlt férfiakat nők, gyermekek kisérik, kik süveg számra hordják a czukrot, kosárszámra a portékát. Pálinkát, bort, liqueurt stb.,mit már meginni, vagy elvinni nem képesek, olaj és petróleummal egyetemben kiöntik. Sajátságos, hogy nem az illető községbeliek hanem idegenek kezdik meg a zavargásokat. Összecsődül a szomszéd községekbeli nép egy-egy helyre s úgy látszik tervszerüleg járnak el. A Tárnok községben lakó zsidók félvén az esetleges megtámadtatástól, a mai nap folyamán egy század katonaság kirendelését kérelmezték a szolgabiróságnál. A járás derék szolgabirája Bottka Ferencz, aki a megingatott közbiztonság helyreállítása szempontjából, minden lehetőt megtesz,— a hozzá intézett kérelem folytán lovas posta által tett jelentést a megye alispánjához, kérvén egy szakasznak nyomban kiküldését. A Lentiből érkezett jelentés szerint ma több kormos arcza, uriasan öltözött egyén járt a faluban, kik rövid idő múlva a község erdejébe vonultak; hol többen látták, de megszólitani senki sem merte őket. 8 órakor reggel jelentik Tárnokról, hogy a környékbeli községi lakosok az éjjel Tárnokon gyülekeztek ; ezek közül kivált négy suhancz, kik a magukkal vitt borból bátorságot merítve neki rohantak az egyik boltnak, hogy azt kirabolják. De a községbeli őrök s több ottani jobb érzelmű lakos észre vették szándékukat, abban megakadályozták s miután nevöket kitudták, szabadon bocsátották őket. Zala-Egerszeg, aug. 31. (Eredeti távirat.) Szepetk és Bezeréd földműves községek nagy része leégvén, a megye alispánja részükre távirati után rögtöni segélyt kért a belügyminisztériumtól, mire Szepetknek 300, Bezerédnek 200 írt segély táviratilag utalványoztatván, ezen összegek következő alispáni levél kiséretében küldettek a nevezett községekbe : A Szepetk községet folyó hó 29-én tűz által ért nagy szerencsétlenség engem is mély fájdalmas részvéttel töltvén el, azért mert Szepetk község érdemes bírája, elöljárói és becsületes, szorgalmas lakossága községükben a törvény tiszteletet és a törvényes rendet mindenkor úgy a jelen izgalmas viszonyok közt kötelességükhöz hiven fentartották és azt a veszély pillanatában is megsérteni nem engedték és azért, hogy azt jövőre is minden alkalommal honpolgári hűséggel teljesítsék, községükben a nyugalmat, rendet, a lakosság közt a békét és azzal a legfőbb áldást, községük jólétét és becsületét sértetlenül megóvják és megőrizzék, nem késtem országunk kormányától a község tűzkárosultjai részére segélyt kérni, a belügyminisztérium 300 frt segélyt adni kegyeskedvén, ezen összeget Tamásits Sándor segédszolgabiró ur jelen levelemmel kiosztás végett és azon hő óhajtásommal viszi Szepetk község tűzkárosultjai közé, hogy Isten áldása legyen Szepetk községgel és annak minden lakosával. S vasits Benő, m. k. alispán. Zalaegerszeg, aug. 31. (Saját külön tudósítónktól.) Újabb vészhirek érkeznek. Alsó- Lendva két század gyalogot, Tapolcza három gyalog, s egy lovas századot kért. Söjtörön egész éjjel czirkáltak a katonák, a lakosok elfutottak. A szomszéd falvakból többet elfogtak, kiket valószínüleg késő éjjel hoznak be. G a a szolgabiró egy gyalogszázaddal szentpéterúri községbe indult, hogy a söjtöri rablásban részeseket elfogja. A lakosok azt szenték elébe, hogy agyon verik mind egy szálig, ha belépnek a faluba. A szolgabiró nem merészelt a katonákkal, sem bemenni, hanem még egy század katonát kért. Komáromból jött 2 század vadász, ebből egy a szolgabirónak küldetett s most két századdal megy egy falunak. Az esti órákban Szabó polgári biztostól lovas legény levelet hozott a kormánybiztosnak. Az alispán erre sürgönyzött a győri állomásfőnöknek, hogy a komáromi katonaságot külön vonaton szállítsa. Úgy látszik, a zavargásnak nem lesz vége, míg az egész megyét meg nem rakják katonákkal. A parasztok vakmerősége a statárium után sem ismer határt. A belügyminiszter ma táviratilag 500 forintot küldött a szepetki és bezerédi tűzkárosultaknak, mit az alispán kiosztatott. Hire jött, hogy azon Bach-korbeli főhivatalnok fiát, a kiről egyik múlt táviratomban már volt szó, Gróthon elfogatta a szolgabiró és Sümegre kisértette. Novák részeg volt, gúnydalokat énekelt és duhajkodott. Egy apátfai asszony ma lélekszakadva futott Egerszegre s jelentést tett, hogy férjét, ki téglavető volt egy zsidónál, mert gazdájának pártját fogta, egy másik paraszt agyonlőtte. Most már bizonyos, hogy Weber pajtáját Szepetken a parasztok gyújtották fel. A nyomozások erélyesen megindultak. Táviratok: Bécs, aug. 31. Ő Felsége meglátogatta a párisi grófot, az »Imperial« szállodában és 20 perczig időzött ott. Salzburg, aug. 31. Kálnoky gróf külügyminiszter ma délelőtt kisétált s azután az értekezlet egész délután 3 óráig folytattatott. Bismarck herczeg 3 órakor családjával Hellbrunnba kocsizott és 5 órakor tért vissza Glaneggen keresztül. Este 6 és 7 óra között Bismarck herczegnél ebéd volt, melyen Kálnoky gróf és Thun gróf helytartó vettek részt. Róma, aug. 31. A Chembord gróf halála alkalmából hirdetett gyászmise a Pétertemplomban el fog maradni. Politikai okok idézték elő az elhatározást. Páris, aug. 31. (Eredeti távirat.) Gabriel Charmes a »Journal des Débats« mai számában Ausztria politikájáról ír vezérczikket. Az a politika, mely Austria az Oroszországgal való együttműködésre ösztönzi, nem okos. A kelet felé való törekvés, ez a szomorú ábránd Oroszországban nem múló, hanem felejthetetlen és elnyomhatatlan gyűlöletet fog előidézni, melynek végezetül véres háborúkra kell vezetnie. Az a szándék, hogy az orosz terjeszkedést a keleten sorompókkal vegyék körül, dicséretreméltó ugyan, de Ausztriának sohasem fog sikerülni ott Oroszország helyére lépni. Ha Ausztria a Balkánfélsziget szláv népei élére akarna állani, ezzel Oroszországtól az európai missiót venné el és Oroszország inkább egész erejét, minden segédeszközét, még utolsó emberét is feláldozná, hogysem ezt történni engedje. Charmes igen dicséri Oroszországot s azt mondja, hogy Bécsben igen sokat bíznak a kis államokkal való szívességben. Ki tudja, hogy háború esetén nem tűnnének-e el ezek dynastiái. A népek nem fogják elhagyni Oroszországot. Mit adhatna nekik Ausztria ? Ausztriában a nemzetiségek